Több mint 7 éve léptem át utoljára az egyetem küszöbét. Akkor a megkönnyebbülésen kívül nemigen éreztem mást, talán minimális büszkeséget. Akkor jót tett egy kis szünet, viszont most úgy érzem, szívesen visszaülnék az iskolapadba. Lehet?
Évente többször eljátszom a gondolattal, hogy visszaüljek az iskolapadba, de az elméleti tervezgetésen még nem nagyon jutottam túl. A gyerekek születése előtt, pusztán kötelességtudatból, az esélytelenek teljes nyugalmával tettem egy próbát és beadtam a jelentkezést egy izgalmasnak tűnő szakra. Nem okozott komoly meglepetést – sőt, picit fel is lélegeztem–, mikor megkaptam a felvételi kérelmem elutasítását tartalmazó levelet. Nem arról van szó, hogy ne tettem volna meg a tőlem telhető legtöbbet, de utólag el sem tudtam elképzelni, hogy a megjelölt szakon komolyabb tanulmányokat folytassak. Hiába, a sors nagy rendező, három hónappal később már ott tartottam a kezemben a pozitív terhességi tesztet és 180°-os fordulatot vett az életem.
Tanulni, tanulni, tanulni
Egyébként még most sem adtam fel a tanulmányaim folytatásról szőtt terveket. És az a nagy szerencse, hogy ma már nem különc dolog felnőtt fejjel az iskolapadba visszaülni. Sőt, a felnőttoktatás és – képzés hazánkban az utóbbi évek tapasztalatai alapján is egyre ígéretesebbnek tűnik. A KSH tavalyi közleményéből kiderül például, hogy 2016-ban a 25-64 év közötti felnőtt lakosság több, mint 32%-a vett részt szervezett oktatási képzésben. Ez öt év alatt mintegy 5,6 százalékos növekedést jelentett.
Egyre többfajta lehetőség áll a rendelkezésünkre. Tágíthatjuk a már megszerzett tudásunkat, különböző specializációkból választhatunk, vagy akár teljesen új tudományterületeket ismerhetünk meg. Motivációnk széles skálán mozoghat, a munkahelyi előmenetel reményétől kezdve egészen a személyes, hobbiszintű érdeklődésig. Tanulhatunk nyelveket, néhány hónap alatt autóvezetői engedélyt szerezhetünk, vagy egy párnapos gyorstalpaló alatt gasztronómiai/lakberendezési/életvezetési stb. fortélyokkal is gazdagíthatjuk ismereteink tárházát. Sőt, a legelszántabbak ma már azt is megtanulhatják, hogyan kell tanulni: személyre szabott tanulásmódszertan tréningek állnak a rendelkezésükre.
Nekem a sírig tartó idő is édeskevés lenne
Azt szokták mondani, a jó pap is holtig tanul. Néha úgy érzem, nekem az a sírig tartó idő is édeskevés lenne arra, hogy minden vágyott tudást elsajátítsak. Milyen fantasztikus lenne például pszichológiát tanulni, de a filozófia is pont annyira érdekel. Rajongok a szociológiáért, de a fotótörténethez is komoly érzelmi szálak fűznek. Szívesen lennék cukrász, sőt, barista is. És akkor az idegen nyelveket még számba sem vettem: az angolom fejlesztésre szorul, a németet lassan teljesen elfelejtem, a szláv nyelvekkel pedig még csak most kezdek ismerkedni. Ezt a sok-sok tervet ízlelgetem magamban hosszú ideje, hol erre, hol arra billen a mérleg nyelve, de az igazat megvallva, teljesen tanácstalan vagyok.
Lassan egy éve rutinszerűvé vált számomra, hogy a reggeli kávém elfogyasztása közben, naponta minimum fél órát lengyeltanulással töltök. Így kénytelen vagyok hajnalban kelni, mégis megéri meghozni ezt az áldozatot; tevékenyen indul a nap és így legalább nem kesergek az elszalasztott lehetőségeimen.
Régen minden jobb volt. Tényleg?
Külső szemmel nézve azt mondhatnánk, régen semmi sem volt ilyen bonyolult. Az ember az előre kijelölt úton haladt, nem kellett különböző létperspektívákon gondolkodnia. A lányok elvégezték a nyolc elemit, aztán mehettek a téeszbe, vagy odaállhattak a tűzhely mellé, a férfiaknak pedig az építőipar és az erdészet jutott. Na, meg persze a katonaság. Akkor talán nagyobb megütközést váltott ki az, ha valaki könyvet ragadott és az előre kijelölt életpanel határain kívülre merészkedett. Nagypapám is kicsit különc volt, mert nem ragadt bele a falusi gazdálkodó életmódba; de a sok tanulással töltött éjszaka meghozta gyümölcsét, elnyerte a hőn áhított lokátor pozíciót Kecskeméten.
Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy visszasírnám ezt az egyszerűbbnek tűnő, ám lehetőségekben igen gyér modellt. Sejtelmem sincs, hogy mondjuk fél évszázada egyáltalán elégedettek voltak-e az emberek azokkal az opciókkal, amiből választaniuk kellett. Nagymamámék idejében még nemi alapon kategorizálták a feladatokat és sosem hallottam emiatt elégedetlenkedni őket.
De azt nem bánnám, ha kicsit egyszerűbb lenne az önmegvalósítás. Örülnék egy jótündérnek, aki varázspálcájának egyetlen ütésével megmutatná a megfelelő utat; mert a sok-sok elképzelés közt döntésképtelenül állni majdnem olyan idegőrlő tud lenni, mint az esélytelenségből, vagy a lehetőségek hiányából fakadó tétlenség. Persze én is jól tudom, hogy attól, hogy most az élet más területei hangsúlyosak az életemben, később még bőven lesz időm arra, hogy a saját képességeimet is fejlesszem. És akkor majd újra beadom a jelentkezést.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Joel Muniz/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Vízhez kötött életünk – Az ember és a víz kapcsolata
- Bükkszék vagy az olasz tengerpart? – Mindenkinek mást jelent az álomnyaralás
- Édes gyermekkori nosztalgia – Leltár a kilencvenes évekből
