Sally Rooney nem akar semmi újat mondani az emberi kapcsolatok dinamikájáról második regényében, ám az, ahogyan elmeséli két tinédzser felnőtté válásának történetét, felejthetetlenül különleges.
Sally Rooney „Normális emberek” című könyvével a 21. Század Kiadó 2019-es Könyvheti show-ján találkoztam először – emlékszem, annyira megfogott az, ahogyan a szakmai bemutatón beszéltek róla, hogy ott helyben eldöntöttem: el kell olvasnom! Szerencsém volt, ugyanis a távozáskor kapott csomagban (számomra egyfajta karácsonyi csodával határosan) ez is ott lapult, így azonnal belevethettem magam a két gimnazista, Connell és Marianne love story-jába. Amint azt a borító tetején is feltüntették, az írónő második művét a The Times 2018-ban „Az év legjobb regényének” nevezte, pedig (ha igazán le akarnám sarkítani) ez egy egészen klasszikus történet: két fiatalról szól, akik hol együtt, hol külön, de keresik a helyüket a világban. Mégis annyira magával ragadott, hogy gyakorlatilag egy lélegzetvétellel olvastam el a könyvet – ugyanígy nemrég egy hétvége alatt végignéztem (/sírtam) a „Normális emberek”-ből készült 12 részes sorozatot is, amit április 26-án mutattak be. (Figyelem: a cikk spoilereket tartalmaz!)
Az epizódokkal párhuzamosan a regényben is (újra) követtem az eseményeket, és ebben a kombinációban, ha lehet, talán még jobban beleszeretettem a sztoriba. Főleg azért, mert az adaptáció 30 perces részei szinte szóról szóra követik a kötetet: nem nyújtja el az eseményeket, de nem is csapja össze. Pedig a széria alkotóinak nem volt könnyű dolguk, mivel Sally Rooney hőseit párbeszédek helyett főleg a ki nem mondott gondolataikon keresztül ismerjük meg, a cselekmény jelentős része a páros fejében zajlik – ezeknek adott hangot a sorozatban Paul Mescal és Daisy Edgar-Jones kettőse. A könyvben folyamatosan váltakozott a narrátor szerepe a fiú és a lány között, így tökéletes egyensúly van a nézőpontok között, és mindkét színésznek lehetősége van arra, hogy kiteljesedhessen a szerepében.
Alaposan megismerhetjük Connellt, aki a gimis focicsapat sztárja, mindenki szereti őt. Ráadásul annak ellenére, hogy az apját nem ismeri, anyja, Lorraine egymaga is hihetetlenül támogató otthont biztosít számára. Ő az „oka” annak, hogy a fiatalok jobban megismerik egymást, hiszen a nő Marianne családjánál takarít, fia pedig gyakran elmegy érte kocsival. Connell ugyanis az iskolában kerüli a lányt, aki nem tartozik a „népszerűek” közé, sőt, egyenesen kirekesztik – a srác pedig nem szeretne erre a sorsra jutni, még akkor sem, ha egyébként egyáltalán nem találja a helyét a„menő” baráti körében. Csak zárt ajtók mögött beszélget a lánnyal, mert „vele lenni olyan, mintha kilépne a normális életből, és behúzná maga mögött az ajtót.” Szentül hiszi, ha a haverjai megtudnák, viszonyuk van, deviánsnak tartanák, és abba az álomképbe ringatja magát, hogy megtarthatja magának mindkét világot.
Connellnek kezdetben szerencséje van, mert Marianne szó nélkül belemegy a feltételeibe, és senkinek nem beszél a kapcsolatukról. Eleinte nehéz megérteni, hogy valaki, aki olyan szabad szellemű, mint ő, akit nem érdekel mások véleménye, és nem fél egyedül lenni, miért fogadja el azt, hogy szégyellik felvállalni a nyilvánosság előtt? Ám megtudjuk, hogy a lány magabiztossága igazából nagyon mély sebeket rejt: elveszítette édesapját, aki verte őt, és az anyját, ráadásul a bátyja fizikailag és lelkileg is bántalmazza. Másra sem vágyik, mint hogy elkezdődjön az „igazi élete”, és ő is „normális” lehessen. Ez a két lelkileg sérült ember valahogyan mégiscsak egymásra talál, és olyan összhang alakul ki közöttük, amiről ők is tudják, nem fordul elő akárkivel.
„Régen néha azt hittem, olvasol a gondolataimban, jegyzi meg Connell.
Úgy érted, az ágyban.
Aha, bólint. Meg utána. De ez talán normális.
Nem az.”
A „Normális emberek” egyik csúcspontja számomra az, amikor Connell a végzős bálra álcaként egy másik lányt visz el, a haverjai pedig szembesítik azzal, tudják mi van Marianne és közte. „Connell abban a pillanatban megértette, hogy a titok, amiért feláldozta a boldogságát és egy másik emberét, végig lényegtelen és értelmetlen volt. Végigsétálhatott volna Marianne-nel akár kézen fogva is az iskola folyosóján, mi történt volna? Semmi. Senkit sem érdekelt.” A társadalomnak való megfelelés miatt elmarta magát a szerelme mellől, akivel a dublini egyetemen futnak csak össze újra. Ekkora már megváltoznak az erőviszonyok: Marianne a társaság középpontja, míg Connell nem ismer senkit. Megint összejönnek, majd ismét szakítanak – közben igyekeznek barátok maradni. A kettőjük közötti kapocs rendkívül különleges, mindig azzal a megnyugtató tudattal folytatják külön az útjukat, hogy biztosak abban, örökre ott lesznek egymásnak egyfajta háttérországként.
A páros érzelmi kavalkádja annyira mellbe vágott, hogy még a második olvasat, és a sorozat megnézése után is csak kavarognak bennem a gondolatok Sally Rooney történetéről. Elképesztő, mennyire hatással lehet ránk a környezetünk véleménye, és az is, hogy képesek vagyunk háttérbe szorítani a boldogságunkat a társadalmi normák miatt. De miért is tesszük ezt? Létezik-e egyáltalán az az általánosan meghatározott „normális” élet, amit Connell és Marianne kétségbeesetten el akart érni? Persze más okok vezérelték őket: míg a srác az anyagi helyzete miatt érezhette úgy, hogy muszáj elnyernie mások szeretetét, addig a lány a családja elnyomása miatt akart kitörni az abnormalitás csapdájából. A felnőtté válásuk részeként Connell megküzd a depresszióval, amit a jövője kilátástalansága miatt érez, Marianne pedig lelki sérülése miatt alárendeli magát a férfiakkal való kapcsolatában, hagyja, hogy uralkodjanak rajta, behódol és megalázkodik. „Néha úgy gondolom, megérdemlem, hogy rossz dolgok történjenek velem, mert rossz ember vagyok” – mondja, és azt gondolja, ridegsége miatt képtelenség szeretni őt. Ekkor a kapcsolatuk dinamikája talán végérvényesen megváltozik: Connell felismeri, hogy bármit megtehetne a lánnyal, és akármit kérhetne tőle, még bánthatná is – Marianne pedig úgy érzi, „Connell lassan eljutott oda, hogy jobban beilleszkedett a világba, (…) miközben ő maga elkorcsosult, egyre távolabb került a kiegyensúlyozottságtól, olyasvalamivé vált, ami felismerhetően elértéktelenedett, nem maradt hát bennük semmi közös.”
A megváltás egy New York-i mesterképzés formájában jön el számukra, ami egy évre ismét szétválasztja őket – vagy talán örökre? A képzeletünkre van bízva, hogy túléli-e a szerelmük ezt a távolságot, de végső soron ez a kérdés igazából már lényegtelen.
„Az évek során ők ketten olyanok voltak, mint két kis palánta, amely ugyanabban a cserépben növekszik, egymás körül, elhajolva, hogy helyet hagyjon a másiknak, valószerűtlen helyzetekbe csavarodva. De végső soron ő tett valamit a fiúért, lehetővé tett egy új életet, és ez mindig jó érzéssel töltheti el. (…) A fiú jóságot adott neki, mint valami ajándékot, ami most már az övé. Eközben a fiú életében több út is megnyílt. Sok jót tettek egymással. Tényleg, gondolja, tényleg. Az emberek tényleg meg tudják változtatni egymást.”
A keserédes befejezést a magyar borítón is látható Henn Kim grafika fogja keretbe, mely egy szardíniásdobozban ölelkező fiatalt párt ábrázol, mintha megpróbálnák tartósítani az érzéseiket. „Ahogyan a konzerveknek hosszú szavatossági ideje van, úgy szeretnénk megőrizni a szerelmünket és ragaszkodni a szerelem emlékéhez, ameddig csak lehet” – árulta el a művész alkotása jelentését. Connell és Marianne történetét pedig érdemes a szívünkbe zárni, örökre.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nyitókép: woohoo.
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Az Igazi: misztikum, vagy valóság? – Könyvajánló
- Ne félj bátran élni: Nekem a titok kell – Könyvajánló
- Vedd észre a hétköznapi csodákat: Párarajzok – Könyvajánló
