A csokifagyin és az elefántkönnyeken túl: 5+1 gyakorlati tanács a veszteségek kezelésére

Életünk során sok-sok veszteség ér minket. Ahhoz, hogy felül tudjunk emelkedni ezeken a sérüléseken, fontos, hogy kellő hatékonysággal gyászoljuk meg őket. Ebben a folyamatban próbálok az én bevált stratégiáimmal segítséget nyújtani neked.

Nagypapám egy napsütéses októberi napon távozott az élők sorából, több, mint négy évvel ezelőtt. Az ő halála jelenti életem eddigi legnagyobb veszteségét. Nem hirtelen ment el, hosszú betegség után hagyott itt minket. Számítottunk rá, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, mégis mikor eljött a végső pillanat, szívfacsaróan és a tehetetlenség dühétől kínozva fájt; és ezek az érzések csak hosszadalmas gyászmunka után enyhültek. A halálhírét a húgom hozta el nekem. Emlékszem, ahogy belépett a bejárati ajtón, a klasszikus filmes retorikát követve egy doboz csokifagyit szorongatott a kezében. Biztos mindenki számára ismerősek azok a jelenetek, mikor a főhős bánatában könyékig merül el a hatalmas jégkrémes dobozban, és maszatos, könnyáztatta arccal majszolja az édességet. Ha a hollywoodi sztároknál bevált ez a csodafegyver, gondoltuk, talán nekünk is enyhülést hozhat: jegeli a fájdalmat, hűti az összetört szív sebeit, befagyasztja az érzéseket. Aztán kétórás összeborulós sírás közben próbáltuk felfogni a felfoghatatlant, de az „ez nem lehet igaz” frázis ismételgetésén nem jutottunk túl.

A fagyit nem ettük meg; azóta is őrzöm a fagyasztó alsó fiókjába süllyesztve. Az elmúlt évek alatt szent és sérthetetlen ereklye lett.

Az, hogy jégbefagyva tartom érintetlenül ezt a műanyag dobozkát, kicsit olyan, mintha valamiképp magát az időt konzerválnám.

Gyerekesen hangzik, és kétségkívül az is, de, egyfajta kapcsolódási pont ez nekem, mert segítségével egy pillanat alatt életre tudom hívni az akkori érzéseimet. Most joggal kérdezhetnéd: jó az nekem, hogy folyton visszatérek a veszteség kiindulópontjába? Nyilván nem akar senki a poklok poklában rostokolni, néha mégis szüksége van az embernek a továbblépés érdekében arra, hogy egy-egy meghatározó traumatikus pillanatba újra és újra visszatérjen. És nemcsak a halál lehet a veszteség kiváltó oka. Mindennapjaink során rengeteg emberrel kerülünk kapcsolatba; időt töltünk egymás társaságában, majd életünk gyökeres fordulatot vesz és más-más irányba haladunk tovább. Párkapcsolatok bomlanak fel, s olykor távoznak mellőlünk barátaink, munkatársaink, családtagjaink. Veszteség tárgya gyakorlatilag lehet bármi – személy, állat, esemény–, amihez érzelmek fűznek; és ugyanúgy meg kell gyászolni az elveszített munkahelyet, a megszakadt barátságokat, mint az elszalasztott lehetőségeket. Ez a lelki gyászmunka egy nagyon fontos módja a feldolgozásnak, elengedésnek és továbblépésnek.

Ha nem szeretnéd mindenáron fagylaltba fojtani a bánatod, a következő veszteségkezelő stratégiák között remélem, találsz majd olyat, amit hasznosítani tudsz:

1. A veszteségkezelés állomásai

Ahogy próbáltam a saját veszteségkezelési stratégiáimat felvázolni, rájöttem, hogy a bennem játszódó folyamatok kísértetiesen hasonlítanak az úgynevezett Kübler-Ross modellre. A svájci származású pszichiáter 5 lépésben foglalta össze a haldoklás fázisait. Ezek a következők: elutasítás, düh, alku, depresszió és elfogadás. Elsőre elég merésznek, és kissé elkeseredettnek tűnik a veszteségkezelést a haldokláshoz hasonlítani, de közel sem ennyire letargikus és kiábrándító a helyzet. Ez a modell nagyon sok hétköznapi példára ráillik. Előfordulhat, hogy hónapok óta izgatottan várod a nyaralást, fél tucat útikönyvet elolvastál, és már a repülőjegyet is megvetted, de pár nappal az indulás előtt törlik a járatot. Mikor az értesítő e-mailt olvasod, talán nem is hiszel a szemednek; ilyen nincs, ez velem nem történhet meg – gondolod magadban (tagadás). Aztán valószínűleg ideges leszel, szidod a légitársaságot, amiért tönkretették a várva-várt nyaralásodat (düh). Mindezek után elkezdesz azon gondolkodni, hogyan lehetne menteni a menthetőt: megnézed, más gépeken van-e még szabad hely, vagy át lehet-e foglalni a repülőjegyet másik időpontra (alkudozás). Ha nem jártál sikerrel, pár napig biztosan el leszel keseredve miatta (depresszió), végül kénytelen vagy beletörődni (elfogadás). Nyilván nem azonos intenzitásúak ezek az érzelmek egy meghiúsult nyaralás, sikertelen vizsga vagy egy haláleset után érzett veszteség következtében, de a traumától a továbblépésig nagyjából ugyanazokon a lépéseken megyünk keresztül.

2. Félni jobb, vagy megijedni?

Ha egy nagyobb megmérettetés, vagy számomra fontos esemény előtt állok, mindig elképzelem az összes lehetséges végkimenetelt. Ezerféleképp levetítem képzeletem belső vásznán, hogyan is zajlik majd az esemény. Naivan úgy gondoltam, ha a „jobb félni” stratégiát alkalmazva mindig minden eshetőségre felkészülök, akkor könnyebben viselem majd, ha valamilyen oknál fogva a legrosszabb következik be. Sokáig azt hittem, másnak is ez a természetes. Aztán kiderült, hogy a férjem, Zoli például teljesen másképp áll a dolgokhoz. Ő sosem készül a legrosszabb eshetőségre, mert úgy gondolja, amíg az nem következik be, feleslegesen kínozzuk magunkat vele. Rá kellett jönnöm: a veszteségek ugyanúgy tudnak fájni, akkor is, ha már ezerszer elképzelted őket magadban, és akkor is, ha nem. A feldolgozás folyamatában viszont sokat segít, ha megtalálod, te melyik típusba tartozol és aszerint értelmezed magad számára a történteket.

3. Hallgass a benned élő gyermekre!

Azt hiszem, a gyász és a veszteség-feldolgozás egy olyan folyamat, amit úgy tudunk a leginkább megélni, ha utat engedünk a bennünk rejlő gyermeki érzéseknek. A dac, a düh, a sírás, avagy a láthatatlan világba vetett hit mind olyan stratégiák, amiket gyermekként még előszeretettel alkalmaztunk, felnőttként viszont megpróbáljuk – ha nem is teljesen elnyomni, de – kordában tartani őket. Amikor veszteség ér minket, személyes fájdalmunk felülkerekedik a társadalmi elvárásokon és saját megfelelési kényszerünkön: elvékonyodik a felnőtt és gyermek énünk közti fal. Nekem nagyon sokat segít, hogy ezekben a krízishelyzetekben – és az azt követő feldolgozási folyamat során – lehámozom magamról azokat a rétegeket, melyek a társas konvenciók hozadékaként rakódtak rám. Persze ez csak részben tudatos választás kérdése, többnyire akaratlan benső indíttatásból fakad. A dühöngést vagy épp zokogást nem tudom vezényszavakkal előidézni – nem is célom egyébként–, de ha érzem, hogy jönni akarnak, hát nem állom útjukat, engedek nekik.

4. A sírás nem szégyen

Nyolc hónapja voltunk Zolival együtt, amikor egy bormámoros éjszakán, hirtelen elhatározásból szakított velem. 14 órával később ismét egy párt alkottunk, de ezt a köztes időszakot én bizony megállás nélkül végigsírtam.  Emlékszem, mikor mentem tőle haza, a villamos, amin utaztam, a Szabadság hídon dugóba került. Álltam az ajtónál, bámultam az ablakon kifelé és sírtam. Mire átértünk a hídon, a padlón egy kisebb tócsa gyűlt össze a könnyeimből. Az emberek meg úgy néztek rám, mintha valami rendkívül különc, vagy polgárpukkasztó dolgot művelnék. Akkor, abban a szituációban teljesen hidegen hagyott, mit gondolnak mások, és nem éreztem kellemetlenül magam a vizslató tekintetek kereszttüzében. Azt viszont ma is egészen meglepőnek találom, hogy ennyire tabunak számít az érzelemkifejezésnek ez a formája. Pedig rettenetesen hasznos tud lenni, mert oldja a belső feszültséget. Én a mai napig megsiratom minden veszteségemet, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy szégyenkeznem kellene emiatt.

5. Alkoss!

Próbáld a fájdalmat tevékeny energiába fordítani. Írj, fess, rajzolj, ültess virágot vagy építs repülőgépmodellt. Nem akarlak hiú reményekkel kecsegtetni: attól, hogy kiírod magadból a fájdalmad, nem fog egyik pillanatról a másikra eltűnni. De ha tollat és papírt – vagy ceruzát, ecsetet, vásznat stb. – ragadsz, és kivetíted magadból a problémát, máris megteszed a hosszú feldolgozási folyamat első lépéseit.

+ 1. Adj időt magadnak!

A mai felgyorsult világban sokszor a gyors és hatékony megoldásokat részesítjük előnyben. Ez sok esetben hasznos is, de a veszteségek által okozott fájdalom sokkal mélyebb sebeket okoz, így azok néhány nap alatt nem orvosolhatóak. Ne sürgesd magad, hagyj időt a továbblépésre, hiszen a lelki harmóniád miatt is fontos, hogy végigjárd a feldolgozás sokszor fájdalmas útjának állomásait.

Nyitókép: bunditinay/Getty Images

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: