Tény, hogy a rendszerváltás után születetteket már egészen másként nevelték, mint minket a hetvenes-nyolcvanas években. De kicsit sem gondolom, hogy ez a hátrányukra válna, sőt!
Ha negyvenes kortársaimmal, vagy még idősebbekkel beszélgetek, hamar előjön a „mai fiatalok” téma. És mindig van legalább egyvalaki a társaságban, aki nehezen kezeli azt, hogy a mai tizen-huszonévesek valóban mások, mint mi voltunk vagy épp vagyunk. Mások, igen. De azt egyáltalán nem hiszem, hogy rosszabbak, önzőbbek, vagy kezelhetetlenek lennének. Sőt, van jó pár dolog, amit irigylek tőlük. Például ezeket:
Digitális bennszülöttek
Míg én tizenévesen ismerkedtem meg komolyabban a számítógépek világával, nekik már kicsi koruktól hozzátartozott a mindennapjaikhoz az online világ. És ez bizony meg is látszik: míg én képes vagyok teljesen sokkolódni a közösségi média legújabb algoritmus-váltásaitól, addig ők két perc alatt átállnak a megfelelő, új stratégiára. Ráadásul képesek mindent egy szál mobiltelefonon lezongorázni. A mázlisták….
Nyitva van előttük a nagyvilág
A nyolcvanas években még az is nagy szó volt, ha valaki képes volt érettségi előtt felmutatni egy középfokú nyelvvizsgát. A kéthetes finnországi cserediák-utazásom rajtam kívül még körülbelül tíz embernek adatott meg az egész iskolában. Az egyetemi külföldi ösztöndíj pedig már tényleg a cseresznye volt a torta habjának tetején. Ma ezek nem tételek: a nyelvtudás alap, a külföldi egyetem az itthoni felsőoktatással egyenértékű lehetőség, sőt, akár online is el lehet végezni egy idegen nyelvű kurzust. A külföldi munka mindennapos dolog. A világ kisebb lett és kinyílt, a huszonéveseknek pedig nem kell külön alkalmazkodniuk ehhez a helyzethez, mert számukra mindez természetes.
Nem nevelték őket túlzott szerénységre
A nyolcvanas évek iskolarendszere még módszeresen törte le a diákok egóját, és ha a tanároknak ez nem sikerült, akkor a kortársak vették kezelésbe azt, aki szerintük túlzottan egyéni volt. Épp ezért a kortársaim jó része még ma is a belenevelt, kötelező szerénységgel – nevezzük inkább szerénykedésnek? – küzd. Még egy egészen szimpla dicséretet („de jó a hajad!”) se tud mindenki könnyedén elfogadni. Nem véletlen, hogy a mai huszonéveseket nevelő korosztály már fontosnak tartotta, hogy letörés helyett inkább megerősítse a gyerekei önbizalmát. Ennek hála, a legtöbb fiatal meg meri kérni a munkája értékét, és tudja, mennyit ér ahelyett, hogy megpróbálna eltűnni a tömegben. Ez pedig csak annak kellemetlen, aki továbbra is görcsösen ragaszkodna a régi, idejét múlt mintákhoz, és a felesleges szerénységhez.
Kisebb bennük a tekintélytisztelet
A fentiek egyenes következménye, hogy a fiataloknak nem elég, ha valakinek egy hangzatos cím díszeleg a névjegykártyáján. Az kap tőlük tiszteletet, aki rászolgál. Tekintélytisztelet helyett viszont mernek újítani, megkérdőjelezni, átkeretezni. Merészek, egyediek, szabadok és vagányak, én pedig konkrét csodálattal nézem őket ezért.
Vállalkozó, önmegvalósító szelleműek
Amikor még a beolvadás volt az érték, akkor bizony aligha volt támogatott jövőkép a vállalkozói lét. Rám még az egyetem vége felé is furán néztek, amikor egy biztos, „nyugdíjas” állás helyett inkább a bizonytalan szabadúszást választottam. Ma már ez az alap, szerintem a legtöbb fiatal legfeljebb csak ugródeszkának választ egy főállást, hogy aztán az ott szerzett tapasztalatokkal végre megvalósíthassa önmagát.
+1 Nem sokkolta őket, hogy Darth Vader Luke apja
El sem tudom képzelni azt az érzést, hogy ez természetes legyen. Én körülbelül két hétig sokkban voltam miatta, és addig nem is hittem el teljesen, amíg (évekkel később!) A jedi visszatér-ben Yoda meg nem erősítette direktben, arcból arcba. Hogy lehet ezt egy vállrándítással tudomásul venni?
Szerző: Csiki Judit
Nyitókép: Sergey Zolkin/Unsplash
