1999-ben az UNESCO Naima Tabet, a marokkói oktatási, kulturális és tudományos nemzeti bizottság főtitkárának kezdeményezésére jelölte ki március 21. napját a költészet világnapjává.
Az UNESCO „azzal a céllal, hogy költői kifejezés révén támogassa a nyelvi sokféleséget és növelje a veszélyeztetett nyelvek megismerésének lehetőségét”, életre hívta a költészet világnapját. Ezzel írói és olvasói oldalon is egyaránt népszerűsíteni kívánják a költészetet. Mint azt eredeti nyilatkozatukban kimondják, küldetésük „újra felismerni és lendületet adni a nemzeti, tájegységi és nemzetközi költészeti mozgalmaknak”, mi pedig nagy örömmel ünnepeljük évről évre ezt a kezdeményezést. Ennek apropóján pedig úgy gondoltuk, itt az alkalom, hogy mi is megmutassunk nektek egyet-egyet a kedvenc verseink közül.
Berni
Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Gabi
Szabó Lőrinc: Miénk a napfény
Miénk a napfény, a levegő
s mindaz, mit a pénz
nem zárolhat; miénk
a test, mely még friss és erős,
s a lélek, mely ép ugy örül
és szenved, mint a gazdagoké. –
De mit ér ez a test,
ha nap-nap után lopja erejét
az idegen boldogulás? Mit ér
a lélek, ha csak hulladék
jut néha néki? Mit akar
az a sok nyomorult, aki egymást
teszi fölöslegessé, mit akar
a sok koldus, aki rá sem ér
örülni az élet
ingyen-szépségeinek, mert
ahogy ő a mindennapi kenyeret,
ugy eszi őt is a
mindennapi kenyér?! – S ha százszor-
szent is a bölcs
lemondás szomorusága és
ha csoda is mindaz, amit a pénz
nem vehet el:
mit ér szegénynek az utcasarok
tavaszi fénye, mit a percnyi
öncsalás, – mit ér
a robotolók örök
erőlködése, ha sosem
látják meg istent, azt, aki az
ingyen napon és levegőn túl
adhatna még valamit,
hogy ne maradjon
hetedizigleni unokáik
számára is a nélkülözés
rémuralma a jövő?
Betty
Márai Sándor: Olyan világ jön
Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…
A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…
Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.
És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.
Tamara
Gustavo Adolfo Bécquer: Rímek XLI
Te orkán voltál, én a büszke bástya,
Mely dacolva kihívta gőgödet.
Szét kellett mállnod, vagy leverned engem!…
Nem lehetett!
Te tenger voltál, én a magas szikla,
Mely áll szilárdan zúgó hab felett.
Szét kellett törnöd, vagy kitépned engem!…
Nem lehetett!
Szép voltál, én meg büszke; megszoktuk volt,
Te azt, hogy győzz, én, hogy nem engedek.
Szűk ösvény volt: egymásnak kellett mennünk…
Nem lehetett!
(Pál Endre fordítása)
Noémi
Závada Péter: Macskakör
Mit kaptál, csak a jellemem.
Külcsín vagyok, semmi más.
Azt remélted, kell legyen
a lét mögött identitás.
Nem számoltál a többivel,
bár formában nincsen hiány.
Hogy vagyok, még nem tölti fel
kongó egzisztenciám.
Szeretni puszta illemtan.
Ki üres, részed nem lehet.
Semmim sincs, de velem van
az, hogy elengedtelek.
Nyitókép: Getty Images
