A melltartók története egész messze nyúlik vissza, meglepő lehet, de sem azt, sem a fűzőt nem egy konkrét illető találta fel. Különböző helyeken alakultak ki, és sokan javítottak, illetve módosítottak azok kialakításán.
Ahogy a divat változott, úgy változtak az alsóneműk is. A kínai Ming-dinasztia idején (1368–1644) a nők dudouval lapították el a mellüket, míg az 1920-as években, Amerikában és Európában, a bandázs ihlette melltartók segítettek a hölgyeknek a fiús, egyenes vonalú alak elérésében. Majd pár évtized múlva már a nőies domborulatok hódítottak. A szépségideálok tehát nagyban alakították a „fehérnemű-trendeket is. De hogyan alakult a melltartó mai formája, és milyen hatással voltak egyes történelmi korszakokra erre a darabra? Cikkünkből most ez mind kiderül!
A fűző évszázadokon át tartó uralma
A fűző uralma évszázadokon át tartott, különösen igaz volt ez Európában. A középkorban mindkét nem viselt derekat formázó ruhadarabokat, bár az a fűző, amit ma is ismerünk, főként a női ruhatárban kapott helyet. Ez az 1500-as években már nagyjából felvette azt a formát, amely a következő ötszáz évet is meghatározta. Anyagát kemény csíkok, úgynevezett „merevítők” erősítették meg, amelyek gyakran szarvból, bálnacsontból vagy fából készültek (később fémre és szintetikus anyagokra váltottak). A fűzők alakja viszont a női ideállal párhuzamosan ugyan változott, de a keskeny derék hangsúlyozása, amely kiemelte a melleket és a csípőt, maradandó jellemzője maradt. A 20. század fordulójára néhány vállalkozó szellemű, korábbi lelkes fűzőviselő viszont nemet mondott erre a „kínzóeszközre”, ami végül a divatot is megváltozatta.
A melltartó párizsi forradalma
Abban az évben, amikor az Eiffel-torony Párizs fölé emelkedett, egy másik konvenciót megdöntő szerkezet is létrejött a francia fővárosban. Ez pedig nem volt más, mint az első modern melltartó. A francia feltaláló, Herminie Cadolle, megelégelve a kényelmetlen fűzőket, kettévágott egyet. Így lett belőle egy felső rész, amely pántokkal támogatta a melleket, és egy alsó, amely a derekat támasztotta. 1900-ban a párizsi világkiállításon be is mutatta találmányát, melyet „bien-être” névre keresztelt, és 1905-re már külön árulta a felső részt „soutien-gorge”-ként, ami egyébként máig használatos a melltartó francia megnevezésére.
Mary „Polly” Phelps Jacob szabadalma
Az amerikai társasági hölgy, Mary „Polly” Phelps Jacob találmánya egy ruhabalesetből ered. Amikor fűzője kilógott egy estélyi ruha alól, szolgálójával együtt a merev alsóneműt rugalmasabbra cserélték. Összevarrtak két estélyit, melyet rózsaszín szalaggal kötöttek meg. Ez szenzációt keltett befolyásos társadalmi körében, és 1914-ben „Caresse Crosby” álnéven szabadalmaztatta „hátnélküli melltartóját”.
Háborús helyzet
Az első világháború nagy hatással volt a klasszikus melltartó elterjedésére. Miután a nők kényszerűek voltak elkezdeni dolgozni, és például lőszergyárakban vállaltak munkát, öltözködésük is kényelmesebbé vált, melyben a fűzőnek már egyáltalán nem volt helye. A hölgyek megváltozott igényei mellett egy másik gyakorlati ok is közrejátszott a fűzőgyártás csökkenésében. Az NPR szerint a háborús megszorítások körülbelül 28.000 tonna acélt vontak el a fűzőktől az amerikai hadsereg számára (ez elegendő lett volna két hadihajó építéséhez).
Változó szépségideál
Az 1920-as években a szépségideál nagyban megváltozott és a flapper lányok fiús, gyakran idomtalan alkata számított divatosnak. Ennek megfelelően a ruhákat is így tervezték, az egyenes sziluett pedig már egyáltalán nem igényelte a fűző viselést. A nők nemhogy kiemelni nem akarták domborulataikat, hanem inkább el akarták azokat rejteni. Ekkortájt jelent meg a scultetus kötés mintájára készült, egyszerű bandeau dizájn, amely egy szorosan a mellkasra húzott szövetcsíkból állt, és a flapper-stílushoz igazodva laposabb mellformát eredményezett.
Mindenki talál megfelelőt
Talán a legfontosabb fejlődés, amely javította a melltartók illeszkedését, az a különböző kosárméretek bevezetése volt. Az 1930-s évekig ugyanis nem volt mód arra, hogy a gyártók megkülönböztessék a mellkas méretét és a mell térfogatát. Némi vita máig folyik arról, hogy ki vezette be a kosárméreteket. Az biztos, hogy 1932-ben a Formfit már három kategóriába sorolta a melltartókat. Ezek a kicsi, a nagy és a közepes voltak. Ezzel szemben az S.H. Camp & Company ugyanebben az évben már használta az A, B, C és D méreteket, azonban a ma is ismert méretek megalkotását a Warner cégnek tulajdonítják.
A nylon forradalma
Az 1947-es brit ipari vásáron megjelnet nylon alsóneműket „szépségként és igazi forradalomként” hirdették. A könnyű nylon helyettesítette az olyan nehezebb és drágább anyagokat, mint például a pamut és a szatén, így a melltartók és fűzők kényelmesebbé és szélesebb körben elérhetőbbé váltak. Mivel azonban az új anyag nem volt alkalmas kézi varrásra, a kézzel készített selyem, szatén és krepp alsóneműk divatja véget is ért.
Marilyn Monroe kedvenc fazonja
1941-ben a Perma-Lift piacra dobta a golyó melltartót. A kúpos csészéket koncentrikus öltésekkel formálták, amelyek a mellbimbó felett csúcsosodtak ki. Ezek népszerűségük csúcsát az 1950-es években érték el, amikor a „Sweater Girls” (pulóveres lányok) stílusát követve olyan filmsztárok, mint Jane Russell és Marilyn Monroe viselték őket, hogy ezzel is kiemelhessék formás alakjukat.
Egy magyar szabó diadala
A második világháború után Amerika megelőzte Európát a melltartógyártásban. Ez két okból következett be, egyrészt a hollywoodi filmek népszerűsége, másrészt az Egyesült Államok gyorsabb háború utáni fellendülése miatt. A magyar-amerikai szabó, Frederick Mellinger, a Frederick’s of Hollywood alapítója, a katonai szolgálatából hazatérve inspirálódott a katonatársai által nagy becsben tartott pin-up poszterekből, és ezek hatására 1947-ben feltalálta a párnázott melltartót. Bár a párnák használata a mellméret növelésére nem volt új koncepció, a tömeggyártásban azonban mindaddig nem alkalmazták azokat. Még olyan pneumatikus opció is létezett, amelyet a nők a kívánt teltségre fújhattak.
Új piac
Míg a fűzőgyártó cégek már a 1920-as években célozták a fiatal lányokat, mint jövőbeli vásárlóikat, az 1950-es évek bébibummja fellendítette a tizenéveseknek szánt reklámokat. Ekkor kerültek forgalomba az ún. tanmelltartók, melyeket a hirdetések egyfajta beavatási rítusként mutatták be: „az odafigyelő anya elküldi növekvő lányát az iskolába az egyetlen »növekvő« melltartóban. Akár tíz, akár tizenéves, egy fiatal lánynak pszichológiai szükséglete van a melltartóra. Új magabiztosságot ad neki egy új osztályban, akár szüksége van rá (fizikailag), akár nem.”
Fő a kényelem
1958-ban a DuPont vegyésze, Joseph Silvers szabadalmaztatta a Lycra-t, más néven spandexet. A gumihoz képest találmánya ötszörösére tudott nyúlni, visszaállt eredeti formájába, és nem veszítette el rugalmasságát. Ugyanilyen fontos volt tartóssága: a Lycra ellenállt az izzadságnak, a krémeknek és a mosószereknek. Persze, hogy az fehérnemű piacot is hamar meghódította. A szintetikus anyagok ugyanis addig nem tapasztalt kényelmet, tartást és mozgékonyságot biztosítottak a nőknek, a melltartók már nem csupán testformázók voltak.
Az illúzió ereje
A kanadai tervező, Louise Poirier Wonderbrája olyan összetett volt, hogy több mint ötven darabból állt össze. Ahelyett, hogy egyszerűen párnázásra támaszkodott volna, a Canadelle 1964-ben megjelent Wonderbrája szándékosan emelte meg a mellet, hogy hangsúlyosabb dekoltázst és nagyobb kosárméret illúzióját keltse. A Wonderbra a ’90-es években ismét népszerűvé vált az „Hello Boys” kampány révén, amelyben Eva Herzigová szupermodell szerepelt.
Új irány
A sheer nylonból készült, gumírozott szegéllyel rendelkező Rudi Gerneich 1965-ös „no bra” melltartója azt a hatást keltette, mintha viselője nem viselne melltartót, azonban mindeközben azért minimális tartást biztosított. Az 1960-as évek divatja mindent természetesnek kedvelt – amennyiben olyan sovány testalkatú volt, mint a szupermodell Twiggy.
Nyitókép: Aleksey Tugolukov / EyeEm/GettyImages
Forrás: National Geographic
Ha tetszett a cikkünk, ezek is érdekelhetnek:
