A pénz nem boldogít, de azért jó, ha van

Az anyagiasság nyomában

A pénz nem boldogít – szól az ismert fáma. Evidens, hogy a szó hétköznapi értelmében nem hordozza magában a boldogságot, de ha ettől függ, hogy korgó gyomorral bújok-e ágyba, máris másként fest a képlet.

Sőt, egy lépéssel még tovább is megyek. Kissé pironkodva, de be kell vallanom, engem bizony boldoggá tenne, ha több pénzem lenne. Senki ne gondoljon arra, hogy a munka világából elmenekülve habzsolnám a földi javakat; nem vágyam a dőzsölés. Nem álmodozom rám szakadó gazdagságról, és nyereményesőről sem. De mondjuk, szívesen végigsétálnék egyszer úgy a bolt polcai közt, hogy nem rögtön a termékek árát kutatja a szemem. Igen is, boldogabb lennék, ha nem kellene minden alkalommal üres kézzel bóklásznom a könyvesboltban és a karácsonyra, vagy a születésnapomra várni, hogy végre a kosaramba helyezhessem az áhított kötetet. Az is sokat segítene a kedélyállapotomon, ha nem kellene hónapokig spórolni egy-egy fogorvosi kezelésre, – az egészségügy vezérfonalát követve – és a daganatos édesanyámnak is tudnám biztosítani a legkorszerűbb kezeléseket. Egy kertes családi ház, valahol a peremvidéken, pedig már csak a hab lenne a tortán.

Nincs mese: a pénz biztonság

Mielőtt még óhatatlan panaszkodásba csapnék át, vagy nem létező krajcárjaimat költve elúsznék a képzelet tengerén, leírom anyukám egyik kedvenc családi anekdotáját. Egyéves lehettem, épp a kertben serénykedtünk – ő biztosan, én valószínűleg csak romboltam a veteményest -, mikor a kerítés mellett megszólított a szomszéd néni. Azt, hogy miről folyt a társalgás, én bizony nem tudom, de a gyermeki jóság ékes bizonyítékaként odaadtam neki a virágot, amit éppen szorongattam. – Jaj, de szép virág, mit adjak cserébe neked? – kérdezte meghatottan a néni.

Én pedig rávágtam: – Pénzt.

Egyébként szó sincs arról, hogy anyagias gyerek lettem volna. Önzetlenségre neveltek, jó testvérek módjára mindent megosztottunk és a nincstelenség lábasából is egyforma kanállal mertünk. Annyira tragikus azért nem volt a helyzet, mondjuk úgy, hogy annyi jutott, amennyi éppen kellett; amennyit egy egyedülálló anya kemény munkával, két pici gyermek mellett megteremteni képes volt. Nyolc-, vagy kilencéves lehettem, mikor anyukám két szürke dossziét szorongatva odahívott magához. A mappákat a könyvespolc oldalába rejtette és elmondta, ha bármi történik vele, ott keressem őket. Szerencsére sosem volt szükségem rájuk, de onnantól kezdve mázsás súlyként cipeltem magammal a szürke mappák terhét. Azt hiszem, nagyjából ekkor fonódott össze bennem a pénz fogalma a biztonsággal. Ezt persze gyermekként nem tudtam megfogalmazni. A gimnáziumi éveket végig rettegtem és közben bankszámlán gyűjtögettem az ösztöndíjam. Mert mi lesz akkor, ha anyával baj történik, ki gondoskodik majd rólunk? Kortársaimhoz hasonlóan alig vártam, hogy betöltsem a 18-at. De nem a fékevesztett bulizás miatt, hanem mert úgy képzeltem, felnőtt titulussal felvértezve már a húgom gyámja lehetek (fogalmam sincs, jogilag mennyire megalapozott ez az érvelés, én mindenesetre ezzel nyugtattam magam).

Jöhetnek a piszkos anyagiak

Mindezen túlmenően nagyon érdekes számomra az is, hogy egy beszélgetésnek – még ha a legjobb barátok közt zajlik is – mennyire kényes része a pénz. Nem szívesen beszélünk róla; kerülgetjük, óvatosan járjuk körbe a témát, nehogy véletlenül az illendőség határán túlra tévedjünk. Ha szóba is kerülnek azok a piszkos anyagiak, feszengünk, szemünket lesütve mormogunk valamit. Pedig nem kell ahhoz kapzsinak, pénzsóvárnak lenni, hogy belássuk, életminőségünk egyik legmeghatározóbb eleme a pénz.

Persze, az ókorban még remekül megvoltak az emberek nélküle; virágzott a cserekereskedelem. Ma már sokkal nagyobb fejtörést okozna és nem kevés szervezőmunkát igényelne, ha hasonlóképp próbálnánk megszerezni mindazt, amire szükségünk van. Elképzelem, ahogy reggelente az óvodából a piacra sietve tíz tojást és negyed dinnyét követelek. Aztán sebtében leszüretelném nagymamámnál a fél kertet, zsákokban cipelném a gyógyszertárba a termés legjavát, de talán még ez is kevés lenne arra, hogy honoráljam a két gyerek oltását. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy meddig tartana egy nagycsaládi ebéd minden hozzávalóját elcsereberélni; gyanítom, legalább egy hónapig róhatnám a sorokat.

Néha egyébként úgy érzem, hogy a pénzről való diskurzus a társalgás Bermuda-háromszöge: ember legyen a talpán, aki ép bőrrel képes kikeveredni belőle. Ha valakinek sok van, akkor a kapzsiság, fukarság stigmáját is megkapja bónuszként, ha pedig kevés, akkor egészen biztos lusta és naplopó az illető. Ha gyűjtögető típus, akkor a pénzsóvár és a szűkmarkú jelzőkkel is együtt kell élnie, ha pedig nincs félretett pénze, akkor tékozló és felelőtlen, hiszen minden eshetőségre gondolva be kellene biztosítania magát. De az sem mindegy, mire költ az ember. Ha valaki utazni, szórakozni szeretne, csak úgy záporoznak a rosszmájú kritikák, hiszen „annyi értelmes dologra lehetne költeni azt a pénzt”. Ha használati eszközökre, bútorokra költ, akkor a „minek annyi kacat” séma következik. A végén pedig az örök talány, bármely variáns záróakkordjaként: „honnan volt neked erre pénzed?”

Többek között ezért sem célszerű egymás pénztárcáján feszegetni a zárat. Engem mondjuk sosem érdekeltek az anyagiasság ilyen típusú macska-egér harcai. Úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell döntenie arról, mire is költi a saját pénzét és amíg ezzel nem okoz kárt másoknak, nem mondhatunk ítéletet felette. Én például órákig tudok a könyvesboltban nézelődni, de ha téged a sportszerek vagy szépségápolási termékek nagyobb boldogsággal töltenek el, vagy épp egy Balaton körüli sétarepülésre költesz, azzal sincs semmi gond. Ha ez másnak bosszúságot okoz, az már legyen az ő baja.

Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes

Nyitókép: Bianca Lucas/Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: