Hol jobb élni, albérletben vagy saját lakásban? Ha feltenné valaki a kérdést, nem hiszem, hogy mindannyian ugyanazokat a szempontokat mérlegelve tennénk le a voksunkat.
Lassan öt éve annak, hogy friss lakástulajdonosként átléptük újdonsült otthonunk küszöbét, elmondhatatlan megkönnyebbülést éreztem. Részben azért, mert lekerült a vállamról az otthonkeresés terhe. Rettenetesen idegőrlő volt a hónapokig tartó huzavona, míg végre ráakadtunk arra a lakása, amire rövid tépelődés után mindketten rábólintottunk.
Akinek saját háza van, mindene van. Biztos?
Életem első huszonöt évében mást se csináltam, mint dobozoltam az ingóságaimat, hogy egyik pontból a másikba költöztessem őket. Ha jól számolom, ez a tizenharmadik lakás, ahol életvitelszerűen élek; és ebben nincs benne az a nyolc, ahol a párkapcsolataim miatt meglehetősen sok időt töltöttem. Kicsit úgy éreztem magam, mintha én lennék a mesebeli fáradt vándor; annyira, de annyira jó lett volna már hazaérkezni valahová. Szerettem volna, ha lenne egy olyan kis szeglete ennek a világnak, ahonnan nem kell már többet útra kelni, amit saját magam formálhatok és ahol nem szükséges másokhoz alkalmazkodni. Amiben nem muszáj minden egyes hónapban feszengve körbevezetnem a főbérlőt, és közben azon izgulni, megint milyen hibát vétettem, amit le kell vonni a kaució összegéből. Mindezek helyett itt volt ez a kis házikó; szépen felújítva. Úgy éreztem tehát, nincs más dolgunk, csupán annyi, hogy az ízlésünknek megfelelően berendezzük és megtöltsük sok-sok kedves emlékkel.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy amikor a lakásvásárlás mellett döntöttünk, eszembe se jutott, hogy létezne más opció is. Lehet, azért, mert olyan közegben nőttem fel, ahol valamiért evidens, hogy saját háza van az embernek. Számtalanszor hallottam a nagyszüleim történetét, ahogy tégláról téglára haladva húzták fel azt a házat, amiben aztán leéltek egy egész életüket. Mintha mindig is arra készítettek volna – még ha csak képletesen is –, hogy egyszer majd nekem is fel kell építenem a saját otthonomat.
Hazánkban még makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy az ember saját lakás nélkül nem élhet teljes életet.
A környékünkön például – és itt most leginkább az észak-magyarországi kisvárosokra, községekre gondolok – még ma is közelharcot kell vívni egy-egy albérlet megszerzéséért. Sokszor hónapokig böngészi az ember az internetes portálokat, mire talál az igényeinek megfelelő lakást. Vidéken ugyanis, főleg a kisebb falvakban – már, amennyiben nem konkrét nyaralóövezetről beszélünk – nem szokványos módja a lakhatásnak a bérlés. Ez a tendencia egyébként az országos statisztikákban is megfigyelhető. Míg a fővárosi lakosok mintegy 17 %-a (a megyeszékhelyeken lakók 15%-a, nagyvárosiaknak pedig a 9%-a) él albérletben, az ezer főnél kisebb településeken az emberek mindössze 3%-a választja ezt a megoldást.
Saját példámra visszakanyarodva azt tudom még a lakásvásárlással kapcsolatban elmondani – bár foghatjuk a vidéki múltamra, vagy a folyton bennem munkáló biztonságkeresési hajlamomra –, hogy tipikus csőlátással álltam a kérdéshez. Nincs apelláta: kell az a saját lakás. Szentül hittem, hogy jó döntést hoztam; elvégre is, csak jobb a hitel törlesztőrészletét fizetni a bérleti díj helyett. Hiszen a végeredmény – igaz, mintegy tizenhét év távlatában – mégiscsak kézzelfogható lesz.
Nem kell a röghöz kötöttség
Aztán múltkor a barátnőmmel beszélgettünk a kérdésről, szabályosan megrökönyödtem, mikor kiderült, annak ellenére, hogy lenne rá anyagi fedezetük, ők bizony nem terveznek lakást vásárolni. Számukra tökéletesen megfelel az albérlet; sőt, életvitelük szempontjából kifejezetten előnyös, hogy nem horgonyoznak le egy konkrét helyen. Úgy gondolják, hogy a lakásvásárlás a röghöz kötés egy sajátos formája. Ez az elképzelés nagyon megragadt a fejemben; valószínű azért, mert magamtól sosem gondoltam még arra, hogy az albérlet nem egy kényszermegoldás, hanem egy tudatosan választott, hosszú távú lakhatási forma lenne. Kicsit úgy éreztem, mintha valaki lerántotta volna rólam a szemellenzőt, ami eddig megakadályozta, hogy minden lehetőséget latba vetve mérlegelni tudjam az egyes opciók előnyeit és hátrányait. Mert lehet élni úgy is, hogy egyetlen stabil pontra építjük fel életünk minden pillérét. Meg úgy is, hogy az éppen aktuális élethelyzethez keressük meg az akkor legmegfelelőbb lakást.
Felesleges lenne arról vitatkozni, melyik megoldás a jobb; mindenki csak a saját igényeihez mérten tudja súlyozni az eshetőségeket.
Azt azonban leszögezhetjük, hogy ma már sokkal több lehetőség áll előttünk, mint a szüleink vagy nagyszüleink előtt. Ma már nemcsak az kétséges, hogy ugyanabban a városban éljük le majd az életet, hanem könnyen meglehet, hogy a munkánk révén országról országra utaznunk kell majd. A munkahelyi mobilitás szempontjából pedig nem kifejezetten kedvező, ha egymásra halmozzuk a tárgyi javakat.
Mi az igazság?
Az utóbbi évek kutatási eredményei egyébként azt mutatják, egyre többen élnek bérelt lakásban; öt évvel ezelőtt az összlakosság mintegy 11%-a vette igénybe ezt a lehetőséget (ami mintegy 3%-os emelkedést jelentett az előző években mért adatokhoz képest). Ezzel az eredménnyel még mindig jócskán a nyugat-európai országok mögött kullogunk, ahol sokkal elfogadottabb a lakásbérlés gyakorlata. Hazánkban a lakosság elsöprő többsége – közel 90 %-a – a saját tulajdonú ingatlan mellett teszi le a voksát, ezzel szemben a nyugati szomszédainknál sokkal kiegyenlítettebb ez az arány. Sőt, Svájcban például többen élnek bérelt lakásban, mint saját tulajdonúban.
A hazai bérlakások többsége (39%) egyébként nem meglepő módon Budapestre koncentrálódik, ezen felül a megyeszékhelyeken jellemző a lakásbérlés; a lakók mintegy 30%-a él ezzel a lehetőséggel. A bérlők többsége családjával, vagy partnerével él közös lakásban. 32%-uk egyedüli albérlő, munka- és diáktársakkal pedig 11%-uk osztozik. Motiváció tekintetében a munkahely dominál, de a tanulmányok és a családi okok – válás, párkapcsolat felbomlása – is a lista előkelő helyén szerepelnek. Legdrágábban Budapesten lehet lakást bérelni, legolcsóbban pedig az észak-magyarországi és alföldi régiókban.
Ha a szívemre teszem a kezem, nem tudnám azt mondani, hogy ha ma kellene döntést hoznom a kérdésben, akkor más megoldást választanék. Amit azonban biztosan állíthatok, hogy az az átütő erejű megkönnyebbülés, amit az első időszakban éreztem, mára nyomtalanul elpárolgott. Mert a szépen felújított lakásban akkor csak a lehetőségeket láttam. Azóta kiütköztek a hibái is, és már közel sem vagyok biztos abban, hogy ilyen feltételek mellett képes vagyok leélni itt egy egész életet. Szerencsére semmi sincs kőbe vésve, és nem kell egy életre elköteleződni. A lehetőségek nyitottak, csak rajtunk áll, végül mit hozunk ki belőlük.
Nyitókép: Westend61/Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- A nyelvtanulás tényleg kedvesebb emberré tesz?
- Az élet lekváros oldala: Elgondolkodtató aranyköpések egy 5 éves kislány szájából
- 1 hétig kipróbáltam, milyen mindenkivel kedvesnek lenni, erre jöttem rá
