woohoo.hu

A woohoo. legújabb sorozatában szerzőkkel beszélgetünk legújabb könyvük kapcsán. Az első mesélőnk, Mörk Leonóra írásaival nemcsak a regényeiben, de a Nők Lapja hasábjain is találkozhatsz!

Mörk Leonóra A herceg és a lányka című könyve olyan, mint egy kulisszajárás. A múltban játszódó szál kapcsán belesünk a történelem egy nagyon sűrű időszakának eseményei mögé, a jelenben pedig a legfontosabb társadalmi jelenségek mélyére nézhetünk. Különleges karakterek, századokon átívelő összefonódások és klisét nyomokban sem tartalmazó szerelmi szálak ejtik rabul az olvasót.

– Nem először olvastam tőled, és most is, mint mindig nemcsak jól szórakoztam, hanem tanultam is a világról. A napóleoni háborúról például korábban senki nem mesélt nekem úgy, hogy különösebben érdekeljen, sőt, a kötelező körökön túl Beethoven zenéjével sem foglalkoztam túl sokat, mostanáig.

– Én arról tudok írni, ami engem körülvesz és engem érdekel. Ha a fejemben nem lenne egy csomó információ, akkor azok a témák, amikről írok, eszembe se jutnának. Például, ha nincs tudomásom arról, hogy Beethoven milyen körülmények között próbálta megtalálni a saját útját, akkor valószínűleg nem jut eszembe írni róla. Meg mégiscsak magyar-történelem szakon végeztem, bizonyára ez a tudás is visszaköszön a regényeimben. Persze sok olyan információ van, aminek nekem is utána kell járnom. Rendszerint, amikor kitalálom, hogy melyik korban fog játszódni a regényem, és nagyjából megvannak a szereplők, akkor azzal kezdem – még mielőtt egy betűt is leírnék –, hogy olvasok. Regényeket vagy népszerű tudományos könyveket. A másik fontos pillére az információszerzésnek az, hogy elmegyek oda, ahol a történet játszódik. Az első utam többnyire a múzeumokba vezet, mert fontos, hogy lássam, az adott korban milyen ruhákban jártak az emberek, milyen tányér állt az asztalon, számomra ettől lesz igazán hiteles a sztori. Kitalálhatok én bármilyen szuper figurákat, történetet, ha abban anakronizmus van, akkor bukik az egész.

– Az, hogy bejárod a helyszíneket, amikről írsz, az írói lét egy nagyon üdvös velejárója lehet. Hogyan építed be ezeket a saját élményeket a regényeidbe?

– Helyszíneket nem tudok kitalálni, nekem látnom kell, hol játszódik a történet. Ha nem járnék az adott városokban, akkor nem ismerném azokat az elsőre talán lényegtelen, ugyanakkor a hangulat szempontjából elengedhetetlen részleteket, mint amit a Zöld-foki-szigeteken tapasztaltam, amikor ott jártam a lányommal. Álltunk a naplementében, és azon gondolkoztunk, két diplomás ember, hogy az miért van, hogy mindig, pontban este negyed 8-kor megy le a nap. Hamar kiderült, hogy az egyenlítő közelsége miatt van ez így. A jelenben játszódó szál egyik szereplője, Erika, egy másik egzotikus helyszínre, Indiába is ellátogat. Indiára szokás azt mondani, hogy vagy nagyon beleszeret, aki ott jár, vagy annyira nem. Én valahogy csupa olyan emberrel vagyok körülvéve, akik odavannak az országért, van olyan ismerősöm is, aki minden évben visszamegy. 5-6 évvel ezelőtti ottjártamkor én ezt másképp láttam. A vegyes tapasztalataimat akkor nem lehetett megírni, de aztán, amikor tervezgettem ezt a könyvet eszembe jutott ez az élmény. Miért ne írhatnám meg egy idegenvezető szemüvegén, történetén keresztül, mennyire kétarcú India, és milyen óriási különbség van az odalátogató turisták és az ott élők életszínvonala és életfelfogása között.

– A herceg és a lánykában aktuális társadalmi, egészségügyi problémáknak is hangot adsz, mint az egyszülőség vagy akár az endometriózis. Jól gondolom, hogy az újságírói munkád során találkozol ezekkel a témákkal előbb?

– A regényeimben arra próbálok rávilágítani, hogy milyen problémákkal találkozhattak a nők bizonyos korokban. És egyébként sokszor kiderül, hogy ezek a nehézségek rímelnek egymásra, azzal a különbséggel, hogy a jelenben már más válaszunk van egy-egy helyzetre, mint mondjuk több száz évvel ezelőtt. Amikor kitalálom a szereplőimet, feljönnek ezek a fajsúlyos témák, kétségtelen, hogy azért is, mert újságíróként sokat foglalkozom velük. Egy-egy ilyen probléma a regényben az adott nő sorsának egy nagyon fontos része, Erika életét például abszolút meghatározza az endometriózisa. A regény műfajának sajátossága az, és egyébként attól is olyan jó, hogy szól valamiről. Egy csomó nő küzd hasonló problémákkal, egyedül neveli a gyerekét, vagy egy betegség miatt meddőnek bélyegzik, jó, ha ők látják, nincsenek egyedül.

– A női karakterek nagyon valódiak, összetettek, a férfiak viszont idealizáltak. Persze lehet, hogy csak nekem, de még a szoknyavadász Louis Ferdinand is ezerszer lovagiasabbnak tűnik, mint a ma élő férfiak többsége.

– Az elképzelhető, hogy jobban érdekelnek a női karakterek. Női történeteket írok, az ő sorsuk fog meg, ugyanakkor én nem feltétlen gondolom idealizáltnak akár Louis Ferdinand alakját. Érdekes volt az az időszak, amikor elkezdtem utánajárni az ő történetének, hiszen egy a valóságban is létező figuráról beszélünk. Árnyalt jellem, izgalmas, de az ahogy a nőkkel bánt, nem teszi kimondottan szimpatikussá. Kívülállóként talán nevetünk ezen, de az ég óvjon bárkit egy ilyen férfitől.

– Milyen érzés a történet végén elköszönni ezektől a karakterektől?

– Elég fájdalmas elengedni őket. Volt olyan is, hogy vonakodtam kitenni a pontot az utolsó mondat végére. Amikor írok, teljesen benne élek a regény világában, elmerülök benne, ezek az alakok, amíg írok, körülöttem mozognak. De ahogy a gyerekeket is el kell engedni egy idő után, úgy a figurákat és a sztorikat is. Onnan veszem észre, hogy sikerült, hogy megjelennek egy újabb történet főhősei, és elkezdenek szép lassan alakot ölteni.

– Ez úgy hangzik nekem, mint egy jófajta függőség.

– Igen, de ezzel végül is nem ártok senkinek, még magamnak sem.

– Kit volt most a legnehezebb elengedni? Ki állt hozzád a legközelebb?

– Egyértelműen Frieda (a múltban játszódó cselekményszál főhőse – a szerk.). Többen azt fájlalták, hogy nem zártam le Erika és Thomas történetét, akik sok-sok év után a regény végén újra találkoznak. Arról azonban már nem írtam, hogy hogyan sikerült ez a találka, mert azt gondolom, az ő helyzetük tiszta. Nem volt mit írni róla, csak össze kellett hozni őket, aztán majd történik valami. De Frieda esetében, nem is tudom pontosan meghatározni, miért, nagyon izgatott az a szituáció, amibe ő került. Az a helyzet, amikor kilépsz az időből egy szerelem kedvéért, nagyon érdekes. Talán azért, mert manapság nehéz lenne ezt megcsinálni, hiszen az élet nem állhat meg. Ezekben a szerelmekben számomra az a legizgalmasabb, hogy egy idő után újra szembe kell nézniük a világgal. Ekkor alakul ki konfliktus.

– A herceg és a lányka a hetedik regényed. Milyen célok vezetnek, milyen típusú történeteket szeretnél még írni, milyen műfajban?

– Hirtelen felindulásból írtam meg 2009-ben Az utolérhetetlen Mr. Yorke-ot, utána kimaradt 3-4 év, majd megjelent A Hellinger-Madonna. Akkor szoktam rá a regényírásra. Rájöttem, hogy időről időre történetek születnek a fejemben, amikkel jó együtt élni. Nyomás szerencsére nincs rajtam, hogy minden évben kiadjak egy vagy két könyvet, ugyanis én nem ebből élek. Nekem a regényírás a szórakozásom, és amíg van kedvem mesélni, addig szeretném csinálni. Az például nagyon érdekel, hogy tudok-e krimit írni, vagy olyan könyvet, ami csak a jelenben, vagy csak a múltban játszódik, de izgalmasnak tartom műfaji szempontból a mágikus realizmus jellegű történeteket is. Azt elmondhatom, hogy eddig mindegyik könyvemmel valami mást próbáltam ki, főleg a szerkezetek és az idősíkok kezelése terén kísérleteztem, ez a jövőben sem lesz másként.

– Mit visz vagy, mit vigyen el magával az olvasó a könyvedből?

– Talán Beethovent. Azért írok bizonyos dolgokról, mert szeretném, ha az, ami nekem fontos, másnak is az lehetne. Szeretem megmutatni az általam értékesnek tartott gondolatokat, műveket egy szélesebb közönségnek. A herceg és a lányka kapcsán nagyon sokan jelezték nekem, hogy a regény olvasása közben Beethovent hallgattak, és ettől rendkívül boldog lettem.