Néha úgy érzem, egymás mellett létezünk. Elmegyünk a másik mellett, a hétköznapi kedvességekre pedig se időnk, se energiánk nem marad. Éppen ezért egy hétig tudatosan próbáltam arra törekedni, hogy minden nap valami aprósággal kedveskedjek másoknak.
Összességében azt mondhatom, hogy kifejezetten békés jellemem van. Nem keresem a konfliktust, nem szoktam reklamálni sem, és hamar megtanultam azt is, hogy kéretlenül ne adjak tanácsot másoknak. Ha nem is ízlik igazán az étel, akkor is képes vagyok kedvesen mosolyogni és köszönetet mondani érte, és nem azért teszem ezt, mert jellemtelen és meghunyászkodó vagyok, hanem mert kedves. Sőt, néha talán túlzásba is viszem ezt az alázatosságot és kifejezetten restellem, ha másoknak bármilyen kellemetlenséget okozok. Ha vérvételre megyek, és negyedszerre sem találják el a vénámat, nem bosszankodom; ahelyett, hogy kétségbe vonnám a nővér kompetenciáját, én kérek elnézést, mert „problémás eset” vagyok. Hivatalos ügyintézésnél is mindig szabadkozom, ha hosszabb ideig feltartom a sort. Egy szó, mint száz: igyekszem úgy élni, hogy minél kevesebb bosszúságot okozzak a körülöttem élőknek.
Így nőttem fel, így neveltek. Nyolcéves lehettem, amikor az iskolából hazafelé azt láttam, hogy egy idős néni két jól megpakolt szatyor súlyától görnyedten vánszorog előttem. Csupán egy pillanatig tanakodtam, mert tudtam, ha nem érek haza a szokott időben, a nagymamám aggódni fog. Mégis azt tettem, amit helyesnek véltem: hazáig kísértem a nénit, és csak úgy dagadt a mellkasom a büszkeségtől, és persze a sok dicséret miatt, amit útközben kaptam. Mama már a kerítés tövéből leskelődött, hol lehetek, de végül nem haragudott a kitérő miatt.
A hétköznapokban is igyekszem udvarias lenni. Nem tolakszom, nem gázolok át másokon, köszönök és átadom a helyem az idősebbeknek. Nemcsak azért teszem ezt, mert empatikus vagyok, hanem mert úgy képzelem, hogy az ország másik felében valaki az én nagymamámra ugyanígy tekintettel van. Persze a tapasztalat nem ezt mutatja, hogy mindenki ilyen előzékeny.
Miért nem figyelünk egymásra?
Miért írtam le ezt? Azért, mert az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy nem figyelünk egymásra. Félrenézünk, lesütjük a szemünket, vagy csak bambán meredünk magunk elé, amikor tettlegességre kerül a sor. Igen, többes számban írom, mert velem is előfordul, még ha akaratlanul is, hogy hibázom. Múltkor egy néni a gurulós kocsijával nem tudott felszállni a buszra. Én szép nyugodtan végignéztem, ahogy erőlködik szegény, mígnem az előttem ülő férfi segített neki. Akkor és ott nagyon szégyelltem magam. Megtehettem volna én is, mégsem tettem. De miért nem? Mert hiszed vagy sem – annak ellenére, hogy pontosan a nénire néztem – nem láttam, mi történik. Annyira nem voltam a pillanatban jelen, és annyira a belső gondolataimra figyeltem, hogy csak utólag realizáltam az eseményeket.
Éppen ezért úgy döntöttem, egy héten keresztül tudatosan odafigyelek magamra és a környezetemre.
Kis dolgok ezek, nem fog a sarkából kifordulni tőlük a világ, mégis jobb kedvre derítik azt, aki kapja; és nem mellesleg azt is, aki adja:
1. A két legfontosabb dolog, amit a másiknak adhat az ember: az idő és a figyelem
Úgy gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki elmondhatja magáról, hogy igazi rohanás az életem. Mást sem csinálok, mint az óvoda- játszótér-otthon háromszög valamely két végpontja közt ingázok, és ha itthon vagyok, akkor sincs olyan nap, hogy ne lenne valami dolgom. Mostanában sosincs időm semmire, a barátaimmal már nemhogy személyes találkozásra nem jut idő, de az online kapcsolattartás is kimerül a „hogy vagy?” sablonkérdésekben. Persze, itt az év végi hajtás, nincs idő lazsálni – áltatjuk magunkat. Pont ezekkel a rohamléptekkel száguld el felettünk az élet. Néha igenis lassítani kell, és hagyni, hogy sodorjanak magával a történések. Hiszen így születnek azok a dolgok, amelyekről évtizedek múlva beszélni érdemes. A hétköznapi taposómalomnak hátat fordítva meghívtam hát a nagyobbik fiam egyik csoporttársának anyukáját kávézni. Remek délelőttöt töltöttünk együtt, megvitattunk mindent a könnyed, csajos témáktól kezdve a könnyszagú valóságmorzsákig. Nem tudom, a másik fél, hogy van vele, de én már várom a folytatást.
2. Egy nap az udvariasság jegyében
A gyerekek mellett szerencsére elég sok udvariassági formát használok. Tudatosan is figyelnem kell erre, hiszen nem mindegy, mit adok tovább nekik. „Fogd már be a szádat!” avagy „Csendben tudnál maradni egy picit, kérlek?”- jelentés szempontjából egyre megy, de mégsem mindegy, melyik változat lesz a gyerek fogalomkészletének megszokott darabja. Kérem, köszönöm, légy szíves; nálunk egyébként is gyakran használt szavak, csakúgy, mint a köszönés és búcsúzás formái. Az utóbbi időben viszont azt vettem észre, hogy én magam egykedvűen, puszta kötelességből ismételgetem őket. Ezért próbáltam egyfajta tudatosságot csempészni ezekbe. Azt tapasztaltam, hogy egy-egy mosoly, szemkontaktus bizony csodákra képes.
3. Dicsérj meg másokat!
„Milyen csinos vagy ma reggel!” „Nagyon ügyesen elpakoltad a játékokat!” „Ez a kávé, amit ma reggel főztél nekem, nagyon finom lett!” Apró kedvességek ezek, mégis sokat segítenek, hogy szebbé tegyék a másik napját. Nem fukarkodtam én sem a dicsérettel, és a nap végére már egészen természetesnek hangzott az elsőre kissé pironkodva mondott elismerés.
4. Spontán kedvesség
Ezen a napon elsőszülöttem egyik barátját hívtuk át játszani, és neki szerettünk volna kedveskedni. Szépen kitakarítottuk a lakást és süteményt készítettünk. Sajnos a kisfiú nem tudott eljönni, így rögtönöznünk kellett (ahogy szépen, halkan jegyzem meg, ez az életben is gyakran előfordul). Végül telefonmentes délutánt tartottunk. Régen sokszor alkalmaztam ezt a gyakorlatot, amelynek lényege, hogy egy bizonyos időtartamon belül nem vehetem kezembe a telefonomat. Ilyenkor le is szoktam némítani, hogy az apró rezgések és pittyegések se zavarják azt az időt, amit a gyerekekkel töltök. Sokkal könnyebb így ráhangolódni a közös játékra, garázst vagy autópályát építeni, és a játékkonyhában frissen főzött kávét elkortyolni; megélni ezeket a vissza nem térő pillanatokat.
5. Cipősdoboz projekt
A karácsony egyébként is az egymásra figyelés, a kedveskedés időszaka. Ezért is tartom fontosnak, hogy ilyenkor gondoljunk azokra is, akiknek nem lesznek csillogó papírral bevont ajándékok a fájuk alatt. Az egymáson való segítségnyújtás jegyében a gyerekekkel cipősdobozt készítettünk egy rászoruló kisfiúnak. Mindenkinek nehéz megválni az értékeitől, ezért a „beleteszed fiam, oszt jóvan’, legyünk már túl a dolgon” hozzáállás hosszú távon nem épp jövedelmező. Ott kucorogtunk tehát a doboz felett fél órán keresztül, míg találtunk két autót, ami funkcionálisan még működik, mégis könnyű szívvel elengedhető.
Jó volt nézni egyébként, ahogy szortírozás közben minden apró tárgyhoz egy-egy emléket kötött. A plüssökkel, ruhákkal, nassolnivalókkal ugyanígy jártunk el, szóval fél délutánt igénybe vett a cipősdoboz projekt, de végül egy egész csinos csomagot állítottunk össze.
6. Köszönd meg a kedvességet!
Ez volt az a nap, mikor valaki más volt kedves velem. Történt ugyanis, hogy egy fórumon ráakadtam egy termékre, amire épp szükségem volt. Minő boldogság volt számomra, mikor konstatáltam, hogy a tulajdonos még csak pénzt sem kér érte. Mégsem tudtam elfogadni a kedvességet, anélkül, hogy ne viszonoznám azt. Szokványos esetben süteménnyel háláltam volna meg ezt a nemes gesztust, alapanyagok híján sajnos nem tudtam készülni, így egy tábla csokit vittem cserébe.
7. Kedveskedj magadnak!
Egész gyerekkorom óta azt az elvet követtem, hogy ami nem létszükséglet, azt nem veszem meg. Idén szakítottam ezzel a hagyománnyal, s ez volt az első olyan év, amikor könyveket vettem saját magamnak. Terjedelmes Stephen King gyűjteményem még a tinédzserkorból származik; azóta csak az ajándékba kapott könyvekkel gyarapodott a polcom. Imádtam a hajdani csajos délutánokat, amikor anyukámmal végigböngésztük a város egyetlen könyvesboltjának kínálatát. Órákig is képesek voltunk válogatni, s fantasztikus kincsekkel tértünk haza. Aztán mikor a fővárosba költöztem, elkezdtem könyvtárba járni. Ez is szuper élmény volt, s még ma is otthon érzem magam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár falai között. Viszont a két kicsivel nem tudok útra kelni, s többször is előfordult, hogy büntetést kellett fizetnem, mert nem tudtam itthonról elszabadulni és időben visszavinni a könyveket. A könyvtárazás tehát egy időre abbamaradt, a könyvkérdést pedig valahogy orvosolni kellett. Így történt, hogy életemben először vettem magamnak könyveket, s elég volt rá annyi indok, hogy akciós, vagy épp nagyon szeretném. Most ugyanígy jártam egy arckrémmel is. Lehet más rutinból dobja a bevásárlókosárba, nekem másfél hónap kellett hozzá, míg beadtam a derekam és úgy döntöttem, néha magamnak is kedveskedhetek. Csak úgy, mindenféle indok nélkül, pusztán azért, mert úgy gondoltam, jobban érezném magam tőle.
S miért is fontosak ezek az apró kedvességek? Mert nemcsak másokért, magáért is teszi ezeket ember. Nem jár elismerést érte, még csak köszönet sem; kicsit mintha az eredendő jóság felé közelítenénk ilyenkor. S amikor az idei első fagyban baktattunk az oviból hazafelé, megláttunk egy nénit hatalmas hólapáttal a kezében. Nagyfiam már szaladt is segíteni. Bokáig állt a bakancsomban a víz, szabályosan úgy éreztem, odafagyok a betonhoz. Mégis képtelen lettem volna megtörni a pillanat varázsát, s végtelenül büszke voltam erre a négyéves emberpalántára, aki a nálánál kétszer nagyobb lapáttal, kissé esetlenül, de hihetetlenül lelkesen hányta a havat. Azt hiszem, ennél nem is kell nagyobb elismerés.
Nyitókép: Irina Vodneva/Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- A nyelvtanulás tényleg kedvesebb emberré tesz?
- Az élet lekváros oldala: Elgondolkodtató aranyköpések egy 5 éves kislány szájából
- Nem luxus az, ha a lelkünket is elküldjük néha wellnessezni
