A gyerekek elkényeztetéséről cikket írni olyan érzés számomra, mint bottal piszkálni a kígyófészket. Kell hozzá merészség, és még, ha óvatos is az ember, akkor sem lehet biztos abban, hogy ép bőrrel megússza az egyébként értelmetlen kalandot.
Kétség sem fér hozzá, hogy minden szülő a legjobbat akarja a gyerekeinek. De vajon azzal teszünk értük többet, ha minden óhajukat azonnal teljesítjük, vagy jobb a szolid mértékletesség? Persze, nekem is szilárd elképzeléseim voltak a gyereknevelés ilyesfajta kulcskérdéseiről; nagyjából addig tudtam is tartani őket, amíg meg nem születtek a kicsik. De a szakkönyvekből szerzett tudásom már a gyakorlatba ültetés kezdeti fázisában hasztalannak bizonyult, így kénytelen voltam új stratégiákhoz folyamodni: az anyai ösztönöket vettem alapul. Sokan ma is azt hiszik, hogy viccelek, mikor azt mondom, én csak sodródok az árral, pedig ez az igazság. Két gyerek után úgy tűnik, hogy már a nehezebb szituációkat is rutinosan kezelem, de sokszor úgy érzem magam, mintha egy koromsötét alagútban tapogatóznék; néha már látom is a fényt magam előtt, de amikor a közelébe érek, megint homályba vész minden körülöttem.
Jó, azért szögezzük le, bizonyos fokú tudatosságra – vagy ha másra nem, legalább határozottságra – a gyereknevelésben mindenképp szükség van. Máskülönben hogyan is válhatna a szülő referenciaszeméllyé a gyermek szemében? Itt most nem a tekintélyelvűségre gondolok, csupán arra, hogy ha te nem veszed magad komolyan, jó eséllyel a gyerek sem fog. Nálunk is vannak szabályok, ennek az egyik sarkalatos pontja maga a napirend. Minden tevékenységünknek megvan a maga helye és ideje. Nem arról van szó, hogy az egyes napirendi pontok közt ne lehetne variálni – teljesen mindegy, hogy délelőtt megyünk vásárolni és délután a játszótérre, vagy fordítva–, de a főétkezések idejére mondjuk nem szervezünk programot és ahhoz is tartom magam, hogy alvásidőben a gyereknek az ágyban a helye.
A kényeztetés kérdése már nehezebb terep. Azt hiszem, mint sok másban, itt is a középútra törekedtem. Összességében azt tudom mondani, nálunk mindent szabad: mértékkel. Nem tilos a mese, sőt, az édesség sem, maga dönthet a gyerek arról, mit szeretne enni/nézni. A mennyiséget viszont én szabályozom. Az anyagi javak terén sem halmozzuk el őket, de játékokban nem szenvednek hiányt, még úgy sem, hogy tőlünk ünnepek kivételével egyáltalán nem kapnak. Így is elképesztő az a mennyiség, ami évente 2-3 alkalommal az otthonunkba beözönlik. Karácsonykor, a születés- és névnapokon minimum 5-6 helyről kapnak ajándékot és a többség nem a „csak egy kis apróság” koncepciót követi. Két gyerek esetén, csekély becslés alapján is minimum 72 új játékkal számolhatunk (ha gyereknapon, húsvétkor, vagy egy-egy nyaralás alkalmával becsúszik még pár, akkor bőven meghaladjuk a százat).
A nagyszülők azért vannak, hogy szeressék az unokát
Ha már az elkényeztetés témáját vesszük górcső alá, nem mehetünk el a nagyszülők szerepe mellett sem. Amikor a kicsik abba az életkorba léptek, hogy a nagyszülők is aktívan részt vehettek a nevelésükben, mindössze két kérésem volt feléjük. Édességet kizárólag étkezés után adjanak nekik és tartsák tiszteletben az alvásidőt. A feladatot nem sikerült teljesíteni. Úgy tűnik, hogy ők már-már testvéries alapon megosztották a tilalmaimat; míg egyikük az alvásidő betartásában nem jeleskedett, a másik komplett édességrészleget rendezett be az egyébként sem túl nagy otthonunkban. Nem mai eset, de még most is sokszor eszembe jut: az egyik kisfiam mindössze két napot töltött a mamánál, aki vasárnap este tizennégy zacskó édesség kíséretében indította el őt a hazavezető úton. A mama persze imádja babusgatni az unokáit; akár egy szolga, ugrálja körül a gyerekeket. Ami nem minden esetben előnyös. A 4,5 éves fiam szinte babaként viselkedik egy-egy vidéken töltött nap után; elfelejt egyedül enni, mert a mama falatonként teszi a szájába az ételt, az öltözködéssel – ami a hétköznapokban már rutinfeladat – pedig ismét gondok vannak.
És akkor a papáról még nem is beszéltem. Nála – ahogy ő maga nevezi– demokrácia van; nem mintha én amúgy a diktatórikus vonalat erősíteném (sőt). Mondjuk úgy, hogy a közjó érdekében itthon nem vitatunk meg minden napirendi pontot. Nem kérdezem meg például, hogy mire költsük hó végén az utolsó forintjainkat: vegyünk-e új játékot, vagy a legszükségesebb élelmiszereket szerezzük be? Két porontyom szokatlan nagy egyetértésben szerezné meg a kétharmados többséget. Na, de a papánál a határ a csillagos ég. A nagyobbik fiam például annyi mézet tehet a teába, amennyit csak kíván, és papa akkor sem szól, ha már színültig van a pohár az aranyszínű nedűvel. Lehet este tízkor a szomszédban csavarogni, a hűtőben fellelhető összes joghurtból egyetlen kanállal enni, a villanykapcsolót órákig kapcsolgatni.
Hogy miért baj ez? Először is, mert azzal, hogy a hétköznapokban gátat szabok ennek a mértéktelenségnek, miután visszatértek a nagyiéktól automatikusan a „rossz zsaru” szerepbe kerülök. És valljuk be, azért ez nem egy hálás feladatkör. Nekem is kényelmesebb lenne, ha szemrebbenés nélkül ráhagyhatnám a gyerekre, tegyen mindent a saját belátása szerint. Nincs kedvem a véget nem érő csatározásokhoz sem, naponta végigjárni ugyanazokat a köröket. De azzal, hogy lassan öt évvel ezelőtt mondhatni ajándékba kaptam az anyaszerepet, nyakamba szakadt az ezzel járó felelősség is. Az én feladatom az, hogy lefektessem a gyerekeimnek azokat az alapokat, amire felnőttként építkezni tudnak; legyen itt szó mind az egészséges életmódot, mind a szociális kapcsolatokat irányító szabályokról (de persze nem kevésbé hangsúlyosak a kulturális értékek és normák sem).
Másrészt pedig nagyon sok olyan dolog van, amit a nagyszülő egy-egy hétvégi kiruccanás alkalmával meg tud tenni az unoka kedvéért, én a hétköznapokban viszont nem. Én például képtelen vagyok lefekvés előtt kétszer egymás után a húszoldalas Babszem Jankót elmesélni, mert a másik gyermekemet is altatnom kell. Van egy jól kialakult szabályrendszerünk, amit úgy hoztunk létre, hogy mindannyiunknak a lehető legjobb legyen, ha minden egyes kiruccanás után újra kell építenem ezt a struktúrát, az nem kevés időt és energiát emészt fel.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ne lehetne a nagyszülőnél minden picit más, mint itthon. Sőt, ha a szívemre teszem a kezem, azt mondhatom, még a kényeztetést is meg tudom érteni. Tudom, hogy jó érzés szeretgetni, babusgatni valakit; főleg akkor, ha a nagyszülő a saját gyerekeinek nem adhatta meg mindezt. Én csupán annyit kérnék, hogy ne egymás tekintélyét rombolva versengjünk a gyerek szeretetéért. Mert jöhetek én a WHO által aktuálisan elfogadott táplálkozási tanácsokkal, de „a mamát jobban szeretem, mert nála lehet vacsora előtt édességet enni” érvvel nemigen tudok versenybe szállni.
Túlféltett és elkényeztetett gyerekek
Persze nemcsak a nagyszülő tudja elkényeztetni a gyereket; sokszor megteszi maga a szülő is. Pont a minap láttam a játszótéren egy számomra egészen különös esetet, amit zárszóként – s anélkül, hogy pálcát törnék bárki felett–, mindenfajta kommentártól mentesen itt hagyok. Egy öt év körüli kisfiú és egy kicsivel idősebb kislány játszott együtt a homokban. Túrták a földet, vizes árkot, vagy talán mocsarat készítettek. A kislány lelkesen öntötte a vizet a mélyedésbe. Ekkor a kisfiú odafordult hozzá, és egészen váratlanul beleharapott a kezébe. A sértett persze sírva fakadt, így a kisfiú apukája úgy döntött, ideje számon kérni az esetet a gyermekén. A probléma forrása egész gyorsan kiderült: a kislány rossz helyre öntötte a vizet; ez volt az a főbenjáró bűn, amit harapással torolt meg a delikvens. Aztán az apuka szájából elhangzott a bölcs szentencia: „Nem baj, fiam, a lányokra rá kell hagyni. Ne felejtsd el, te nagy és erős vagy! Ilyenkor mondjad neki, hogy buta vagy, nem kell rögtön harapni.” A kisfiút persze nem értékelte a dzsender alapú szellemi megerősítést, továbbra is toporzékolt az őt ért sérelem miatt; márpedig ő csak akkor nyugszik meg, ha kétszer annyi vizet kap cserébe. Az apuka persze eleget tett a kérésnek és azt sem felejtette el megkérdezni, a lyuk melyik oldalára teheti a vödröket.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Halfpoint/Shutterstock
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- 3 dolog, amit a nagyitól tanultam ruhavásárlás terén
- Így ne legyél tökéletes anya
- Édes gyermekkori nosztalgia – Leltár a kilencvenes évekből
