„Ha egyszer megtanultál olvasni, örökre szabad leszel.” Frederick Douglass, amerikai aktivista, író gondolatával bizonyára mind egyetértünk. Mégis vannak olyanok, akiknek nem adatott meg a lehetőség, hogy kinyíljon számukra a világ.
Ha egy napig nem írhatnék és nem olvashatnék, nem tudom, mi lenne velem. Az írás és az olvasás a mindennapjaink szerves része, elengedhetetlen a munkához, de a minőségi kikapcsolódáshoz is. A beszédtémáink sokszor abból indulnak ki, hogy mit olvastunk, a fejlődésünk alapköve, hogy újabb és újabb ismereteket szerezzünk könyvekből vagy éppen újságcikkekből. Hogy azok az emberek milyen helyzetben lehetnek, akik nincsenek birtokában az olvasás és az írás képességének, elképzelni is nehéz. Éppen azért, hogy nyitottabbá tegyük egymást és magunkat, beszélnünk kell azokról, akiket érint az analfabetizmus. Megdöbbentő, hogy nemcsak a természeti népeknél vagy a legszegényebb, legelmaradottabb országokban kell szembenéznünk a jelenséggel, hanem Közép- és Kelet-Európában is, ahol 9 millió felnőtt nem tud sem írni, sem olvasni az UNESCO felmérése szerint. Azaz összesen közel egy magyarországnyi ember él a régióban, akik elsődleges – sosem tanult írni és olvasni – vagy másodlagos – használat hiányában elfelejtette – betűismeret hiánnyal kénytelenek ellavírozni a mindennapok nehézségei közepette. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon az írástudatlanok aránya egy százalék.
A boldogulás alapja
Hogy a 21. század kihívásaival hogyan tud szembenézni az, aki nem ismeri a betűket, elképzelhetetlen, hiszen még az alapfokon írni-olvasni tudók is nehézségekkel küzdenek a társadalomban. Gondoljunk csak egy tisztviselői zsargonban megírt hivatali értesítésre, vagy az ügyvédek által kanyarított, többszörösen összetett mondatokat tartalmazó jogi beadványokra. A sokszor túlságosan bürokratikus világunkban az, aki nem tud vagy nem tud eléggé jól írni és olvasni, elveszett, kívül reked a rendszeren. Aki pedig kívül reked, azt nem jegyzik, nem kap munkát, nem jár iskolába, nem kap segítséget.Nem véletlen, hogy sokszor a mélyszegénység elleni harc részeként jelennek meg a felzárkóztató jellegű oktatási programok, és ugyancsak ezért vannak a hátrányos helyzetűek alapkészségeinek fejlesztésére létrehozott uniós projekt-alapok is. Az egyik ilyen az olvasás tanulását szorgalmazó magyarországi program a MesÉd, azaz a Mesélő Édesanyák. A kezdeményezés Furugh Switzer kanadai-perzsa szociológus és tanár nevéhez fűződik, aki hátrányos helyzetű térségekben élő édesanyákat tanít olvasni.
De mi a helyzet a világban?
Dél-Ázsiában van a legtöbb írástudatlan, itt él a világ összes analfabétájának majdnem a fele. A többiek eloszlása a következő: az afrikai Szahara déli részén 27 %, Kelet-Délkelet-Ázsiában 10 %, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában 9 %, Latin-Amerikában és a karibi térségben 4 %, Európában, Közép-Ázsiában, Észak-Amerikában és Óceániában együtt a fennmaradó, kevesebb mint 2 -uk% él. Az írástudatlanok kétharmada nő, ami vitathatatlanul a nemek közti megkülönböztetés eredménye, ám fontos hozzátenni, hogy ez a szám folyamatos javulást mutat, hiszen az összes ország háromnegyedében már azonos eséllyel indulnak a lányok és a fiúk az oktatásban. Az UNESCO egyébként 2030-ra teljesen szeretné felszámolni az írástudatlanságot. A cél elérését segíti az az 15 000 dollár értékű díj is, amit 1979 óta minden évben odaítélnek azoknak, akik kiemelkedő eredményeket értek el az írástudás/olvasás terjesztésében.
A funkcionális analfabétizmus ellen ugyanúgy kell küzdenünk!
Ám az analfabétizmus csak a jéghegy csúcsa, a funkcionális analfabétizmus jelensége már jóval elterjedtebb és nem csak a gyerekek körében. Az utóbbi évek magyar PISA-tesztjei alapján a tizenéves diákok körében is rohamosan nő ez a fajta funkciózavar. Ez az az állapot, amikor olvasni ugyan tud valaki, de értelmezni, felidézni, összefoglalni már nem tudja, amit elolvasott. Azaz a kognitív feldolgozási képességei annyira gyengék, hogy egy bonyolultabb írott szöveget már nem ért meg az illető. A szakemberek szerint ez a fajta probléma a lakosság 15-30 %-át érinti valamilyen formában. Ráadásul ezt a fajta képességhiányt nehéz tetten érni, egyrészt nem derülnek ki azonnal, hiszen különböző súlyosságúak lehetnek, másrészt a szégyenérzet vagy egyszerű érdektelenség okán nem is igazán jelentkeznek szakembernél az ilyen problémákkal küzdő emberek. Pedig akárcsak a diszlexia – olvasási nehezítettség – esetén, erre is vannak olyan speciális módszerek, melyekkel az ez irányú készségek is jól fejleszthetők.
Az analfabétizmus abc-je
Amennyiben elhagyjuk az akadémikus beosztást és tovább finomítjuk a képet, akkor a jelenlegi értelmezés szerint az is analfabétának számít, aki nem használ információs-kommunikációs eszközöket (digitális analfabéta), és nem beszél idegen nyelvet (nemzetközi analfabéta). Legalábbis az Európai Unió szervezete ezeket is ugyanolyan alapképességeknek tartja, akár az írást, olvasást, számolást. A digitális készségek hiánya inkább az időseket jellemzi. Még az egyetemi szférában is volt rá példa, hogy nem sikerült mindenkinek maradéktalanul bekapcsolódni az online oktatásba. Pedig az elmúlt és leendő karantén időszakok élhetőségét nagyban segíti, ha valaki nem teljesen járatlan ezen a téren. Szerencsére a fiatalok kevéssé veszélyeztetettek, mert még az aluliskolázottabbak is használnak okostelefont, ami önmagában rengeteg tanulásgeneráló helyzettel szembesíti őket. Ez pedig jótékony hatással van a probléma-megoldó képességükre is. Itt elsősorban az információkeresésre, az elektronikus ügyintézésre kell gondolni, és nem a játékokra.
Elbeszélünk egymás mellett
A nyelvismeretről pedig elég annyit tudni, hogy a magyarok 56,7 %-a egyáltalán nem beszél idegen nyelven. Szinte egész Európában itt a legkisebb az esélye arra egy angolul beszélő turistának, hogy megértsék és érdemi felvilágosítást kapjon. Bár az angolok még nálunk is kisebb arányban beszélnek idegen nyelveket, de ők legalább egy világnyelven beszélnek. Ha pedig a jövőre gondolunk, akkor elég azt az adatot tudni, hogy a magyar középiskolások mindössze 6 %-a tanul második idegen nyelvet. Ezzel a számmal pedig tényleg utolsók vagyunk Európában. Tehát minél tágabban értelmezzük az olvasás- és írásképtelenséget, annál rosszabbul állunk vele. Pedig három hét múlva itt az újabb jeles nap: szeptember 26. A nyelvek európai napja, amelyet 2001-ben épp azért vezetett be az Európa Tanács, hogy a nyelvtanulás fontosságát hangsúlyozza. Ráadásul online is sokkal több tartalomhoz férünk hozzá, ha nem csak az anyanyelvünkön keressük azokat.
Brand new analfabétizmus
És ha minden korábbi nehézségen már átrágtuk magunkat, folyékonyan írunk-olvasunk, akár idegen nyelveken és online, akkor itt az utóbbi évek új kihívása: a forráskritikai érzék elsajátítása. Ez az a hiány, amitől mindannyian szenvedünk. Az értelmező és értő informálódás után a kritikai gondolkodás elsajátításának képessége, amely a lakosság többségének komoly kihívást jelent. Mert miről is lehet tudni, hogy hiteles, vagy egyáltalán mitől hiteles valami? Pedig a koronavírus és még sok más téma kapcsán is fontos lenne, hogy megbízható információhoz jussunk. Mindent behálóz a fake news, vagy épp az igazság van utólag hamisnak beállítva, esetleg pont a folytonos cáfolatok erodálnak el egy témát. Épp a sietős hírolvasás csapdáira és az álhírek felismerésére hívja fel az idősebb generációk figyelmét a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság most futó kampánya is. Ezek után hogyan tájékozódjunk, honnan tudjuk, melyik hír az igaz? Mi a megbízható média, az autentikus hírforrás? Egyik sem vagy mind? Ennek kiválasztására egyetlen módszer létezik. Ugyanaz, mint az összes többi analfabétaságra. Olvasni minél többet! Mindent, addig, amíg a józan ész alapján ki nem alakul a saját meggyőződés, a tévedhetetlen fake-detektor és hír-hitelesség igazoló ösztön. Ekkor éppen úgy nem fognak összemosódni előttünk a tartalmak, mint amikor megtanultuk kibogarászni a betűket, majd feketén-fehéren megjelent előttünk a szavak jelentése, a mondatok ereje, majd az egész történet összeállt a szemünk előtt.
Szerző: Bacskai István
Nyitókép: Mayur Kakade/GettyImages
