Hétvége, nagybevásárlás. Betérek a pláza zsúfolt mosdójába, frissen sminkelt fiatalok fotózzák egymást, ékes bizonyítékát adva annak, hogy a női szemérmesség immár áthatol a mellékhelység falain: bizony, ami szép, azt publikálni kell.
Nézem a közösségi média platformjait, ahonnan csábos mosolyok tömege ömlik felém. Tinilányok ugyanabban a szerelésben, hat különböző kameraállásból fotózva; persze a szupertrendi kiegészítők sem maradhatnak el. Mások alkoholmámoros éjszakákon, koktéllal a kézben villantják ki az elbűvölő műmosolyt. Ahogy görgetek lefelé, egy tökéletes világba csöppenek. Itt mindenki boldog, szórakozik, kontinenseken átívelő utazásra készül, világot vált, vagy épp a sportban leli meg a lelki békéjét. A képek legalábbis erről tanúskodnak. De valójában mi rejlik ezek mögött a tökéletesen megkomponált fotók mögött?
Szelfi régen
Azt gondolnánk, hogy a szelfizés kizárólag modern korunk sajátja. Az önarcképkészítés, és ezzel együtt önmagunk megörökítésnek és bemutatásának az igénye azonban – ha picit másmilyen formában is – már a reneszánsz óta létezik. Az első önportré beazonosítása cseppet sem könnyű feladat, annyi bizonyos, hogy Aquila János freskókészítőről a 14. századból már maradtak fenn ilyen jellegű leletek. Ez a műfaj a festészet, majd a fotográfia megjelenése után vált széles körben elterjedté, de az egyén megörökítésén túlmenő szerepet is kapott: a képen megjelenő apró részletek – ruhadarab, kitüntetés, használati tárgyak – is információt közvetítettek a portrékészítő személyiségéről.
A szelfinézegetéstől az önbizalomhiányig
Ma már szinte mindenkinek ott lapul a zsebében a kamerás okostelefon, készen arra, hogy életünk apró mozzanatait megörökítse és, hogy pár pillanattal később már online felületekre is posztolhassuk a kívánt fotót. Ez a folytonos online jelenlét azonban igencsak megterhelő tud lenni. Különösen igaz ez arra a korosztályra, amely a legtevékenyebben van jelen a közösségi médiumok fórumain. A kamaszok identitáskeresése, az őket leginkább érintő megfelelési kényszer, a mások elismeréséért vívott harc mára – a lokális közösségek szintjéről kiszabadulva – globális méreteket öltött, hiszen az internetnek köszönhetően a világ bármely pontjáról érkezhet visszajelzés az adott személy profiljára vonatkozóan. A fiatalok személyiségformálódását az sem könnyíti, hogy naponta más és más képet közvetíthetnek magukról, és ezt a sok-sok apró, tökéletességig formázott én-darabkát egy önmaguk számára is elfogadható és hiteles személyiséggé kell gyúrniuk. Valljuk be, ez még egy felnőtt ember számára is kihívás.
A Penn State kutatói például kimutatták, hogy a szelfinézegetés és az önbizalomhiány kapcsolatban állnak egymással. Minél több időt tölt valaki mások képeinek nézegetésével, annál kisebb az önbecsülése, a saját életét hasztalanabbnak, értéktelenebbnek gondolja. Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire disszonáns érzéseket kelt bennünk társaink – valós vagy vélt – boldogságának látványa, akkor mégis miért annyira népszerű a szelfizés gyakorlata?
Nem öncélúan készülnek, másoknak szólnak
Ez az önportrékészítés egyrészt dokumentarista jelleggel bír: megörökíti a képek alanyát azokban az élethelyzetekben, amelyeket fontosnak tart. Így ezek a fotók egyfajta külső memóriaként is értelmezhetőek: az emlékezetes eseményeket megőrzik, az egyén személyiségének, testének változásait időrendbe fűzik. A digitális kor szelfije azonban nem csak ezt a feladatkört látja el. Ezek a képek már keletkezésük pillanatában is részei egy társas aktusnak, ugyanis nem öncélúan készülnek, hanem másoknak szólnak. Azzal, hogy képeket osztunk meg a világhálón, nem csupán magunkat prezentáljuk, hanem egyúttal válaszreakciót is kérünk másoktól. Ezek a visszajelzések pedig önreflexiónk szempontjából igencsak fontosak: segítenek eligazodni a világban, sőt, személyiségünk formálásában is támpontul szolgálnak. Gyors kapcsolatteremtési módot kínál, ezért is válhatott napjaink egyik kedvelt kommunikációs csatornájává. Sokkal egyszerűbben és hatásosabban tudjuk kifejezni magunkat egy-egy kép megosztásával, mintha barokkos körmondatokkal írnánk körül a mindennapok történéseit.
Edzés a figyelemért
Előtérbe kerültek a vizuális elemek, amelyek erősen befolyásolják a mai ember testképideálját is. Az online médiumok platformjain a test fogalma új értelmet nyert: az önkifejezés és az öröm hordozóeszközévé vált. A külső megjelenés, a test szépsége nyíltan erotikus vágyakat kelt, ez az, ami arra ösztönzi az embereket, hogy – Mike Featherstone brit szociológus szavaival élve – úgynevezett „önmegőrző koncepciókat” gyakoroljanak. Az egészséges életmód hagyományos tevékenységei, tehát a testedzés, az egészséges táplálkozás már nem csupán a vitalitással és a jó közérzettel kapcsolódtak össze, hanem a személyes értékességgel. A külsőségek és a testi megjelenés miatti aggódás, a testkarbantartásra szánt idő folyamatos növekedése a társadalmi szerepfelfogásokban és a kulturális értékekben is változást eredményezett.
A tradicionális társadalmakban a testi adottságokat nem tartották a személyiség külső reprezentációjának, hanem eleve adott formaként értelmezték. Az emberek a takarékosság, a fegyelem és az önmegtartóztatás eszméit követve igyekeztek elérni a céljaikat. Ezzel szemben napjainkban a pillanat megélése, a testi vágyak kielégítése került a középpontba és ezzel együtt az emberek legfőbb motivációjává vált. Az öltözködés már nem a test elfedését szolgálja, épp ellenkezőleg: a formás idomok és a külső adottságok kiemelését. A testi tökéletlenséget negatívumként kezelik: ha valaki nem foglalkozik a külsejével, sok esetben kirekesztik, negatív tulajdonságokkal ruházzák fel. Mindez hatással van az egyén önbecsülésére, akár depresszív tüneteket is okozhat.
A tökéletesség iránti vágyunk tehát észrevétlenül is beszivárog életünk minden területére. Ez a túlzott megfelelési kényszer viszont hosszú távon inkább romboló hatású, mintsem az énkép, a személyiség hasznos építőeleme lenne. Ezt támasztják alá az utóbbi évtizedek mentális betegségekkel kapcsolatos statisztikái is. Az NHS tavalyi jelentése például kimutatta, hogy az angol fiatal lányok közel negyede szenved valamilyen mentális betegségben (a 17-19 éves korosztály volt a leginkább érintett). Az IHME 2016-os adatai pedig arra is rávilágítanak, hogy a testképzavarokkal, étkezési problémákkal küzdők száma is folyamatosan emelkedik.
Ma már alternatív gyógymódok, önismereti kurzusok, napról-napra frissülő irodalom áll rendelkezésére a pszichés betegségekkel küzdőknek és a szakemberek is egyre hatékonyabb preventív eszközökkel dolgoznak. A médiában, online fórumokon is megjelenő tökéletesség-ideál is finomodott valamelyest: már nem csupán csontsovány modelleket láthatunk a kifutókon, a reklámok értékorientációja pedig picit kevesebb hangsúlyt fektet a testiségre. Az immár 60 éve uralkodó nádszálvékony Barbie-nak is végre vetélytársa akadt: hódító útjára indult ugyanis a teltkarcsú Barbie, és eddig úgy tűnik, kiválóan megférnek egymás mellett a boltok polcain. Jó irányba haladunk tehát, de a témával kapcsolatos kommunikációnkon úgy érzem, van még mit csiszolni: hiába mantrázzuk a „fogadd el magad olyannak, amilyen vagy” hangzatos bölcsességet, ha fél perccel később már az XY fogyasztószer hatékonysága mellett kampányolunk.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: New Africa/Shutterstock
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Teszt: Mennyire vagy elégedett a testeddel?
- Lásd magad annak, aki vagy! Egy nő, ha ragyog, mindegy, hányas méretet visel!
- Az Instagramra fotókat készítő emberek keserítik meg egy párizsi utca lakóinak életét
