A szeméthegyen túl – Egy anya gondolatai a környezetvédelemről

Kollektív felelősség és környezetvédelem

Két és fél éves volt a fiam, amikor próbáltam neki a címünket megtanítani. Elismételtük párszor, különös tekintettel az utcára és a házszámra, mikor úgy gondoltam, sikerült az emlékezetébe vésnem az információkat, nekiszegeztem a kérdést:

– Meg tudod mondani, hol lakunk?

– A Föld bolygón – vágta rá elsőszülöttem a legnagyobb természetességgel. Akkor jót derültem rajta, és most is mosolyt csal az arcomra ez a kedves emlék. Pedig, ha jobban belegondolunk – főképp, ha bolygónk jelenlegi állapotára, vagy az előttünk álló környezeti változásokra is vetünk egy pillantást–, nem lenne balgaság felnőttként is ezt a globális egységet hangsúlyozni.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, dúl bennem a tettvágy. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy sok-sok hasznos tanácson, információk és statisztikák tömkelegén rágtam át magam, azért, hogy a környezetvédelem témakörében művelődjek. Minél jobban beleásom magam, annál inkább úgy érzem, hogy a korábbi környezettudatos törekvéseim nemhogy a kispályás mércét nem ütik meg, de még a cserepadra sem elegendőek. Pedig lelkem rajta, eddig is igyekeztem a tőlem telhető legtöbbet megtenni; más kérdés, hogy ez vajon mire is elég.

Friss ismereteim birtokában írhatnék arról, hogy mennyire fontos lenne a globális felmelegedés mértékét 1,5 fok alatt tartani (holott a párizsi egyezményben meghatározott 2 Celsius-fokos emelkedést sem tudjuk megvalósítani), vagy említhetném a szén-dioxid-kibocsátás növekedésének káros következményeit. Fontos lenne arról is szólni néhány szót, hogy a műanyagszennyezés az elmúlt negyven évben mintegy tízszeresére nőtt, de a világ vízkészletének aggasztó állapotát is lehetne hangsúlyozni. Kifejthetném bővebben mindezt, mégsem teszem; hiszen biztos vagyok benne, hogy mindenki hallott már a klímaváltozásról, a szelektív hulladékgyűjtésről és az energiatakarékosság, fenntarthatóság sem új keletű fogalmak. Másrészt pedig kompetenciámat tekintve úgy érzem, nem én vagyok a legalkalmasabb erre a feladatra.

Írok helyette arról, ami számomra éppen olyan aggasztó, mint maga a környezetszennyezés. Ez pedig nem más, mint a témával kapcsolatos közöny; vagy akár hívhatjuk nemtörődömségnek, hanyagságnak is. Annyi bizonyos, hogy a probléma magva az emberek hozzáállásában gyökerezik.

Bárkiből lehet(ne) önkéntes

Diákéveim hajnalán még élt az a szokás, hogy szervezett foglalkozás keretei közt gyűjtöttük a szemetet. Egy-két tanórát rászánva kitakarítottuk a sportpályát, máskor a falut átszelő patak mentén haladtunk végig. Azon versenyeztünk, kinek a zsákja telik meg elsőként és nem voltunk restek folytatni a munkát akkor sem, ha megszedtük a kötelező adagot. Gyerekek voltunk még, de tettre készek, egy felnőttet is megszégyenítő buzgalommal szépítettük az élőhelyünket, még ha a környezetszennyezés problematikáját nem is értettük kristálytisztán.

Persze, most is vannak civil kezdeményezések, bárkiből lehet önkéntes. Sokaknak mégis könnyebb megtalálni a kiskaput; egy-két hangzatos kifogást, így máris letehető a felelősség terhe. Egyszerűbb egymást okolni, fel lehet háborodni, kötni az ebet a karóhoz; elvégre nem a közember feladata mások szemetének összegyűjtése. Sajnos kevesen veszik észre, hogy nincs idő a másikra mutogatni, válogatott szitkokkal dobálózni, hiszen az, hogy egy élhetőbb környezetet teremtsünk, mindannyiunk közös érdeke. Más kérdés, hogy az ökológiai lábnyomunk minimalizálása szervezett keretek között, közösségi támogatottság nélkül egyébként sem lenne hosszú távon fenntartható, a változáshoz mindenképp kollektív felelősségvállalás szükséges.

Évekig éltem úgy, hogy az ablakomból a kilátás egy rögtönzött szemétlerakóra vetült. Volt itt minden: használaton kívüli bútorok, törött háztartási eszközök, melegebb napokon bűzfelhőt eresztő kommunális hulladék. Az önkormányzat végül elszállította és a területet egy masszív drótkerítéssel zárta le. Ennek folyományaként a hulladékkupac egy utcával lejjebb költözött. Pár héttel ezelőtt, a már említett bekerítős módszerrel – úgy látszik, manapság a kerítéskészítésnél hatékonyabb problémamegoldó stratégiánk nemigen létezik – ezt a szeméthalmot is sikeresen felszámolták, de a következő sarkon már most ott sorakoznak az ismerős zsákok.

Azt pedig végtelenül szomorúnak tartom, hogy vannak, akik nemcsak nem tesznek semmit bolygónk megóvásáért, hanem szabályosan gátat vetnek ezeknek a törekvéseknek. Nap mint nap látom, ahogy felnőttek hordják az utcára a szemetet. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: ilyesfajta iránymutatás mellett miképp is várjuk azt, hogy a következő nemzedék majd eredményesebben harcol a környezetszennyezés ellen?

Nagyjából fél évvel ezelőtt az egyik bevásárlóközpontban szemtanúja voltam annak, hogy a pénztáros minősíthetetlen hangnemben beszélt a nála vásárló középkorú hölggyel. Mert a különböző péktermékeket egyetlen zacskóba tette, és bár a csomagolásra mindegyik vonalkódját felragasztotta, számomra megmagyarázhatatlan okból ezzel rendkívül nagy bosszúságot okozott az eladónak. Percekig hallgattunk a panaszáradatát, amit a következő bölcsességgel zárt le: azért van a zacskó, hogy használjuk, egyébként meg ingyenes. Sajnos ezzel az érvvel nem tudtunk vitába szállni (a hölgy egyébként próbálkozott a konfliktus elején azzal, hogy elmagyarázza az indítékait, eredménytelenül). Mindketten álltunk megrökönyödve – talán érvelhettem volna azzal, hogy hazánkban naponta közel egymillió zacskót fogyasztunk el és ezek nagy része mindössze 20 perces használat után a szemétben végzi–; engem hihetetlenül megdöbbentett, hogy a 21. század negyedéhez közeledve van még valaki, aki ennyire csőlátással szemléli ezt a kérdést.

Egy picivel mindig többet

De említhetném azokat, akik az „egy fecske nem csinál nyarat” közmondással mentegetőznek. Ide sorolható a „megpróbáltam, de semmi változás nem történt” üres kifogással előállók tábora is, vagy a „nincs rá időm” mentség mögé bújók. Azt kell, mondjam, sajnos fennáll az esélye annak, hogy minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyul, de a próbálkozás hiánya már önmagában felér a kudarccal. Lehet, idealista elképzelés, de úgy gondolom, hogy a változás mindig ez egyes ember szintjén kezdődik, még ha látható eredményei nincsenek is azonnal. Lehet, hogy a haladás most még nem olyan látványos, de együtt talán el tudjuk ültetni a magot, ami a következő generáció számára szárba szökken.

Mint sok minden más, számomra a környezetvédelem is egy hosszú távú tanulási folyamatot jelent: ha mindig csak egy picivel teszünk többet az élőhelyünk, életminőségünk javításáért, már megéri a fáradozás. Kis célokat tudunk kitűzni magunk elé, és ezeknek megfelelően cselekedni. Mindig lesz hová fejlődnünk; nagy optimizmus kellene ahhoz, hogy az eszményi állapot elérésében reménykedjünk. Hiszem azt, hogy ha mindenki megteszi a tőle telhető legtöbbet, tovább megyek, netán minimális idő- és energiaráfordítást is hajlandó a jó ügyre áldozni, máris hatalmas lépés lenne egy élhetőbb környezet eléréséért vívott harcban.

Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes

Nyitókép: Pixel-Shot/Shutterstock

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Legnépszerűbb cikkek: