3 hétre megpróbáltam lelassulni, amit tapasztaltam, egy csoda volt

Annyiszor feltettem már magamnak a kérdést: hogyan lassítsam le az időt? Milyen módon lehet visszalassulni egy élhető tempóra? Merthogy az iram, amit a világ diktál, az számomra sokszor tarthatatlan.

Nem vagyok versengő típus, így nem célom az idővel sem versenyt futni, de akkor mégis, hogyan lehet megálljt parancsolni a száguldó perceknek? Jó ideje keresem a választ ezekre a kérdésekre, idáig kisebb-nagyobb sikereket könyvelhettem el a lelassulás felé vezető utamon. Ez a mostani egy újabb nekirugaszkodás. Lejárt az izgalmakkal és programokkal zsúfolt nyár, és a természetre jellemző ráérős módon, megérkezett az aranyszínekbe öltözött ősz. Mikor lehetne hát jobb a pillanat a befelé forduláshoz és lelassuláshoz, ha nem ősszel, amikor minden kicsit komótosabb sebességre vált? A szeptember beköszöntével úgy döntöttem, esélyt adok magamnak, hogy ne rohanjak tovább, így elnapoltam a feladataimat, és 3 hetet szántam arra, hogy egy lépést hátrébb lépjek és élvezni tudjam az élet apró örömeit.

Dolce far niente, azaz édes semmittevés

Az állandó időhiány már hozzám nőtt, szinte a lényem egy részévé vált ez az életmód így, amikor először szembesültem a nyakamba zuhanó temérdek üres perccel, másra sem tudtam gondolni, minthogy mivel töltsem meg, hogyan tudnám hasznossá tenni a rendelkezésemre álló időt. Hamar beleestem abba a hibába, hogy az első két nap arra ment rá, hogy reggeltől estig rendszereztem, pakolásztam és behoztam a lemaradást a takarítás terén. Ezzel csak az volt a gond, hogy a második nap végére nemhogy lelassulás nem történt, csak még kimerültebb lettem, mint azelőtt voltam. De legalább rend és tisztaság uralkodott, így könnyebb volt arra koncentrálnom, hogy elfelejtsem az állandó tenni akarást és rohanást. Rájöttem arra, hogy a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy ha netán lenne is valamicske szabadidőm, rögtön betervezek valami programot és telezsúfolom, hogy még csak esélyem se legyen megállni. Ha éppen nincs dolgom, akkor adok én magamnak. 

Az első lecke tehát elfogadni és megélni az üres járatokat.

A szeretkezés és az étkezés

Úgy alakult, hogy az első két hetet otthon tudtam tölteni, a lelassulás jegyében pedig egy új szokást vezettem be: a ráérős vacsorákat. Egy átlagos hétköznap örülök, ha útközben bekaphatok valamit, vagy ha úgy adódik, hogy otthon ehetek, akkor is legalább két dolgot csinálok egyidőben. Egyszer azt olvastam egy rohanó sorstársam tollából, hogy az étkezései olyanok, mint egy rossz szeretkezés: gyors, kapkodós és általában másra gondol közben – sajnos ezzel teljes mértékben azonosulni tudok. Pedig amire igazán megéri időt szánni az éppen az étkezés és a szeretkezés. Ezen felbuzdulva aztán minden estére gyertyafényes vacsorát terveztem be, amit közösen, ráérősen fogyaszthattunk el a párommal. Na, persze a gyertyafényes vacsora alatt nem valami puccos ínyencséget kell elképzelni. Sokszor a leghétköznapibb ételek kerültek elénk, azonban a halk zene és a pislákoló fények olyan hangulatot kölcsönöztek az estéknek, amitől még az unalmas paprikás krumpli is jobban esett.

Tudni kell elindulni, de megállni is

Emellett beemeltük a napi sétát is a rutinba. Általában mindenhova tömegközlekedéssel vagy gyalog járunk, így szerencsére a tízezer lépés elég könnyen összejön, másfelől viszont ezek a napi mérgezett egérként való ide-oda rohangálások korántsem nevezhetők lazító sétának. Ezért úgy terveztük, hogy késő délutánonként, amikor mindkettőnknek lejártak az égető elintéznivalói, felvesszük a sportcipőt és nekiindulunk a nagyvilágnak. Csak úgy. Cél nélkül bolyongunk. Engedjük magunknak, hogy vigyen a lábunk és belefeledkezve a beszélgetésbe, eltévedjünk. Egy ilyen sétánk alkalmával sikerült annyira elkószálnunk, hogy beesteledve alig találtunk haza, útközben viszont egy csendes kis parkra találtunk, amit valószínűleg sosem fedeztünk volna fel egy sietős napon. A másik apró, ám igencsak hatásos szokás, amit magamévá tettem ez idő alatt, a szieszta. Sokan vagyunk úgy, hogy a napot az alvás kárára igyekszünk meghosszabbítani, ám ez a legrosszabb, amit tehetünk. Kipihenten minden szebb fényben tündököl, ezért én bevezettem a magunk közt csak power nap-nek nevezett félórás pihenőket. Ha úgy érzem, a fáradtság győzedelmeskedik rajtam, akkor jöhet egy power nap, beállítom az időzítőt 30 percre és sziesztázok egy kicsit. Utána pedig mintha újjászülettem volna, folytatódhat a munka.

Az élet egyszerre nagyon rövid és nagyon hosszú

Az első két hétben igyekeztem ezeket a szokásokat egyre inkább beépíteni a hétköznapokba, kiegészítve még néhány életmódbeli változtatással: időben feküdtem és keltem, kiadós és tápláló, intuitív étkezéseket vezettem be és kevesebb időt töltöttem az online térben. A második hét végére jelentős változást érzékeltem egyrészt a tűrőképességemen – kevésbé voltam feszült és leterhelt -, másrészt pedig az időről alkotott felfogásomban. Úgy éreztem, valami átkattant bennem és felismertem, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy felesleges dolgokon szorongjunk, viszont elég hosszú ahhoz, hogy olyasmivel töltsük meg a saját kis világunkat, ami boldoggá tesz minket.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy felesleges dolgokon szorongjunk, viszont elég hosszú ahhoz, hogy olyasmivel töltsük meg a saját kis világunkat, ami boldoggá tesz minket.

A természet a legnagyobb tanító

Az igazi áttörést azonban a harmadik hét hozta el, amikorra beterveztem egy hátizsákos kirándulást. A hosszú vonatút tökéletes atmoszférát teremtett. Megérkeztünk az úti célhoz, ami egy gyönyörű azúrkék vizű bányató partja volt. Csak ketten voltunk az egész környéken, ültünk a sziklákon és olyan csend vett körül minket, hogy lélegzetet is alig mertünk venni, nehogy megzavarjuk ezt az idillt. Ott, abban a festői környezetben eszembe se jutott az órámra pillantani, mintha megállt volna az idő, és a lelkem minden terhét levette volna rólam a természet. Felismertem a csend hatalmát és valamit megértettem: egyszerűen belefulladunk a világ zajába. Soha nincs csend csak üvöltő ingerek, amik mind azt harsogják: rám is figyelj! Mi pedig darabokra szakítjuk magunkat, hogy mindenre jusson elég figyelem és elég idő. Miközben néha semmi másra nem lenne szükségünk: csak egy kis csendre.

Nyitókép: Westend61/Getty Images

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: