A Spice Girlstől a Nirvanáig – egy kacifántos utazás a felnőtté válás felé

A Spice Girlstől a Nirvanáig

Veled is előfordult már, hogy meghallottál egy dalt a rádióban vagy csak egy részletet csíptél el belőle, és beugrott róla valami? Velem néhány napja pontosan ez történt, ennek hatására pedig előtörtek a régi szép emlékek.

Inspirál, felvidít, átsegít a csalódásokon, erőt ad, megnyugtat vagy azt érezteti velünk, hogy valahova tartozunk – csak néhány dolog, amit egy daltól kaphatunk. Azonban a zene arra is képes, hogy könnyeket csaljon a szemünkbe vagy a bennünk élő mély depressziót tovább éltesse. Éltető ereje kiskorunk óta körülvesz minket, és ahogyan az idők során mi is, úgy az általunk preferált zenei stílus is folyamatosan változik. Az én ízlésem is izgalmas utat járt be, amíg felcseperedtem – voltam NOX rajongó, de a lázadó korszak sem maradhatott ki az életemből, amit szerencsére hamar felváltott a retró láz. Hogyan változott meg annak a 13 éves lánynak a zenei ízlése, aki a legrosszabb kamu angollal torkaszakadtából énekelve ismertette meg a szomszédokkal Rihanna Umbrella című számát? Készüljetek fel, mert kacifántos utazás áll előttünk!

Gyerekkori képkockák

A családom életében a sport mindig sokkal hangsúlyosabb szerephez jutott, mint a művészetek és a zene. Sosem játszottam hangszeren, és abban sem vagyok biztos, hogy a szüleim túl sok zenét hallgattak volna. Ha mégis, akkor szimplán nem tett rám akkora benyomást, hogy a kiskori emlékeim között felbukkanjon. Ezért az első zenével kapcsolatos emlékképem viszonylag későbbről, talán 7-8 éves koromból származik.

Unokatestvéreimmel egy délutánt nagypapánknál töltöttük, akinek az a zseniális ötlete támadt, hogy betelefonál a helyi rádió kívánságműsorába. Képzelhetitek, ez gyerekként milyen izgalmas hír volt. Lezajlott a telefonhívás, mi meg leültünk a rádió mellé és türelmetlenül vártuk, hogy papa üzenete megszólaljon. Végre, eljött a nagy pillanat: “…szeretettel küldi Viviennek, Valentinnak és Szilviának”. Hatalmas traumaként éltem meg, szinte a sírás kerülgetett, hogy rosszul mondták be a nevemet. Az emlékezetes alkalmat természetesen egy kazettára is rögzítettük, így évekkel később már én is tudtam egy jót mosolyogni ezen az apró bakin. Papám egyébként a Republic Szállj el kismadár című számával lepett meg minket, így az első emlékem ehhez a dalhoz köthető.

A lázadó korszak

Valójában sosem mentem keresztül hatalmas tinédzserkori lázadáson – nem festettem a hajam, a smikelés sem kapott szerepet az életemben és a bulizásba sem vettettem bele magam idejekorán. Egy ici-picit az emo stílussal és zenével kacsintgattam. Bár sosem voltam hardcore emo kid, de mindig csodálva néztem az interneten azokat, akik ezt a szubkultúrát képviselték. Az én próbálkozásom, hogy emóssá” váljak abban merült ki, hogy frufrut vágattam, valamint beszereztem néhány skinny jeanst és kockás ruhadarabot.

A zenei ízlésemre viszont sokkal nagyobb hatással volt ez a korszak. Elkezdtem rock zenét és a kor legmenőbb emo bandáit hallgatni. Mivel ekkor még nem tudtam angolul, így fogalmam sem volt arról, pontosan miről is szólnak a dalok (ez talán jobb is így). A zenei csatornákon azonnal a maximumig nyomtam a hangerőt, ha a Fall Out Boy, a Panic! At The Disco vagy a Tokio Hotel egyik számát játszották. Képes voltam egy tinimagazint csak azért kikönyörögni a szüleimtől, mert a kedvenc bandáim egyike szerepelt a benne található óriásposzteren. A szobámban viszont már nem maradt egyetlen centiméter sem, amit ne fedett volna valamilyen zenekar képe, így már csak az ajtómon akadt hely a legújabb szerzeményemnek.

Bieber helyett Nirvana és Spice Girls

Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt az életemből és igazából az egész világról az emo-hullám. A középiskolás éveim alatt az én életemből kimaradt egy olyan meghatározó korszak, amin a legtöbb hozzám hasonló korú tinédzserlány átesett. Barátnőim többsége hisztérikusan rajongott a tinisztárokért és a fiatal fiúbandákért – volt, aki Bécsig utazott, hogy részt vehessen egy Justin Bieber koncerten, amit végigzokogott, de olyan ismerősöm is akadt, aki kedvenc magyar zenekarának előadása után szökött be a backstage-be, hogy találkozhasson a tagokkal. Engem azonban valahogy sosem ért el a fangirl-szindróma.

Amíg kortársaim többsége megőrült a 2010-es évek Backstreet Boys-aként is emlegetett One Directionért, addig az én ereimben a retro láz lüktetett. Nem zárkóztam el a disco és a rock stílustól sem. Felfedeztem, hogy a múltban is születtek remek zenei alkotások és a 60-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig kutattam a legújabb kedvenceim után. Ekkor ismerkedtem meg a The Beatles-szel, a Nirvanával, Michael Jacksonnal, a Wham!-mel, a Bon Jovival, de a legnagyobb favoritommá a Spice Girls vált. A kollégiumból hazaérve a hétvégén non-stop a Wannabe és a Spice Up Your Life szólt felváltva, amíg a szüleim le nem kapcsolták néhány másodperce az áramot, ezzel jelezve, hogy mára elég brit poppal fűszereztem meg a napjukat.

Mi a helyzet ma?

Zenei ízlésemet ezután sok évig nehezen lehetett meghatározni. A country-n kívül szinte az összes műfajt meghallgattam és minden korszak képviseltette magát egy-egy dal erejéig az általam kreált mixben. Ahogy telt az idő, azon kaptam magam, hogy egyre kevesebb mainstream szám kerül fel a lejátszási listámra. Ehelyett egyfajta kikapcsolódásként olyan tehetséges előadók után kutattam, akik kevésbé ismertek és a rádióban játszott számoknál sokkal jobb minőséget képviselnek. A megismert zenészek munkásságát ezután folyamatosan követtem és érdekes volt végignézni, hogy néhányan hogyan válnak világszerte ismert énekesekké. Örömmel állíthatom, hogy Halsey, James Arthur és Troye Sivan első rajongói közé tartoztam, aki már akkor kívülről fújta régi dalaikat, mielőtt a média felkapta volna őket.

Ha ma ránézek az általam összeállított Spotify lejátszási listára, akkor David Bowie és a The Oasis ismerősen csengő neve mellett olyan előadók szerepelnek még, mint Sam Fender, EDEN, a The Blaze és még sok olyan zenész, akiket biztosan nem hallunk a rádióban. Már arra is megvan a tippem, hogy kik azok, akik az elkövetkező években nagy sikerre számíthatnak, de ezt megtartom magamnak, nehogy elkiabáljam.

Én és a magyar zene

Habár az első zenével kapcsolatos emlékem egy jól ismert magyar dalhoz köthető, ezzel nagyjából véget is ért a hazai zenészekhez fűződő viszonyom. A régebbi korok előadóit, dalait még csak-csak fel tudom eleveníteni, de szégyenteljesen be kell vallanom, nem sokat tudok a kortárs magyar zenéről. Már többször is megfogadtam, hogy bepótolom a hiányosságokat, de a legutóbbi próbálkozásom is csak fél sikerrel  járt. Rátaláltam Babé Silára, aki magyar származása ellenére angolul írja dalait. Már ez is haladás, de a jövőben igyekszem tovább bővíteni az általam ismert hazai előadók listáját.

Nyitókép: Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Tedd meg a befizetéseidet, mi pedig megnöveljük a nyerési esélyeidet maximum 275 000 forintig. (x)