A gyerekek segítenek, hogy megéljük a pillanatot, hogy újra felfedezzük az élet kis finomságait, az apró részleteket az egészben. Visszahoznak egy elfeledett világot számunkra, amelyben akár még boldogok is lehetünk.
„Bumm! Ez jó nagy dobás volt, láttad Anya?” – kérdezi két és fél éves kisfiam. Állunk a patakparton, és ő – egyik kedvenc tevékenységeként – köveket dobál a vízbe. „Igen kicsim, ez szép, nagy dobás volt” – válaszolom gépiesen, sok órányi munka, házimunka, és igen kevés alvás után. Ám a kicsi nem hagyja, hogy ne legyek jelen a pillanatban. „Te is dobjad, Anya!” – és egy követ ad a kezembe. Majd, ahogy beleteszi, ki is kapja. „Ez nem jó, hozok másikat!” – és már szalad is, izgatottan válogatja a köveket, nézegeti a színüket, a formájukat, majd amikor megtalálja a legtökéletesebbet, odaadja. „Tessék Anya, dobjad!”
Megélni a pillanatot
Dobom… és repül a kicsi kő, vele repülnek a gondok és a fáradtság. A botokat már együtt válogatjuk, dobáljuk a patakba és futunk utánuk, követjük, meddig viszi őket a sodrás. A fiam közben észreveszi, hogy nyílik a hóvirág; megyek, megnézem. Sétálunk hazafelé, közben hallgatjuk a madarakat. Jelen vagyunk. És egy kicsi gyerekkel nem is lehet másként. Az ember kénytelen kikapcsolni az agyát és újra figyelmet fordítani olyan dolgokra, melyeket a napi rohanásban legtöbbször már észre sem vesz. Az olyan apróságok, hogy „Milyen formájú az a felhő?”, „Milyen színű ez a virág?”, „Hova ugrál a béka?” – a világ legfontosabb kérdéseivé válnak. És mire ezeket átbeszéljük, már el is felejtettük a bosszúságokat, melyek napközben értek bennünket a munkahelyen, a boltban, vagy a tömegközlekedésen.
Gyakran mondják, hogy a gyerekek a legnagyobb tanítómesterek, és ez bizony így van. Megtanítanak bennünket arra, hogy megéljük a pillanatot. Hogy újra felfedezzük az élet kis finomságait, az apró részleteket az egészben. Visszahoznak egy elfeledett világot számunkra, a felhőtlen gyermekkor világát, amiben ha sikerül néha elmerülnünk, akár még boldogok is lehetünk.
Mit tanulhatunk még tőlük?
Kimutatni az érzéseinket
A gyermek, ha fájdalmat érez, sír. Ha vicceset lát, önfeledten kacag. Ha pedig nem sikerül neki valami, toporzékol. Kimutatja az érzéseit, olykor borzasztó hevesen, ám mindig őszintén. Aztán ezt mi szépen kiöljük belőlük, hosszú évek komoly munkájával. Hiszen a társadalmi együttélés megkívánja, hogy kordában tartsuk és kontrolláljuk az érzéseinket. Ez pedig felnőtt korunkra annyira jól sikerül, hogy sokszor már magunk sem vagyunk tisztában az érzéseinkkel, azzal meg pláne nem, hogy mennyire mutathatjuk ki őket, és kinek nyílhatunk meg őszintén. Tele vagyunk szorongással, elfojtásokkal és stresszel. Pedig néha milyen jó lenne újra gyereknek lenni, és zokogni, ha bántanak, vagy egy komolynak tűnő szituációban hangosan felnevetni. Nyilván ezt ritkán tehetjük meg, de azzal is tisztában kell lennünk, hogy az érzelmek tartós elfojtása meg is betegíthet. Tanuljunk tőlük, és keressünk tudatosan lehetőséget arra, hogy „kiengedhetjük a gőzt” – anélkül, hogy ezzel zavarnánk másokat.
A napokban vicces lehetőségem nyílt a feszültségoldásra. A kisfiam megkérdezte, hogy „Anya, mit mond az oroszlán?” – mire én egy hatalmasat ordítottam, ami neki nagyon tetszett, nekem pedig, őszintén szólva, igen jól esett.
Kimondani a gondolatokat
„Éhes vagyok”, „fázom”, „nem tetszik a néni haja”, „nem finom a leves”, „nincs kedvem menni a Petiékhez” – megint ez a fránya őszinteség, amivel a gyermekek minden szituációban kifejezik magukat. Persze, mi azért erőltetjük a levest, pedig mondta, hogy nem kér és nem finom. És csak elvisszük a Petiékhez, pedig jelezte, hogy nem kedveli – ezekkel pedig szépen leneveljük arról, hogy egy szituációban azt mondja, amit valójában gondol. Egy idő után azt érezheti, hogy úgysem számít az ő akarata, hiszen igazodni kell, és anya, apa, vagy a tanár néni úgyis mindent eldönt helyette.
Pedig legyünk őszinték, van annál meghatóbb, mint amikor egy gyerek azt mondja: „Szeretlek, Anya! Jössz játszani, Anya?” – A jó és kedves megnyilvánulásokat persze mindig örömmel fogadjuk, az élet azonban nem csak a pozitív dolgok kimondásából és megéléséből áll. Helye van a szomorúságnak, a csalódottságnak, a negatív gondolatoknak is. Persze, nagyon sok szituációban nem mondhatjuk ki, amit valójában érzünk. Ugyanakkor fontos arra figyelni, hogy a családi kör maradjon meg az őszinte beszélgetések helyszínéül. A gyerekeknek és nekünk, felnőtteknek egyaránt. Valljuk be, sokunknak tanulni kell még ezt. De vegyünk példát a kicsikről, és mondjuk ki, beszéljük meg őszintén a dolgokat – legalább otthon.
Kapcsolódni egymáshoz
A gyerek odamegy, leszólít, kérdez. A játszótéren odaviszi a másik gyereknek a kis vödröt – vagy épp elveszi tőle – , a buszon megjegyzi a néninek, hogy aranyos a kutyája, és egyből meg is simogatja. Ha találkozik a szomszéddal, elkezdi neki mesélni a legújabb élményét. Próbál kapcsolódni az emberekhez, állatokhoz egyaránt, nyitottan és tiszta szívvel. Most őszintén: hol vagyunk mi, felnőttek ettől? Ülünk egymással szemben a buszon, nyomkodjuk a telefont, tudomást sem veszünk másokról. Aztán amikor a gyerekkel elmegyünk valahová, kénytelenek vagyunk félretenni a közönyünket. Mert szóba kell elegyedni a másik gyermek szüleivel, vagy a nénikkel, bácsikkal, akiket a kicsi leszólított. Aztán szépen lassan újra felfedezzük a személyes kommunikáció varázsát, és azt, hogy a digitális világból kilépve mennyire felüdítő lehet egy beszélgetés a való életben.
Pozitívan szemlélni a világot
Felnőttként lehajtott fejjel megyünk a széllel szemben, ők felhajtják a fejüket, mert vicces, hogy a fuvallat összeborzolja a hajukat. Mi utáljuk az esős napokat, ők alig várják, hogy a pocsolyában ugrálhassanak. Mi kiborulunk attól, ha a strandon homokszemek kerülnek az arcunkra, ők vödörrel öntik a fejükre a homokot. Hát, nem nekik van igazuk? A gyerekek megtanítanak arra, hogy minden helyzetben találjunk valamit, amin végül kacagni lehet, és egy kicsit pozitívabban szemléljük a világot.
Nyitókép: Mayte Torres / Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- 11 nagyszerű dolog a gyerekneveléssel kapcsolatban, amit a világ Maria Montessorinak köszönhet
- 7 kapcsolaterősítő kérdés, amit feltehetsz a gyereknek a „milyen napod volt?” helyett
- Súlykérdések, testkép és ébredező nőiesség – hogyan beszéljünk tini lányunkkal ezekről?
