Az Atheneum Kiadó gondozásában megjelent disztópia írója, Sophie Mackintosh párbeszédet indít regényével arról, hogy milyen korlátok közé próbálják belekényszeríteni a nőket, ha a családalapításról van szó.
Már az elején lelövöm a poént: imádom a disztópikus regényeket – azt, ahogyan az írók fontos kérdésekről gondolkodtatnak el minket, miközben teljesen elmerülhetünk egy képzeletbeli világban. Túlzás nélkül állíthatom, hogy legalább egy polcnyit őrizgetek belőlük otthon – többek között Az éhezők viadala, A beavatott vagy Az ötödik hullám trilógiákat. Azonban, amikor 2017-ben A szolgálólány meséje című sorozat a csúcsra tört, Margaret Atwood 1985-ös műve mondhatni megreformálta a disztópiákat, és egyre több szerző építette az általa megkreált univerzumot a női egyen(nem)jogúság témája köré (ilyen például A hatalom is Naomi Aldermantól vagy a Lányok csöndje Jennie Melamedtől).
2020 tavaszán pedig megjelent Sophie Mackintosh: Kék sorsjegy című regénye, amire az Atheneum Kiadó nyári újdonságairól szóló hírlevélében figyeltem fel és a fülszöveg alapján azonnal tudtam, el kell olvasnom! A történet maga egyébként nem túl bonyolult: a főhős, Calla egy olyan világban él, amelyben a lányokat megfosztották a szabad akarat jogától, és az első menstruációjuk elérkezése után el kell menniük egy lottózóba, ahol sorsjegyet húznak, ami meghatározza a jövőjüket. Aki fehéret kap, anya lesz, aki kéket, örökre független nő marad. A cím alapján talán nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, Calla kék sorsjegyes lány lesz, de ahogyan telnek az évek, elkezd vágyakozni egy gyermek után, amit a rendszer szabályai szerint nincs joga megszülni.
„Így rögzül az életed, megíratott és változtathatatlan. Tárgy, melyet igazából nem vettem birtokba, márpedig bármi másra vágynom legjobb esetben is hiba, legrosszabb esetben hitszegés.
Kék sorsjegy: Ne becsüld alá, mekkora könnyebbség, hogy a döntést elvették tőled.
Kék sorsjegy: Sosem anyáskodtam. Alkalmatlannak minősített rá valaki nálam hozzáértőbb.
Kék sorsjegy: hiányos az agyam, a testem, a lelkem, a tudom is én mim. Fogyaték, nem szabad továbbszármaztatnom. Valami hőfok nincs meg bennem.
Kék sorsjegy: az életem épp elég becses önmagában. Kár rizikónak kitenni magam.
Kék sorsjegy: van, aki nemes önfeláldozásnak mondja, más kegyelemnek.
Mindig mást jelentett, valahányszor utánagondoltam.”
Az idegenvezetőnk 200 oldalon keresztül maga Calla lesz, az ő belső monológjain és párbeszédein keresztül rajzolódik ki előttünk a sorsjegyes nők disztópiája: ami (ha nagyon őszinték akarunk lenni) sajnos nem is annyira légből kapott ötlet. Elég, ha csak arra az állandó társadalmi nyomásra gondolunk, ami nap mint nap a nőket éri: „Miért nem mentél még férjhez? Le fogsz késni az anyaságról!”, de fejtegethetnénk sokáig a terhességmegszakítás-törvények kérdését is (éppen Sophie Mackintosh regénye előtt olvastam Jodi Picoult: Életszikra című művét, mely többek között pont azt feszegeti, milyen jogai lehetnek egy várandós nőnek és a még meg nem született gyermekének). A Kék sorsjegy a narratíva mellett azonban rengeteg helyet hagyott a képzelőerőnknek: rejtély marad, pontosan hol és mikor játszódik a történet, ahogyan az is, miért alakult ki a lottózó rendszere és azt sem tudjuk meg, min mennek keresztül a lányok, akik a sorsjegyükkel együtt szélnek lesznek eresztve. Calla mindössze annyiba avat be minket, hogy a nagyváros felé vette az irányt és sok megpróbáltatás érte őt, míg odaért – melyeket igyekszik jó mélyre eltemetni magában. De nem ismerjük meg egyetlen férfi szereplő nevét sem (a nőkét igen), csupán egy-egy betűvel jelöli őket az írónő (a gondolataik, érzéseik és egyáltalán ők maguk is a háttérbe szorulnak). Ezúttal a nőké a főszerep, főként azoké, akik nem akarják elfogadni azt, hogy „mit dobott nekik a gép”.
„Időnként tudatosult bennem, hogy valahová nem juthatok el. És vágytam oda. Hogy is ne, miután közölték, hogy lehetetlenség? Az anyaság a végromlás; különben közismerten annyi, mint szeretni és szeretve lenni. Ez az egy volt csak elzárva előlem. Vágyom. Volt ebben az érzésben valami tisztaság, amelyet más benyomások nélkülöztek, valami egyszerűség, noha egyszersmind ez marad a világon a legnagyobb bonyodalom.”
Calla kényszerként felvett élete egyébként megtestesíti mindazt, amit a média (főleg) a Szex és New York óta a szingliségről lefest: karriert építhet, bulizhat, ismerkedhet, hajszolhatja az élvezeteket (még filmet is vetítenek a kék sorsjegyeseknek a szülésről, csak hogy elvegyék tőle a kedvüket). „Erre az életre van teremtve, nem a másikra, mondta nekem egyszer dr. A. Gondolja csak meg, mennyi örömöt enged ki a kezéből, mint a semmit. Az a baj magával, hogy nem használja ki kellően a szabadságát. Úgy értem, akármit megtehetne. Szünetet tartott. Majdnem.” Ő viszont úgy érezte, hiába tartott be minden utasítást, nem tudott azzá válni, akivé kellett volna. Éppen ezért fellázad és a szabályok ellenére teherbe esik, ami miatt menekülnie kell. „Egy új tekintetben soha többé nem lehetek szabad” – gondolta. „Elemien villanyozott fel ez a felismerés, mert nem érződött csapdának, mint a régi szabadságom.” Callát bujkálása (azaz várandóssága) során több deviáns nővel is összehozza a sors, akik harcoltak a végzetük ellen. Ezek azok a találkozások, melyek igazán elgondolkodtatóvá és érdekessé teszik ezt a regényt: a Kék sorsjegy ugyanis nem szeretné azt sugallni, hogy bárkinek is igaza lenne. A nők (ellentétben A szolgálólány meséjében felvázolt elképzeléssel) nem csupán a szülésre „hivatottak” vagy arra, hogy vezessék a háztartást és főzzenek – de az sem igaz, hogy csak akkor lehetnek szabadok és boldogok, ha nem alapítanak családot, az önmegvalósítást pedig csakis egy sikeres karrier révén érhetik el. A közhiedelmekkel ellentétben egyszerűen nem sarkíthatjuk le erre a két végletre a nők boldogságának forrását.
Calla megismeri például Valerie-t is, aki fehér sorsjegyesként egyáltalán nem vágyott arra a gyermekre, akit a szíve alatt hordott. „A szülés egyfajta halál, mondta nekünk, mi meg rámeredtünk. Szememre vetnétek, hogy ennek nem akarom kitenni magam? (…) Szabadkoztunk Valerie-nek, azért vagyunk bizalmatlanok vele, mert őt alkalmasnak találták oly sok éve arra, ami bennünk valami hiány. Én nem így látom, mondta. Ha valaki hiányosnak minősül, csakis én. Mást se sulykoltak nekem egész életemben, mint hogy csak akkor lehetek teljes értékű, ha növesztek valamit magamban, és világra hozom. Ti meg kerek egészek vagytok magatokban.” A könyv a nézőpontok ütköztetése ellenére sem hoz ítéletet egyik lázadó nő felett sem, bár nem is tehetné meg azt: hiszen nem az a kérdés, hogy mi a helyes mások szerint, hanem az, hogy mire vágyunk belül. A végkifejlet ezek után egyszerre lesz kiszámítható és meglepő, de a könyv üzenetének szempontjából igazából lényegtelen is – aligha akad olyan olvasó, akit a Kék sorsjegy ne kényszerítene tükörbenézésre.
Nyitókép: woohoo.
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- A sorozat, aminek a forgatókönyvét az élet írta: A Jóbarátok-generáció – Mi zajlott a színfalak mögött? – Könyvajánló
- A szerelmi történet, aminek nem jár le a szavatossága: Normális emberek – Könyvajánló
- Az Igazi: misztikum, vagy valóság? – Könyvajánló
