Összeállítottam egy nyolcfős listát – a teljesség igénye nélkül–, melyben csupa csodálatra méltó nő szerepel, és akik munkásságukkal, értékrendjükkel nap mint nap mutatják számomra az utat.
Úgy érzem, képtelen lennék bármilyen rangsort felállítani közöttük; álljanak itt teljesen esetleges sorrendben, hiszen mindannyian olyan példával állnak előttem, ami nélkül ma egészen biztosan más ember lennék:
Péterfy-Novák Éva, aki nem fél kimondani, azt, amit ki kell
Nyáron volt szerencsém találkozni vele, személyesen is váltottunk pár szót. Sugárzott belőle a természetesség; talán ez volt az a tulajdonsága, ami elsőre megfogott. Minden mondata sallangoktól mentes, és mindaz, amit tesz, meggyőződésből fakad. Ez egyébként érezhető a könyveiben is, amelyekben jellegzetesen olyan témákról ír, amik a magyar köztudatban hosszú ideig tabunak számítottak: családon belüli erőszak, pedofília, avagy a gyermekét elvesztett anya gyászmunkája. Mindaz, ami eddig zárt ajtók mögött zajlott, megjelenik a könyvei lapjain. Péterfy-Novák Éva ahelyett, hogy befogott füllel haladna el a fent említett ajtók előtt, vagy a többséghez hasonlóan leszegett szemmel kerülné meg a probléma gócpontját, önként megy elébe a történéseknek. De nem ám finom, nőies mozdulattal kopogtat, hanem elemi erővel dörömböl a bejáraton; pontosan olyan vehemenciával, ahogy néhány évvel ezelőtt ismertté vált, szinte egyik pillanatról a másikra. Azok helyett szól, akik nem tudnak, vagy nem mernek beszélni, és teszi mindezt úgy, hogy nem fél konfrontálódni, még akkor sem, ha ezzel olykor kritikusok célkeresztjében találja magát. Számomra egészen hihetetlen, honnan van mindehhez ereje – ha legközelebb lesz szerencsém találkozni vele, egész biztos megkérdezem.
Margaret Atwood, akivel maradéktalanul azonosulni tudok
A kanadai származású írónő a napokban ünnepelte 80. születésnapját; akár ez a szép, kerek évforduló is jó indok lenne arra, hogy a felsorolásba illesszem. Mégsem emiatt áll most itt a neve, bár a maga mögött hagyott évek száma kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy mára megtalálja azt a hangot, amellyel az olvasók rendkívül széles rétegét képes megszólítani. Az írónőhöz fűződő kapcsolatom egyébként egészen friss; idén januárban fogtam kezembe az első Atwood könyvemet, így mondhatni egyetlen év alatt olvastam el – egy kivétellel – az életművének összes magyarul megjelent darabját. Első pillanattól kezdve megfogott a stílusa, és az a mód, ahogy egy könyvön belül is a kifejezésmódok, nézőpontok sokaságát vonultatja fel. Ugyanolyan természetesen szól egy gyilkossággal vádolt cselédlány hangján, mint amennyire hitelesen veszi fel a génmanipulációval kísérletező, istent játszó tudós szerepét. A könyvein túlmenően miért is van rám nagy hatással? Leginkább azért, mert az általa képviselt értékek terén is maradéktalanul azonosulni tudok vele: fontos számára a környezetvédelem, az emberi jogok, és a nemi egyenlőségek kérdése. Emellett rendkívül művelt és intelligens.
Szabó Magda, aki mindenkinél jobban ismerte a lélek rejtelmeit
Picit úgy érzem, nem vagyok elég alkalmas arra a feladatra, hogy Szabó Magda irodalmi munkásságáról bármit is írjak, hiszen életművének csupán töredékét ismerem. Mégis egy nagyon kedves emlékem fűződik hozzá, ami miatt úgy érzem, nem hiányozhat ebből a listából. Egészen kicsi voltam még, amikor születésnapomra édesanyámtól megkaptam az első „igazi” regényemet, az Abigélt. Ez volt az a könyv, ami végigkísért az ifjúkor évein, ami ott pihent a kollégiumi polcomon, és amihez időről-időre vissza tudtam térni, ha útmutatásra volt szükségem. Ebbe a világba menekültem, ahol megvolt minden, amit tizenéves lányként fontosnak tartottam: az igazi, zsigereket átható szeretet, törődés, önzetlen önfeladás; mindez egy cseppnyi varázslattal fűszerezve. Aztán valahogy sok-sok évre feledésbe merült, míg ebben az évben egy véletlennek köszönhetően vissza nem tértem hozzá. Felnőtt fejjel azt mondhatom, ismét elveszek Szabó Magda könyveiben, mágnesként húznak magukhoz a lapok; akár hajnali háromkor is képes vagyok felütni a borító fedelét, hogy a történet egy újabb darabját megismerve közelebb kerüljek a végkifejlethez. Minden, amit leír, kifejező és hihetetlenül emberi. Aki ennyire jól ismeri a lélek rejtelmeit, méltán érdemli meg a tiszteletemet.
Tóth Krisztina, akinek keserédes humora bármilyen helyzetben jól jön
Következzék egy olyan írónő, akinek könyveit már több, mint egy évtizede hurcolom magammal mintegy szellemi táplálékként, világjáró hátizsákom zsebébe mélyesztve. Az a keserédes humor, amellyel Tóth Krisztina a magyar valóságot tárja elénk, nemcsak rendkívül szórakoztató, hanem kifejezetten tanulságos is. És pont ennyire hatásos az a természetesség és csipkedő irónia, ami a novelláiból árad, és amivel másokat vagy önmagát láttatni képes. Tóth Krisztina egy egészen különös atmoszférát teremt, személyiségének lenyomata pedig visszaköszön az írásaiból. Cseppet sem hivalkodó, vagy mesterkélt, mégsem lehet úgy elmenni mellette, hogy ne vinne magával belőle néhány darabkát emlékül az ember.
Virginia Woolf, aki minden pillanatban kitartott
Virginia Woolf tragikus mozzanatokkal teli élete is példaértékű a számomra. Idegösszeroppanásai, depressziójának időről-időre visszatérő periódusai ellenére képes volt alkotni és az írásban kiteljesedni. Nem menekült a négy fal közé, hanem küzdött; saját magával talán még többet, mint a külső körülményekkel, amelyek egészen ifjú korától gyötörték őt. Édesanyja korai halála, apja önkényeskedése, és a féltestvéreitől elszenvedett szexuális zaklatás mind olyan traumát jelentettek a számára, amik élete végéig kísértették őt; nem csoda, hogy folyamatos lelki vívódása átszűrődik a regények lapjain. Mégis képes volt arra, hogy belső démonain felülemelkedve, korát meghaladó nőként tevékeny életet éljen. Aktív tagja volt a korabeli irodalmi életnek, önerőből férjével közös könyvkiadó vállalkozásba kezdett, és küzdött a nők társadalmi elnyomása ellen. Csodálom azt az erőt, amivel mindezt véghezvitte.
Brontë nővérek, akiknek írásaiban megelevenedtek a szereplők
A mai napig megigéz az a varázsbirodalom, amit a Brontë nővérek maguk köré építettek, annak ellenére, hogy több, mint egy évtizeddel ezelőtt olvastam Charlotte, Emily és Anne regényeit. Elképzelem, ahogy a gyermeklányok szertelenségével szövik ábrándjaikat a mahagóni asztal körül, és ahogy ezt a világot képzeletbeli alakokkal, szenvedélyes cselekménnyel töltik meg. Talán mindenki másnál nagyobb szükségük is volt erre a fantáziabirodalomra, ahová a kiábrándító valóságból menekülhettek: édesanyjuk halála után apjuk is hátat fordított nekik, így korán magukra maradtak. Tragikus sorsuk tovább árnyalja a képet: a harmincas évek, amit ma már a kora felnőttkor szakaszának tekintünk, és mikor a halálra jó esetben „hol van az még” felkiáltással legyintünk, nekik már az élet végét jelentették. Hatan voltak testvérek, és közülük egyikük sem élte meg a negyvenéves kort. Esélyük sem volt a nagy, mindent elsöprő szerelemre – egyedül Charlotte jutott el a házasságig, és neki is mindössze pár hónap boldogság jutott–, mégis annyira megkapóan, érzékletesen és érzelmektől túlfűtötten vallanak róla, hogy karaktereik szinte hús-vér emberekként mozognak a könyvek lapjain. Úttörői voltak egy olyan kornak, ahol a nők még talán álmodni sem mertek egy olyan világról, amelyben a műveltség a női erények listájában szerepel.
Nyitókép: Pinterest
