„A fügét egyétek meg” – Avagy mi fán terem a jószomszédi viszony?

Milyen szerencsés az ember, ha olyan viszonyban van a szomszédjaival, hogy szükség esetén számíthat rájuk. Persze a közös együttélés során előfordulnak súrlódások is, és néha elkél egy kis kreativitás, hogy orvosolni tudjuk a nézeteltéréseket.

Lehet, hogy elég pár kedves szó, de ha ez sem segítene, elmesélem, én hogyan kötöttem békét a szomszédomban lakó morcos nénivel.

Négy évvel ezelőtt a férjemmel megvettük életünk első közös otthonát. Az új lakókörnyezettel sok más újdonság is együtt járt, amelyre a papírok aláírásakor még nem is számítottam: például egy mogorva közös képviselő és persze az új szomszédok, akikkel össze kellett csiszolódni. A történet szempontjából nem mellékes információ, hogy egy kilenclakásos társasházról van szó. Az elrendezést nem kifejezetten értem, az udvaron belül is van egy elkerített terület, így nem vagyunk mindahányan összezsúfolva. Cserébe olyan az egész lakás, mint egy labirintus: legalább három bejárata van, és sosem lehet tudni, a másik éppen hol bukkan majd fel. A hármas és a hetes lakást például még sosem láttam, sőt, múltkor az önkormányzattól próbáltak meggyőzni, hogy szerintük épp mi lennénk a Hármasok. Hiába mondtam, hogy én egészen biztosan a Kilences vagyok, elvégre is én jegyeztettem be a számot, ferde szemmel néztek rám, mint akik hang nélkül azt kérdezik, mégis miért nem jó nekem az a hármas, mit kell ezen variálni.

Történet az eltűnt fotelről

Amikor ideköltözünk, egy öreg néni és a fiatal tanárnő volt a két közvetlen szomszédunk, a többiek csupán a kerítés túlsó felének titokzatos homályában léteztek. Egész szerencsés felállás – merengtem magamban–; a tanárnő majdnem velem egykorú, az idősekkel pedig mindig jól kijöttem. Majd segítek neki, amiben tudok, a gyereknek meg jó lesz egy pótmama.

Ha szépen szeretnék fogalmazni, azt mondhatom, sajnos nem úgy alakult a kapcsolatunk a nénivel, ahogy elsőre képzeltem.

Már beköltözésünk első napján meggyanúsított, hogy elloptuk a foteljét. Szelíden, kedvesen, érveket felsorakoztatva győzködtem, mi egészen biztosan nem láttuk az említett bútordarabot. A néni mindezek ellenére hajthatatlan maradt: hónapokon keresztül hol az ajtón dörömbölt, hol kérdés nélkül becsoszogott és fennhangon követelte a barna fotelt. Aztán stratégiát váltva a rendőrséggel fenyegetőzött, szívem szerint a föld alól is előástam volna már azt a fotelt; ami mint utólag kiderült, tényleg ott is volt, lent a pincében. Azért került oda jóval a beköltözésünk előtt, mert nem lehetett tőle a közös folyosón elférni.

Aztán a közös kert kérdése került porondra. Tudni kell rólam, hogy nekem ez a szívügyem. Nincs apelláta, a gyereknek kell a zöld, még ha ilyen aprócska is, mint a miénk. Na, a néni gondoskodott róla, hogy a kert közelébe se mehessek. Ha kivittem levegőzi a kicsit, már jött is utánam, és morogva hajtott kifelé: ez bizony harminc éve az ő kertje, nincs nekem jogom benne tartózkodni. Mutathattam neki a tulajdoni lapot, édes mindegy volt. Pedig nem is bántottam én a kertben semmit, annak ellenére sem, hogy a sok-sok elburjánzott növénynek, kerítésre felszökő borostyánnak és szerteágazó folyondárnak köszönhetően az egész inkább hasonlított egy aprócska őserdőre, mint kétkezi munkát látott, megművelt területre. A helyzet addig fajult, hogy már azt szorgalmazta, csináltassak egy másik ajtót az utca felől, és akkor nem kellene az ő ajtaja előtt eljárnom. Hiába mondtam neki kedvesen és türelmesen, hogy nem feltétlenül veretném szét a gyerekszobát, mikor teljesen funkcionális bejárati ajtóm van, azért, hogy a napi kétszer fél perces találkozásunkat elkerüljük, teljesen komolyan gondolta a dolgot.

Egy ilyen elmérgesedett viszony nagyon rombolóan hat az emberre. Bennem egy világ omlott össze, amikor rájöttem, hogy ez a folytonos egymásnak feszülés annyira megkeseríti a hétköznapjaim, hogy egyáltalán nem érzem jól magam az otthonom falai között. Nem esett jól kimenni a házból, ha pedig kint voltam, hát próbáltam minél messzebbre nyújtani a hazatérés perceit. Még mielőtt teljesen befordultam volna, realizáltam, hogy változtatnom kell. Mivel észérvekkel képtelen voltam orvosolni a problémát, más megoldáshoz folyamodtam.

Békülés húslevessel és kilincsre akasztott süteményes dobozzal

Volt egy nagy fazék húslevesem, ami kettőnknek kitartott volna egészen az ítéletidőkig. Fogtam hát két ételest, csordultig töltöttem őket levessel és a két szomszéd ajtaja elé tettem. Nemcsak azért nem kopogtattam, mert fogalmam sem volt, hogy közelítsek a nénihez, hanem mert őt sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Délutánra mindkét edény eltűnt az ajtók elől.

A néni nem mondott köszönetet érte, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy tudta, ki kedveskedett neki. Viszont mintha alábbhagyott volna a morgolódás. A szomszéd tanárnő annyira hálás volt a figyelmességért, hogy összeállított nekünk egy óriási szeretetcsomagot. Volt benne minden, amit csak kívánhat az ember: két puha takaró és sok finomság.

Ezt a túlzott kedvességet nem hagyhattam viszonzás nélkül, így elkezdtem tanakodni, mit is készíthetnék neki. Kezdő háziasszonyként nem volt nagy gyakorlatom a konyhában, mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálok sütni valami finomat. Persze a néninek is jutott pár szelet, amit az ajtó kilincsére akasztottam fel. Másnap két aprócska csomag árválkodott az ajtóm előtt: az egyikben 6 darab házi linzer, a másikban pedig a kertben frissen szedett szőlő és füge volt. Anyukám is nagyon lelkes lett, pedig ő korábban szóváltásba is keveredett a nénivel. Otthon összeszedte az összes ruhát, amire már nem volt szüksége. Kötött pulcsikat, otthonkát hozott neki, aki végül egész közlékeny lett és szabályosan várta a hétvégéket, mikor jön már anyukám látogatóba.

Mikuláskor egy aprócska csokifigurát csempésztem az ajtaja elé, karácsonykor süteményes tálat készítettem.

Mi pedig kaptunk dán vajas kekszet, rajzeszközöket és irodai papírt, gondolva a gyerekre, aki éppen nagy érdeklődést mutatott mindenfajta kreatív tevékenység iránt.

Aztán amikor már egészen idilli lett a helyzet, a néni eltávozott közülünk. Számítottunk rá, nem egyik pillanatról a másikra ment el, mégis megmagyarázhatatlan ürességet hagyott maga után. Jöttek új lakók, majd pár hónap múlva mentek is. Ismét lecserélődött az egész szomszédság, így kezdhettük az újabb ismerkedési köröket.

Nem mondom, hogy konfliktustól mentes volt az új kezdet. Mert pár perc alatt képesek vagyunk rendetlenséget csinálni, egy-egy kinti játék után autók bukkannak fel a kert legeldugottabb szegletében is. Kaptunk érte már hideget-meleget, egyszer pedig egy akkora fejmosást is, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. Jogos volt egyébként; a gyerekek összes járművét kint hagytuk a közös folyosón, azzal a célzattal, hogy levisszük őket a pincébe. Este sajnos nem jutott már rá idő, meg el is feledkeztem róla, így reggel váratlanul egy vita kellős közepén találtam magam. Aztán persze orvosoltam a problémát, bíztam benne, hogy a szomszéd úriember is megenyhül a finom falatoktól. A jól bevált stratégiámhoz folyamodva kopogtattam a tálca sütivel és pár nappal később sok-sok mintás papírzsepit és néhány kedves szót kaptam válaszul.

Közeleg a karácsony; alig várom, hogy pár nap múlva elkezdhessem összeállítani a karácsonyi szeretetcsomagokat. Idén szép papírt is rendeltem hozzájuk, és bízom benne, hogy néhány örömteli pillanatot szerzek majd velük. Végső soron mindenki azt ad a másiknak, amit tud. Ha van otthon egy felesleges csomag kávé, akkor azt. Ha valaki egy doboz tojással vagy két Turbo rágóval tud kedveskedni, az is ugyanúgy megteszi. Ha csálé, gyerekkezek által díszített mézes lapul a csomagban, túlzóan sok cukorgolyóval a tetején, apró meglepetés gyanánt éppoly jó lehet. Nem is az a lényeg, hogy minél pompásabb ajándékkal tromfoljunk rá a másikra. Sokkal fontosabb, hogy végre van egy hely, ahová jó hazajönni. Hogy a gyerekek egy szeretetteljes és segítőkész közegben nőnek fel. Ahol megmutatjuk a másiknak: nem nézek át rajtad, és ha nem is tartozunk össze, csak egymás mellett élünk is, része vagy az életemnek. Ahogy végül a néni a kórházi ágyban fekve, félig öntudatlanul is gondolt ránk, és a rokonokon keresztül azt üzente nekünk: „A fügét egyétek meg”.

Nyitókép: Nils Hendrik Mueller/Getty Images

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: