„A zenésznek mindig a zenész énje győz”: Csorba Lócival, a Lóci játszik frontemberével beszélgettünk

A „Férfi, akire odafigyelünk” című sorozatunk első részében a Lóci Játszik frontemberét, Csorba Lócit kérdeztük az én-idő fontosságáról, karrierről, és arról, hogy miért érdemes megtalálni a szenvedélyt a munkánkban.

– Máig él a mondás, hogy „a zenélésből nem lehet megélni”. Meg kellett küzdened ezzel a kezdetekkor (akár a családi, baráti körben), vagy inkább támogattak a céljaid elérésében?

– Érdekes, mert nálam egyszerre volt jelen mindkettő: de a kételkedők részéről inkább féltésként jelentkezett. Édesapám művészeti öttusázónak tartja magát (többek között ír, fest, fordít, és zenél is) és tulajdonképpen ő a legnagyobb rajongóm, először mindig neki mutatom meg az új dalaimat, szeretek vele zenei ötleteket cserélni. Mivel ő végül a legnagyobb szakmai sikereit újságíróként érte el, nagyon örül, hogy nekem ez klasszikus értelemben vett művészként, zenészként sikerült. Édesanyám pedig a racionális a családban: ő is nagy rajongóm, és örül a Lóci játszik sikerének, de azért ragaszkodott ahhoz, hogy legyen diplomám – ha bölcsész szakon, akkor is. Még tartozom neki egy német nyelvvizsgával! Ha azzal végzek, és meglesz a jogosítványom is, akkor kész lesz a csomag, és teljes értékű felnőtt lehetek a szemében! (nevet)

– Ki tudja „irtani” a siker, a közönség szeretete a zenészek önbizalomhiányát, bizonytalanságát, vagy éppen ellenkezőleg: még nyomasztóbb lesz megfelelési kényszer?

– A színpadra azt szokták mondani, hogy egy varázslatos hely: ott minden és semmi sem igaz, emiatt sok problémába ütköznek a művészek. Vannak például, akik imposztor-szindrómában szenvednek, azt gondolják, hogy nem érdemlik meg a sikert, igazából csak eljátszanak valakit. Ez oda vezethető vissza, hogy sok zenész folyamatos önbizalomhiánnyal küzd. A közönség szeretete élteti magát a produkciót, viszont nincsen lehetőség arra, hogy ettől elvonatkoztassanak. Ha jól megy a szekér, akkor bármi történhet, ha nem, akkor viszont elindul az ujjal mutogatás, és a hibák keresgélése magunkban. Szerintem ez egy állandó önmegkérdőjelezés, mégis azok maradnak fent, akiknek mindezek ellenére van belső motivációjuk arra, hogy tovább csinálják.

– Vannak művészek, zenészek, akik kötelességüknek tartják, hogy a számukra fontos témákról (mint például a környezettudatosság és fenntarthatóság) beszéljenek, míg mások nem akarnak prédikátorok lenni. Te melyik oldalra állsz ebben?

– Szerintem, ha művészként van véleményed, azzal nagy baj nem lehet! (nevet) Ez inkább személyiségtípus kérdése. Van, aki visszahúzódóbb, és nem hiszem, hogy nekik magukra kellene erőltetniük ezt a szerepet, csak azért, mert ilyen pozícióban vannak. Én soha nem voltam az a harcos tüntető alkat, nem akarom senkire ráerőltetni a véleményem.

– Az örök kérdés a magyar zenészek között: be lehet törni külföldön is? Kell-e ehhez a célhoz ragaszkodni? Érezheted magad befutott előadónak, ha nem tudod átlépni a határokat?

– Aki mindenképpen külföldi babérokra akar törni, annak teljesen másképpen kell gondolkodnia a zenéjéről, hiszen a magyar nyelv eleve behatárolja, hogy hol tud jelen lenni. Én inkább a befutás szóra helyezném a hangsúlyt, hogy mit jelent befutni? Nekem azt, hogy megteremtettem a magam számára azt az örömforrást, amitől teljesnek érzem az életem. Ha ez az, hogy 15-20 embernek játszol havonta egyszer, akkor az ugyanúgy befutás – míg másnak az sem elég, ha tízezrek előtt lép fel a Wembley-ben. Persze, ha elérjük a céljainkat, akkor újakat tűzünk ki – ez így természetes. Nekem van egy erős sikerélményem: én mindig is egy számot akartam, ki akartam próbálni, hogy milyen az, ha van egy dalom, ami jó, és 30 év múlva egy retro rádió játszani fogja. Azt gondolom, hogy a „Nem táncolsz jobban, mint én”-nel ezt már elértem. Nyilván azóta vannak új céljaim, de én befutottnak érzem magam.

– Milyen célokat tűztél ki most?

– 2019-ben jelent meg a harmadik nagylemezünk, a „Rózsa utca”. Még sosem játszottam olyan zenekarban, akinek három albuma is lett volna. Viszont nagyon nehezen készült el, és sokat kivett belőlem az alkotói folyamat, ki is esett a kezemből az irányítás. Annyira nehéz volt a tavalyi év, hogy ősszel egy kis szünetet kértem a többiektől a zenekarban, január 1-ig. Túl sok volt, klasszikus burnout szindróma, amikor nem mást akartam csinálni, hanem semmit sem. Az a célom 2020-ra, hogy egy olyan lemezt adjak ki, ami nagyon szabad – tudom, hogy sokan vágynak erre, és ezt a szabadságot többféleképpen lehet értelmezni. Nekem azt jelenti, hogy ez az album hűen reprezentálja a 2020-as énemet, és ha ez nem érdekel senkit, az sem baj. A maga módján egy experimentális lemez akar lenni: ez most a vízióm, és végig akarom vinni.

– A rocksztár szóról még mindig leginkább férfi zenészekre asszociálunk. Van-e, lehet-e egyenjogúság a zenében?

– Ha végignézünk a 2000-es éveken, azt mondhatjuk, a női előadók korát éljük: a legjobban kereső zenészek olyan szóló női előadók voltak, mint Beyoncé, Rihanna, Taylor Swift, vagy most Billie Eilish. Azt gondolom, hogy ebben abszolút előrelépés van, a magyar zenei élet esetében is: ott van például a Margaret Island, a Honeybeast, vagy Rúzsa Magdi.

– Gyakran folyamatosan úton vagytok, nap mint nap felléptek más városokban. Meg lehet élni ilyen felfokozott tempóban a pillanatot? Szerinted mi a zenei mindfulness titka, fontos számodra az én-idő?

– Amikor turné, vagy fesztiválszezon van, akkor minden alárendelődik a színpadon töltött időnek. Egyébként csodálatos gyógyulások is megtörténnek ilyenkor: fent állva valahogy még nem érzed magad betegnek, még akkor is, ha előtte 40 fokos lázad volt. Aztán ahogy lejössz, összeesel – rengeteg művésztől hallottam már ilyet. Az egyetlen, amiben nem segítenek a fellépések, az a pánikbetegség, pedig azzal is sok zenész küzd. De ahogy a focisták mindig a következő meccsre fókuszálnak, úgy nekünk is muszáj csak a következő koncertre, a mostra koncentrálnunk – ráadásul minden egyes alkalommal el kell hitetnünk a közönséggel, hogy ez a legjobb napunk. Szoktam gondolkodni, hogy számomra mit jelent a mindfulness, de mindig mást. Most például volt 2 internet-, és telefonmentes hetem. Számomra az emberi kapcsolatok nagyon megnyugtatóak: szeretek emberekkel találkozni, ilyenkor olyanokkal szoktam, akikkel könnyű és jó lenni, és tudom, hogy odafigyelnek rám – és én is tudok rájuk.

– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy „a zenésznek végül mindig a zenész énje győz”. De  hogyan találod meg mégis az egyensúlyt a munka és magánélet között?

– Van egy olyan „betegségem”, hogy ha elindul egy dal a fejemben, akkor attól nem tudok szabadulni. Ha ilyenkor olyan emberrel vagyok, akit szeretek, és meg akarom vele élni a pillanatokat, akkor mindig arra eszmélek, hogy képtelen vagyok rá, nem tudok szabadulni a dallamtól. Eddig mindig szidtam érte magam, de idén már tudatosan kezelem: elmondom, hogy most nem tudok jelen lenni, holnap sokkal jobban fog menni, nem baj? Hazamegyek, kiírom magamból a dalt, és így könnyebb visszatérni másokhoz. Teret kell engedni a zenész énednek, és nem szabad elnyomnod, mert attól csak frusztrált, elégedetlen és boldogtalan leszel. Annak a metszetét kell megtalálnod, amiben a legjobb vagy, ami a legtöbb hasznot hozza (pénzügyileg, vagy előrelépésben), és amit a legszenvedélyesebben tudsz megcsinálni. Fontos, hogy megtaláld magadban ezt a szenvedélyt, muszáj így érezned a munkád iránt! Ha pedig még jó is vagy benne, az szuper!

Fotók: Dancs Enikő Bianka

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: