Valaki otthon marad, és gyerekeket nevel, valaki visszatér a munka világába, amint lehet, megint mások köszönik szépen, jól megvannak gyerek nélkül is. Három egészen különböző nő története következik.
„Modern ingyenélőnek tartanak”
Dórinak három gyereke van, két kislány és egy fiú. A legidősebb tizennégy, a középső hét, a legfiatalabb pedig öt éves. Mikor megkérdeztem nehéz döntés volt-e otthon maradni miután a legkisebb is elkezdte az ovit, egyből rávágta: ezzel egy régi álma vált valóra. „Ha visszamehetnék az időben, és a mostani tudásommal újra választhatnék, hogy körömcipőben rohangáló marketing menedzser legyek-e újra, vagy az édesanya, akire szinte ránőtt a mackónadrág, miközben otthont kíván teremteni a családjának, örömmel bújnék a szürke melegítőmbe újra és újra. Szerintem tíz éves korig nagyon meghatározó a szülő szerepe a gyermeke testi és lelki fejlődésében, ehhez pedig szükség van arra, hogy a közös tanulás, és a vacsorakészítés adott esetben ne egy nyolc órában kimerített, ingerült anya extra nyűgje legyen. Sokan nem értik, hogy lehet a főzés, takarítás, iskolába rohangálás önmagában kielégítő, és miért nem hiányzik az „igazi” szellemi munka. De engem a hobbijaim, például a jóga tökéletesen kikapcsol, és most, hogy nagyobbak a gyerekek még némi énidőm is van napközben. Azoknak pedig, akik azt vágják a fejemhez, hogy könnyű nekem, én nem dolgozom, kvázi ingyenélő vagyok, üzenem: ez ettől még egy 16-18 órás állás. Viszont azért, hogy lássam a férjem mosolyát, mikor hazaér az otthonunkba, amit én teremtek, hogy ott tudjak lenni a gyerekeim életének minden fontos sarokkövénél, százszorosan is megéri. Nálunk a nagymamák közelsége is könnyít a helyzeten, akik itt laknak a városban, és szívesen vannak az unokákkal, ha a férjemmel kicsit visszacsempésznénk a randizós romantikát az életünkbe. Bár a randijaink nyolcvan százalékban szintén a gyerekekről szólnak, de ezen már csak mosolyogni szoktunk. Hozzáteszem, szerintem ezt csak úgy lehet, ha az anyuka és az apuka is jól érzi magát ebben a helyzetben. Az már egy másik kérdés, hogy mi lesz akkor, ha kamaszként kicsit önállóbbak lesznek a gyerekek, és a barátaikkal kezdenek eljárni. Azt hiszem kénytelen leszek újragondolni ezt az egészet, de azon a hídon majd akkor megyek át, ha odaértem.”
„Engem nem kísért a régi korok szelleme”
Bettina egy bank jogi középvezetőjeként dolgozott, amíg három évvel ezelőtt meg nem született kisfia. Nemrég tért vissza a munka világába, és a kezdetek óta tudta, neki nem nyújthat igazi kihívást az élet a paragrafusok nélkül. „Elsőként szögezzük is le: imádok anyuka lenni, annak minden nyűgével és bajával együtt, mert ez a legtisztább és legerősebb szeretet, amit valaha is éreztem. De, most jön a de. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy örökké csak erre a szerepre korlátozódjak, és a régi korok szelleme szerint legyek a családi fészek megteremtője, az otthon lelke, semmi több. Abszolút tiszteletben tartom, hogy van, akinek ez a teljes kiteljesedés, de ugyanígy tiszteletben tartható az is, ha valakinek ez nem elég. Bár kaptam néhány szúrós megjegyzést az idősebb generáció részéről, hogy miért nem maradok otthon, hiszen meg tudnánk oldani, én azonban nem foglalkoztam ezzel. Mert nekem az anyaság, a feleség és a családi tűzhely őrzője szerep mellett szükségem van még egy csomó más dologra is, és nem szeretném azt gondolni, hogy ez önzőség. Meghaladtuk azokat az időket, amikor a nőnek választania kellett, hogy vagy háztartásbeli, vagy karrierista lesz. Nekem igenis létszükséglet a felnőtt kommunikáció, ami nem a játszótéri anyukák, bölcsis néni tengelyen létezik csak, és nem kizárólag a gyereknevelésről, vagy a háztartásról szól. Szükségem van szakmai kihívásokra, teljesítményre, fejlődésre, ami az agyam egyéb részeit is megmozgatja, a munka melletti, alatti tanulásra, amitől egyre csak többnek érzem magam. Ezek mellett persze a külsőségek, mint a csinos öltözködés, sminkelés is fontos szerepet játszanak az életemben, amiket a terhességem hetedik hónapja után évekre száműztem. A ceruzaszoknya és a rúzs nem épp a gyerekcipelő anyukák öltözéke, de én így érzem jól magam. Ettől még nem vagyok felszínes, csupán másra van szükségem a boldogsághoz. A bírálat és előítéletek fájó része a nagy „ősanyák” suttogásaiból fakad, akik azt gondolják: egy dolgozó nő nem szeretheti eléggé a gyerekét. Pedig a kettő igenis létezik egymás mellett. Arról nem is beszélve, hogy a munkával megnyílik egy másik élet is, ahonnan számomra üdítő hazatérni az anyuka, feleség szerepbe. Nem utolsósorban, és tudom, hogy ez most nem szempont, de nem tudom megkerülni: a munkával megkeresett pénz igenis boldogít, sőt van, ahol nélkülözhetetlen. Szóval, aki nem teheti meg, hogy otthon maradjon, vagy, aki megtehetné, de mégsem ezt az utat választja, ugyanolyan jó édesanya lehet, főleg, ha ettől érzi magát teljesnek.”
„Így élem a lehetséges életeim legboldogabbikát”
Kétségtelenül a legnehezebb feladatom az volt, hogy olyan párt találjak, akik kizárólag kettesben tudják elképzelni a jövőt. A családi élet legnagyobb tabujának Magyarországon a mai napig az a három szó számít: nem akarok gyereket. Kinga és párja remekül érzik magukat kettesben, és az érzéseiket bátran fel is vállalják. „Mindig is furcsán álltam a babákhoz. Már kislányként sem tudtam velük mit kezdeni, sőt idegenkedtem a csecsemőktől is. Ekkor anyukám még azt hitte, hogy majd kinövöm. Aztán jöttek a tinédzser, majd a húszas éveim és semmivel sem kerültem közelebb a gyerekvállaláshoz, egyszerűen kimondhatatlanul távol áll tőlem ez a szerep. Persze volt idő, amikor jó tanácsok hada zúdult rám, hogy majd ha megismerkedem a számomra tökéletes férfival, úgyis meggondolom magam. Így, amikor összeházasodtunk a férjemmel, vártam, mikor csap belém villámlásszerűen az érzés: gyereket szeretnék. De nem jött, sőt egyre inkább azt éreztem, nem szeretnék szülni. A neheze azonban csak ezután várt rám. A szüleim tisztában voltak azzal, hogy nem szeretnék gyereket, de a mai napig nehezen dolgozzák fel a döntésünket. Pedig lassan tíz év telt el azóta, hosszú idő ez, főleg ha magyarázkodásról van szó. Közben pedig mindig azt remélem, hogy a környezetünkből záporozó kérdések lassan elfogynak. Féltek, hogy rossz szülők lesztek? Félted a tested a terhességtől? Ennyire rosszul álltok anyagilag, vagy netán ilyen rossz a kapcsolatotok? Túl önzőek vagytok? Reggelig sorolhatnám, a várakozók neveivel együtt, akik szeretnék, ha egyszer elismerném, hogy csak ki kellett várni az időt. Az anyaság egy ösztön, és szerintem akiben nem elég erős, nem kellene erőltetnie, csak azért, mert a társadalom, a rokonok, vagy a barátnők ezt várják el. Nem szülni még mindig jobb, mint külső kényszer miatt gyereket vállalni, majd az ártatlan babán kiélni minden ezzel kapcsolatos frusztrációt. Ráadásul úgy gondolom, én ezzel a döntéssel nemcsak lehetséges életeim legboldogabbikát, hanem leghasznosabbikát is élhetem.”
Nyitókép: Jacob Lund/Shutterstock
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Bennünk él a múlt, a jövő belőlünk sarjad
- Így ne legyél tökéletes anya
- Vigyázat, gyerekkel vagyok… vagy inkább mégsem?
