65 évvel ezelőtt egy repülőgép-szerencsétlenség rázta meg a muzsikus világot. De ki volt az a Buddy Holly és miért is temettük el vele együtt a zenét?
„Az igazi rocksztár az első próbán meghal“ – énekelte Papp Szabi és a Supernem néhány évvel ezelőtt és van is valami igazság ebben a sorban, a „milettvolnaha“ és a beteljesedetlenség érzése valahogy romanticizálni tud mindent, legyen szó nagy szerelemről vagy nagy idolokról. Buddy Holly mindössze 22 éves volt, mikor élete tragikus véget ért, s mégis a zenei világ egyik legmeghatározóbb alakjaként tartják őt ma is számon, aki egy komplett műfajt és számos művészt inspirált drámaian rövid pályafutása alatt. Nélküle nem lenne (olyan a) Beatles, talán sosem robbant volna be a Rolling Stones, de még Madonna karrierje is kevesebb lenne egy toplistás dallal. A hipszter-szemüvegek divatjáról pedig még nem is beszéltünk…
Na, de ki a fene az a Buddy Holly?
Mint minden jó sztori, ez is egy ifjú lázadóval kezdődik, aki magasról tett a társadalmi elvárásokra és simán szembe ment az éppen uralkodó értékrendekkel. Charles Hardin Holley 1936-ban született, a texasi Lubbockban, egy zenére fogékony családba, testvéreivel már tinédzser korában tehetségkutatókon léptek fel. Hogy kontextusba helyezzük, akkoriban az amerikai zeneipart még a country uralta, s bár a blues és az r’n’b már javában bontogatta szárnyait, ezek a stílusok még a fekete fiúk szórakozásai voltak, „rendes fehér fiatalembereknek“ nem illett ilyen botrányos muzsikát játszani.
Buddy Holly alig húszéves volt, amikor már lemezszerződést kötött, ekkor azonban még nem kapott túl sok kreatív szabadságot, így a country-ra hajazó album a feledés jótékony homályába veszett. Nem is tűrte jól ezt az elnyomást, az akkori szokásrend ellenére addig erősködött, míg ő lett az első, aki nemcsak szerezte és előadta saját dalait, de a produceri szerepet is betölthette – ez akkoriban még elképzelhetetlen húzás volt. ’57-ben alapított zenekarával, a Crickets-szel már igazi Holly-muzsikát játszottak, amiben megjelent az r’n’b, a klasszikus blues és az elektromos gitár, s bár nem az ő agyszüleménye volt, úttörő lett az többsávos hangrögzítésben. Az új hangzástól pedig megőrültek a fiatalok, s pillanatok alatt vált igazi jelenséggé a banda Amerikában, annak ellenére, hogy Holly nem volt egy tipikus sztár-alkat, sőt…
A nap, amikor meghalt a zene
Buddy Holly élete és karrierje tragikus véget ért azon a február 3-i napon, amikor 1959-ben egy országos turné során végzetes baleset érte őt és két zenésztársát. A The Winter Dance Party nevű turné egyik állomása után a fiatal zenész úgy döntött, egy repülőt bérel, hogy a hosszú és viszontagságos buszutat lerövidítse Clear Lake (Iowa) és Fargo (Minnesota) között.
Akkoriban hírből sem ismerték azokat a luxuskörülményeket, amik a mai zenészeknek kijárnak egy-egy turné alkalmával, óriási távolságokat kellett fűtetlen buszon leküzdeniük télvíz idején, aminek következtében Holly akkori dobosa kórházi kezelésre szorult, miután szó szerint lefagyott az egyik lábujja. A rongyrázás tehát indokoltnak tűnt, ám a repülőút végzetesnek bizonyult: az éjszaka közepén, az erős havazásban, tisztázatlan körülmények között a repülő lezuhant, s a fedélzeten tartózkodó J. R. Richardsonnal (The Big Bopper), Ritchie Valens-szel együtt Buddy Holly is életét vesztette.
A napról, amely egy emberként rázta meg a zenei világot, Don McLean később egy dalban emlékezett meg, a világhírűvé vált American Pie című nótában hangzott el ugyanis először az a sor, amely azóta szorosan összefonódott a tragédiával: „the day the music died”, azaz a nap, amikor meghalt a zene. McLean népszerű nótája egyszerre adózik idolja előtt, ám annál több is egy kicsit, biográfia és korrajz is, amelyben saját életén keresztül leírja az akkori Amerikát. Na, és egy kis kritika is, legalábbis a rajongók értelmezése szerint, akik megjelenése óta előszeretettel olvassák ki a sorok közül Bob Dylan és Elvis Presley drámáját (egy bohóc és egy ellopott korona képében), amit azóta maga a szerző cáfolt meg egy dokumentumfilmben.
Az American Pie azonban kétség kívül egy maradandó alkotás, amelyet később még a pop királynője, Madonna is feldolgozott, s toplistás slágerként álmodott újra. Nem lehet nem szeretni, a mai napig erős libabőrrel éneklem én is McLeannel a sorokat, hogy „Now, do you believe in rock and roll? Can music save your mortal soul?“ (Na most, hiszel-e a rock and rollban? Megmentheti-e a zene a halandó lelkedet?) Imádom.
Azt azonban már kevesen tudják, hogy McLean részéről nem egy baljóslatú kijelentés volt az amerikai (vagy világ) zeneiparára nézve, a híres „meghalt a zene“ metaforája egy visszacsatolás volt Buddy Holly egyik legismertebb dalára, amiben arról énekel (szabadfordításban), hogy „aznap, amikor elbúcsúzol és én sírok utánad, az lesz a nap, hogy én meghalok.“
The show must go on
Bár a fenti mondatot hallva legtöbben a Queen – vagy a hard core rock-rajongók esetleg a Pink Floyd – azonos című dalára asszociálunk, valójában a híres kijelentés, ami szerint „a show-nak folytatódnia kell“, szintén Buddy Holly tragikus halálához köthető. A legenda szerint a The Winter Dance Party turné három fő művészének halálát követően hangzott el ez a szállóigévé vált mondat, amikor a producer egy addig teljesen ismeretlen előadót kért fel, hogy betöltse a programban szereplő űrt. Később ez a fellépés hozta meg a sikert és az ismertséget annak az akkor mindössze 15 éves Bobby Vee számára, aki olyan előadókat is inspirált, mint az azóta irodalmi Nobel-díjat nyert Bob Dylan. Hogy a legendás mondat valóban elhangzott-e azon a napon, azt talán sosem tudjuk meg, de tény, hogy tökéletesen példázza a show biznisz és az élet tragikus realitását, hogy hiába bármilyen veszteség, menni kell tovább.
Na, de mit adott nekünk Buddy Holly?
Mármint a vastag keretes szemüveg divatján túl? A mai modern fülnek talán nem hangzik olyan izgalmasnak Buddy Holly zenei világa, azonban ha gondolatban kicsit visszautazunk az időben, érezhetjük, milyen üdítő színfolt lehetett az akkori zeneiparban munkássága. (És ezt nem csak azért mondom, mert tinédzser éveinkben rongyosra hallgattuk barátnőmmel őt és McLeant is.) Az egyedi hangzása, a védjegyévé vált „hiccup” énekstílusa mind-mind hozzájárult a sikeréhez. A sok szempontból úttörőnek számító Holly-nak pedig adott volt a tér ahhoz, hogy berobbanjon. Abban az időszakban került fel ugyanis a zenei térképre, amikor a rock’n’roll, mondjuk úgy, haldoklott Amerikában: Elvis Presley a katonasággal volt elfoglalva, s egyébként is inkább Hollywood felé kacsintgatott, Jerry Lee Lewis botrányba keveredett, miután elvette 13 éves unokahúgát, Chuck Berry pedig karrierje csúcsán börtönbe került szexbotránya miatt.
Ekkor jött egy tipikus antisztár, egy texasi fiú, esetlen mozgással és stréber szemüvegével, de amikor zenélni kezdett, felrobbant a színpad. Furcsa figura volt, és épp ebben rejlett a sikere, amiért később hálás volt a következő szemüveges zenészgeneráció, Szörényi Leventétől John Lennonig. „Buddy Holly elfogadhatóvá tette, hogy valaki szemüveget visel. ÉN voltam Buddy Holly“ – nyilatkozta egyszer a Beatles-tag, aki karrierje elején Paul McCartney-val együtt előszeretettel nyúlt a Holly-dalokhoz.
De a Rolling Stones slágerlistás debütálása is hozzá köthető, hiszen a Not Fade Away című dalának feldolgozásával ugrottak először a Billboard Hot 100-as listájára. Számos zenészt, művészt megihletett, nevével fémjelzett dalát énekli mai napig a Weezer, egy későbbi száma, a Peggy Sue Got Married, a magyarul Előre a múltba fordításban megjelent romantikus film címében köszön vissza. Az életéből készült film Oscar-díjat nyert a legjobb adaptált filmzene kategóriában, de az abban nyújtott alakításáért Gary Busey is jelölést érdemelt legjobb férfi szereplőként. Buddy Holly hatása tehát napjainkban is itt van velünk, s örömmel konstatáljuk, hogy hála az ő rövid, de inspiráló karrierjének, a zene mégsem halt meg azon a bizonyos februári napon…
Nyitókép: Fotó: John Rodgers/Redferns/Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Nosztalgia Green Day módra: megjelent a Saviors
- Mit látunk szépnek? Így változtak a nőideálok az elmúlt száz évben
- Minden idők legjobb Oscar-díjas dalai
