Csábító az ötlet, hogy egymás terapeutái legyünk a kapcsolatban. Pénzt spórolunk, felvállaljuk a sebezhetőségünket és ezáltal jobban kapcsolódunk. Csak sajnos általában ez nem végződik jól.
Számomra a párkapcsolat legerősebb metaforája a hátizsák. Egy kapcsolatba megérkezik két különböző ember, ki-ki a maga puttonyával és egy közös hátizsákba ömlesztik a gyerekkori élményeiket, a neveltetésükből adódó viselkedésmintákat, a traumákat és a titkokat is. Aztán felveszik ezt a hátizsákot és együtt cipelik tovább. Amiatt, hogy együtt osztozunk a terhekben, idővel elkerülhetetlen, hogy egy olyan biztonságos térré váljunk a párunk számára, ahova ő kiöntheti a bizonytalanságait, problémáit és szorongásait. Amikor beleszeretünk valakibe egyszer s mindenkorra elkezdünk felelősséget érezni a másik lelkivilágáért is. De vajon fennáll-e annak a veszélye, hogy akaratlanul is átvesszük a gyógyulás súlyát? Hogyan tudjuk megtartani az egészséges határokat a kitárulkozás és egymás problémáinak megoldásában?
Felelős lettél azért, amit megszelídítettél
„Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” – hangzik el az ismerős mondat A kis hercegben. Amikor legbensőbb gondolatainkat és érzéseinket megosztjuk egymással, az intimitás égisze alatt leomlanak a falak körülöttünk. Ez a fajta sebezhetőség azonban rendkívül nagy felelősséggel is jár. Néha mégis hajlamosak vagyunk többet magunkra venni, mint ami a szerepünkkel együtt járna.
Nem lehet terapeutának lenni egy bensőséges viszonyban
Az egészséges párkapcsolat része, hogy támogatjuk, meghallgatjuk egymást és gondoskodunk a másikról. Azonban ha elkezdünk terapeutát játszani, felborul a kapcsolati dinamika. Amikor végighallgatjuk, hogy a szerettünk milyen problémákkal küzd, az elsődleges reakció, hogy elkezdünk megoldásokat felajánlani, mert nem szeretnénk szenvedni látni a másikat. A legjobbat akarjuk a társunknak. És azt gondoljuk, ha nekünk bevált valami, akkor neki is működik majd, igaz? Ezzel a problémamegoldó megközelítéssel azonban könnyen átléphetjük a határokat. Egy szakértő soha nem ad tanácsot és nem vonódik be érzelmileg, de egy párkapcsolatban ezt képtelenség nem megtenni.
A parentifikáció a ludas
A párkapcsolatban épp az ellenkezőjét tesszük, mint amit a pszichológusi rendelőkben szokás. Megpróbáljuk a másik helyett megoldani a nehézségeket. Ezzel az a probléma, hogy elvesszük a kontrollt a párunktól és ezáltal egyoldalúvá válik a kapcsolat. Egy felsőbbrendű státuszba kerülünk, úgy is mondhatnánk, hogy kialakul egy gyermek-szülő viszony a párkapcsolaton belül. Hiszen átvesszük a mindentudó felnőtt szerepét, aki analizál, megold helyzeteket és tanácsokat osztogat. Mindeközben pedig nem bízunk a partnerünk veleszületett képességeiben és erőforrásaiban, hogy ő képes ezt egyedül is véghezvinni.
Ennek hátterében általában egy sérülés áll, amit a gyerekkorunkból hozunk magunkkal. Ha olyan szülők mellett nőttünk fel, akik nem tudtak a saját szerepükben helytállni és gyerekként nekünk kellett gondoskodni róluk, akkor később a parentifikáció a párkapcsolatunkban is megjelenhet. Egy folyamatos tehermentesítés jelentkezik ilyenkor, először a szülők irányába, majd utána a párunk felé. Belehelyezkedünk egy segítői minőségbe azért, mert nem találjuk a saját biztonságunkat.
Mit tehetünk?
Első körben érdemes megvizsgálni, hogy mennyire vesszük át a partnerünk válláról a terheket és mindössze egy támogatói minőségben vagy inkább önjelölt terapeutaként vagyunk-e jelen. Hogyha értő figyelemmel meghallgatjuk a párunkat, de a kezében tudjuk hagyni az irányítást, akkor jó úton járunk, viszont ilyenkor is fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy nem elégíthetjük ki a társunk minden szükségletét egyszemélyben. Szükség van barátokra, családra és olykor szakmai segítségre is. Hiszen egy jól működő szociális háló az, ami megtart és felemel, ha baj van. Azonban ha úgy érezzük, hogy sérülnek a határaink, elcsúszott az egyensúly és az egyik fél jobban támaszkodik a másikra, mintsem az egészséges lenne, akkor az első lépés, hogy megpróbáljunk átlépni a terapeuta szerepből egy másfajta kapcsolati minőségbe. A saját szerepkörünkbe való visszatérés azonban nem mindig súrlódásmentes. A parentifikáció olyan korai sérülések eredménye is lehet, amihez már egy valódi terapeuta segítsége kellhet.
Nyitókép: Halfpoint/ Getty Images
