Több mint 10 évvel ezelőtt, a szokásos hétvégi bulijaink egyikén megakadt a szemem egy égkék szemű fiún. Meg is állapítottam magamban, hogy nála jobb képű srácot sohasem láttam még. Fél év múlva szerencsére mellé sodort újra az élet. Ő lett a férjem.
Akkor, ott nem történt semmi köztünk; egy kósza pillantást sem váltottunk, s még egy elejtett félmondat sem hangzott el. Aztán a lányos csevejeken elhangzó „Milyen álmaim pasija?” kérdéseknél rendre ő jutott eszembe. Fél évvel később, szerencsés véletlenek sorozatának köszönhetően ismét egymás mellé sodort minket az élet, és onnantól kezdve nem telt el úgy nap, hogy ne csodálnám meg azt a mélyen ülő, két szép szemet.
A szerepek azóta változtak – feleség és férj, anya és apa lettünk–, de a lényeg ugyanaz: immár tizedik éve alkotunk egy párt. Korábban nem volt olyan kapcsolatom, ami évtizedes távlatokban mérhető lett volna, ezért különösen jelentős számomra az idei évforduló. Pedig kezdetben nem volt minden zökkenőmentes: két, a felnőttkor küszöbét éppen csak átlépő, bizonytalanságokkal teli fiatalból mára hogyan lettünk felelősségteljes, saját háztartást vezető szülők, ma sem tudom. S még most is hihetetlen számomra, milyen nagy utat tettünk meg együtt, pedig jóformán mást sem csináltunk, csak a legjobb tudásunk szerint alkalmazkodtunk a folyton változó körülményekhez; s pont így jártunk el akkor is, ha akadályokkal találtuk szemben magunkat.
Tökéletes boldogság hidd el nekem, nem létezik
Mert bizony nehézségekből is akadt bőven. Néha hajlamos az ember, főleg a közösségi média sok-sok mosolytól duzzadó képét böngészve azt gondolni, másoknak mennyire egyszerű is az élet. Azokat, akik még képesek hinni ebben a rózsaszín felhők közé repítő illúzióban, vagy bedőlnének ezeknek az instant boldogságportréknak, sajnos ki kell, hogy ábrándítsam. Tökéletes boldogság nemigen létezik. Sőt, eddigi tapasztalataim alapján azt kell, mondjam, a boldogság nem is egy tartós állapot, sokkal inkább egy pillanatnyi révedés. A körülmények olyan szerencsés együttállása, amikor azt tudjuk mondani: itt és most, ebben a szituációban, jó így nekem. Egy érzés, amelyet apró emlékfoszlányonként ugyan elraktározhatunk magunkban, újra és újra elő tudunk hívni – néha elég egy dallam, vagy egy elfeledett illat, és máris az emlékezés jól kitaposott ösvényére tévedünk–, de folyamatosan fenntartani nem tudunk. Ki is lenne képes szüntelenül örömmámorban úszni? Ha állandóvá tehetnénk a boldogságot, pont a lényegét pusztítanánk el.
Nem tagadom tehát, nálunk is voltak nehezebb időszakok, egy-két mélypont is akadt, amin sikeresen túljutottunk. Kapcsolatunk kezdeti szakasza sem volt a klasszikus értelemben vett szerelmi történet. Pedig remekül elvoltunk egymás mellett, mindaddig, amíg az elköteleződés szóba nem került. Én sem vagyok feltétlenül híve annak, hogy egy kapcsolatot mindenféle címkékkel lássunk el, a végleges dolgoktól pedig kifejezetten ráz a hideg, de nem gondoltam volna, hogy már a barát-barátnő titulus kivívásáig is ilyen rögös út vezet. Mert bizony az én szép szemű lovagom nem akart komoly kapcsolatot; amit amúgy nem is kifejezetten értek, miért is kellene akarni, vagy éppen nem akarni, és azt sem hiszem, hogy a felek kölcsönös megegyezésétől válna komollyá egy kapcsolat; jön az magától, ha úgy alakulnak a dolgok. Hiába minden elméleti diskurzus, csakis a gyakorlatban derülhet ki, mely kapcsolat esik áldozatul az idő vasfogának, és melyik az, amely hosszú távlatokra is képes. A kezdeti időszakban mindenesetre hetente többször is megváltozott a kapcsolatunk státusza, amit a már-már romantikusnak mondható szakító stratégiák ellenére – egyszer egy kiló paradicsomból és házi tésztából saját kezűleg készített lasagnét kaptam búcsúzóul – én elég nehezen viseltem. Amikor pedig először náluk töltöttem az éjszakát, és reggel az édesanyja megkérdezte, hogy milyen viszonyban vagyunk egymással, lányos zavaromban azt sem tudtam, mit feleljek. A miheztartás végett tehát csak jól jön az a fránya címke.
A legfontosabb kérdés: Szeretsz vagy sem?
Miután nyolc hónappal később a „szeretlek vagy sem” kérdésben is hasonlóan körülményes módon döntésre jutottunk, vitáink elméleti része voltaképp le is zárult. Szépen lassan elkezdtünk egymáshoz csiszolódni: megismertük egymás rigolyáit, az együttélés során felszínre jöttek az ellentétek is. Az a higgadtság és rendszerezettség, amivel hites uram minden tevékenységét szépen lassan, komótosan végzi, a mai napig kiborít; ugyanakkor hatékonyan ellensúlyozza az én heves vérmérsékletemet és a csökönyös maximalizmusomat is kordában tartja picit. Az ellentétek vonzzák egymást frázis nálunk teljesül: ő megfontolt és bátor, én pedig vakmerő, de alapvetően gyáva vagyok; ő introvertált, szemben velem, aki erősen extrovertált típus. Ő szeret lustálkodni, mindennek megadni a módját, én pedig kiborulok a tétlenségtől és a lassúságtól. Innovatív, szívesen próbálja ki az új dolgokat, és a változásokat is jól viseli, én ragaszkodom a jól beválthoz, a járt utat sem adom fel olyan könnyedén. Folytathatnám ezt a felsorolást napestig, mit sem változtatna a lényegen: ékes bizonyítékai vagyunk annak, hogy két ennyire ellentétes ember is ki tud alakítani egy jól működő kapcsolatot.
Megjártuk együtt Londont, ahol egymáson kívül másra nemigen számíthattunk. Egy rövidebb ideig próbálkoztunk a távkapcsolattal is, ami szerencsére egy hónap alatt kilehelte lelkét. S mikor egy betegség miatt két és fél hónapig kórházba kényszerültem, ő mindent hátrahagyott azért, hogy a kritikus pillanatokban mellettem lehessen. Azt hiszem, örökké hálás leszek neki ezért. A mi történetünkben ezek voltak azok a kulcspontok, melyekre közös életünk bástyáit építettük, és innen fakad az a bizalom is, ami összetartja a kapcsolatunkat.
Plafonszaggató vitánk sohasem volt még
Aztán jöttek a gyerekek, meglett az első közös otthonunk, és hirtelen jött ötletből össze is házasodtunk. Új helyzetekben találtuk magunkat, a családi munkamegosztás és gyereknevelés főbb kérdéseinek labirintusában tévelyegve volt, amikor nem egyazon kijárat felé haladtunk. Nem voltunk felkészülve a hirtelen nyakunkba szakadó felelősségre sem, az évekig tartó alvásmegvonás, az önmagunkra és kettőnkre szánt idő radikális csökkenése sem volt párkapcsolati szempontból kimondottan előnyös. Volt, hogy feszültebbek voltunk egymással, és egy-két hangosabb szó is elhangzott közöttünk, de igazán vérre menő, plafonszaggató vitánk sohasem volt még.
A szép kék szemű fiúból lett férfi
Rengeteg kaland van mögöttünk és a legkülönösebb számomra az, hogy ebből semmit sem terveztünk; csupán hagytunk, hogy történjenek velünk a dolgok. Van egy barátnőm, aki pontosan megtervezett séma szerint alakítja az életét; nagyon tudom tisztelni ezért. Nálunk valahogy a spontaneitás sokkal eredményesebb szervezőerő: néha kissé kaotikusnak érzem azt, hogy nincs konkrét perspektíva előttem, de éppen annyira izgalmas is, hogy a lehetőségek tárházának több ajtaján is kopogtathatunk. Igazából mindegy is, jöhet bármi, amíg az a szép kék szemű fiúból lett férfi ott áll majd mellettem, biztos vagyok benne, hogy olyan rosszul nem alakulhatnak a dolgok.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Kate/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Vízhez kötött életünk – Az ember és a víz kapcsolata
- Bükkszék vagy az olasz tengerpart? – Mindenkinek mást jelent az álomnyaralás
- Édes gyermekkori nosztalgia – Leltár a kilencvenes évekből
