A pszichológus-illusztrátor 2019 szeptemberében indította el az Instagram-oldalát, ahol tündérmesébe illő, bájos figurák segítségével fontos üzeneteket közvetít a mentális egészségünk megőrzését illetően.
„Pszichológus & illusztrátor (most inkább illusztrátor)” – olvasható Martos Juli, azaz MargaréTaLány Instagram-oldalán. Juli olyan lelkiállapotokat fest le nekünk, amelyeket mindannyian jól ismerünk – csak nem szívesen beszélünk róluk, sőt, akár szégyenkezünk is miattuk. Éppen ezért olyan különleges színfolt a közösségi média palettáján, hiszen helyettünk is bevallja azokat az érzéseket, amiket rejtegetünk. Kicsit olyan, mintha valaki összekacsinta velünk a telefonunkon keresztül és azt mondaná nekünk: „Nem vagy egyedül.” Az pedig csak hab a tortán, hogy mindezt végzett pszichológusként teszi!
Egy talányos kezdet
Juli 2019 szeptemberében indította el az Instagram-oldalát, ám a felhasználónevét már évekkel ezelőtt kiválasztotta egy korábbi regisztrációjához, mivel rajongott a margaréta mintázatú ruhákért. De később rájött, hogy ebben ott rejtőzik a „talány” szó is és úgy gondolta, ez tökéletesen kifejezi saját maga útkeresését is, mint illusztrátor. Juli azt mondja, bár a rajz mindig is fontos szerepet töltött be az életében, hosszú ideig nyomást érzett amiatt, hogy ebből kellene megélnie. A próbálkozásait sokáig görcsösnek tartotta – közel 3 évébe került, mire el tudta engedni a kényszeredettséget. „Volt egy fordulópontnak nevezhető pillanat, amikor hirtelen ráébredtem, mennyi tudattalan elvárás nehezedik rám az alkotással kapcsolatban. Sokáig észre sem vettem, hogy milyen mélyen belém van égve a gondolat, hogy ezzel márpedig nekem egyszer pénzt kell keresnem! Ez pedig pont elég nagy súly volt ahhoz, hogy félelemmel álljak neki: ’mi van, ha nem lesz elég jó, akkor hogyan fogok belőle valaha megélni’?”
Viszlát, elvárások!
A pszichológus-illusztrátor úgy látja, azzal, hogy ezt tudatosította magában, végre elmúlt a korábbi megfoghatatlan rossz érzése, és el tudott indítani egy belső párbeszédet. „Rájöttem, ha nem akarom, akkor nem muszáj, hogy a rajzolás legyen a hivatásom, ennyi az egész. Akkoriban valóban úgy éreztem, nem szeretnék mást, csak, hogy a hobbim maradjon az alkotás. Ez a felismerés megnyugtató volt a számomra, és pont ez segített hozzá, hogy lassan elkezdjem megtalálni az utamat.” Ennek ellenére nem gondolja úgy, hogy megfejtette volna a saját talányát. „Az önismeret nem egy lineáris vonal mentén halad – egyszer úgy érzem, közelebb vagyok, aztán olyan időszak is van, amikor kicsit elvesztem a fonalat, és eltávolodok önmagamtól. Ez egy soha véget nem érő játék, amiben próbálom rakosgatni és észrevenni, amikor valami nem stimmel.”
Rajzokra írva
Az Instagramját egyébként közel húszezren követik az indulása óta, közben elkészült a saját webshopja is, ahol az illusztrációival díszített mindennapi tárgyak (bögrék, táskák, kitűzők, naptárak) kaphatóak. „A legnagyobb AHA-élményem az volt, amikor rájöttem, egy képen nemcsak rajz lehet, hanem írás is. Persze számtalan embernél láttam már hasonlót, de a sajátjaimnál sokáig mintha belső, berögzült szabályokat akartam volna követni. Hiszen egy rajzra nem írhatok, akkor az már nem is rajz! Ez is hirtelen tudatosult bennem egyszer, és rákérdeztem magamban, hogy ‘amúgy miért is nem’? Ezután kezdtem el megérezni, mennyivel könnyebb átadnom dolgokat úgy, hogy nem csak képi eszközöket használok. Teljesen beleszerettem abba, hogy ezt a kettőt ötvözni is tudom” – meséli.
Az alkotás terápiás ereje
Gyakran halljuk, hogy az emberek hajlamosak őszintébbek, nyitottabbak lenni egy művészeti tevékenységben, mintha verbálisan kellene kommunikálniuk az érzéseikről. Juli úgy látja, a mindennapokban rengeteg energiánk elmegy arra, hogy fenntartsuk az általunk épített falakat, és védjük a saját énünket, vagy inkább azt, amit magunkról hiszünk. „Ez persze sokszor hasznos is, de ha már hozzászoktunk, nehéz levetkőzni ezt a védelmi rendszert, és megesik, hogy még saját magunk elől is ’eltitkoljuk’ a valódi érzéseinket. Amikor alkotunk, akkor könnyebb a flow állapotába kerülnünk – ilyenkor nem a múlton rágódunk vagy a jövőn aggódunk, hanem eggyé válunk a folyamattal, teljesen elmélyülünk benne. Hirtelen nem a falaink fenntartására koncentrálunk, és így könnyebb őszintének lennünk.”
Komolytalanul is komolyan
Azt sem titkolja, hogy őt magát is formálta az elmúlt év. „Volt egy olyan időszak, amikor 2-3 naponta töltöttem fel új rajzot, miközben a Corvin Rajziskola illusztrátor képzésére jártam. Meglepő módon nem éreztem kényszernek, sőt, azt vettem észre, minél többet csinálom, annál könnyebbé válik, és csak úgy tolonganak az új ötletek. Amikor pedig lelassítok, és elkezdek halogatni, túlgondolni, akkor egyre nehezebb lesz újra felvennem a fonalat. Erre az időszakra visszanézve nagy tanulság, hogy próbáljak most is folyamatosan ’mozgásban maradni’ – lerajzolni bármit és mindent, ami éppen jön, válogatás nélkül, aztán visszatekintve meg lehet majd köztük találni az igazán jól sikerült gyöngyszemeket is” – árulja el. „Egy másik dolog, amire megtanított ez az egy év, hogy egyszerre vegyem magamat baromi komolyan, de közben tudjam magamat egyáltalán nem komolyan venni. Tehát meg kell, hogy adjam magamnak a kellő tiszteletet és szeretetet, de közben szívből is kell röhögni magam, ha a helyzet úgy hozza, tudva, hogy nem én vagyok a világ közepe.”
Csak érzéssel!
Bár Juli kezdetben főleg csak kísérletezett az oldalán, remélve, hogy majd időközben kiderül, merre tart, a tükörből előlépő, önmagát átölelő lány rajza feltöltésekor végre azt érezte, van értelme annak, amit csinál és ebben mások is megerősítették. „A rajzaimmal a saját belső világomra próbálok reflektálni, és arra, ami éppen foglalkoztat. A visszajelzésekre pedig inkább szóban (írásban) szeretek válaszolni, így sokkal egyértelműbben ki tudom fejezni magam. De ha olyan dologról van szó, ami mélyebben megérint, vagy tovább munkál bennem, akkor lehet, hogy később visszagyűrűzik valamelyik rajzomban is.” Juli azt vallja, hatalmas megkönnyebbülés számára, amikor őszintén fejezheti ki magát. „Ezt részben a rajzaimra értem, de másrészt az otthonomra is: úgy érzem, itt sikerült egy olyan helyet kialakítanunk, ahol elmondhatjuk egymásnak azt, ami bennünk van, anélkül, hogy a másik elítélne, vagy elvárna valamit. Amikor sikerül valamilyen gondolatot vagy érzést úgy igazán kiadnom magamból, az mindig erőt ad és hajt előre – akár arról van szó, hogy lelkesen megosztottam valamit, akár arról, hogy jól ki tudtam sírni magam”.
Naplót elő!
A rajzaival arra szeretne inspirálni másokat is, hogy próbálják meg kifejezni valamilyen formában a saját érzéseiket, és ne seperjék őket szőnyeg alá. Azoknak, akik félnek belevágni a lelkiviláguk illusztrálásába, azt tanácsolja, legyen egy olyan felületük, ahová csak maguknak alkotnak, ezt nem kell megmutatniuk senkinek. „Én akkor tudtam egyre inkább felszabadulni, és megtalálni a saját utamat, stílusomat, amikor elkezdtem vezetni egy rajzos naplót. Itt nem volt semmilyen elvárás, és semmilyen nyomás, hogy mások majd mit fognak gondolni róla. Csak úgy rajzoltam arról, ami éppen történt velem, és nem osztottam meg másokkal, legtöbbször csak Norbinak (a páromnak), illetve a családomnak mutattam meg, amikor ők is szerepeltek rajtuk. Nem volt semmilyen kőbe vésett célom, és ez sokat segített abban, hogy elengedjem a görcsölést, és tényleg csak kísérletezzek. Nem azzal, hogy ’majd mi fog jól kinézni’, hanem azzal, hogy mi az a rajzstílus, amit én személy szerint igazán tudok élvezni” – emelte ki. És ha csak egyetlen dolgot javasolhatna mindenkinek a mentális egészségük megőrzésével kapcsolatban?
„Ne félj nemet mondani és meghúzni a saját határaidat, ez nem önzőség, hanem a self-care alapja. Legalábbis ez az a tanács, amit most önmagamnak adnék!”
Nyitókép: Martos Juli/@margaretalany
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- „Meglátom az emberekben a kincseket és a potenciált” – Gulyás Lídia, azaz @szialidia mesélt nekünk
- A New York-i srác, aki rajong a pálinkáért és IV. Béláért – A Walking With Willie vloggere, Willie Gevertz mesélt nekünk
- „Ha szeretettel bánunk velük, az állatok csodákra képesek” – Flaskay Dániellel, a magyar Mauglival beszélgettünk
