A szerelmi történet, aminek nem jár le a szavatossága: Normális emberek – Könyvajánló

„A legtöbb ember leéli úgy az egész életét, (…) hogy soha nem érzi magát ennyire közel senkihez.”

Sally Rooney nem akar semmi újat mondani az emberi kapcsolatok dinamikájáról második regényében, ám az, ahogyan elmeséli két tinédzser felnőtté válásának történetét, felejthetetlenül különleges.

Sally Rooney „Normális emberek” című könyvével a 21. Század Kiadó 2019-es Könyvheti show-ján találkoztam először – emlékszem, annyira megfogott az, ahogyan a szakmai bemutatón beszéltek róla, hogy ott helyben eldöntöttem: el kell olvasnom! Szerencsém volt, ugyanis a távozáskor kapott csomagban (számomra egyfajta karácsonyi csodával határosan) ez is ott lapult, így azonnal belevethettem magam a két gimnazista, Connell és Marianne love story-jába. Amint azt a borító tetején is feltüntették, az írónő második művét a The Times 2018-ban „Az év legjobb regényének” nevezte, pedig (ha igazán le akarnám sarkítani) ez egy egészen klasszikus történet: két fiatalról szól, akik hol együtt, hol külön, de keresik a helyüket a világban. Mégis annyira magával ragadott, hogy gyakorlatilag egy lélegzetvétellel olvastam el a könyvet – ugyanígy nemrég egy hétvége alatt végignéztem (/sírtam) a „Normális emberek”-ből készült 12 részes sorozatot is, amit április 26-án mutattak be. (Figyelem: a cikk spoilereket tartalmaz!)

Az epizódokkal párhuzamosan a regényben is (újra) követtem az eseményeket, és ebben a kombinációban, ha lehet, talán még jobban beleszeretettem a sztoriba. Főleg azért, mert az adaptáció 30 perces részei szinte szóról szóra követik a kötetet: nem nyújtja el az eseményeket, de nem is csapja össze. Pedig a széria alkotóinak nem volt könnyű dolguk, mivel Sally Rooney hőseit párbeszédek helyett főleg a ki nem mondott gondolataikon keresztül ismerjük meg, a cselekmény jelentős része a páros fejében zajlik – ezeknek adott hangot a sorozatban Paul Mescal és Daisy Edgar-Jones kettőse. A könyvben folyamatosan váltakozott a narrátor szerepe a fiú és a lány között, így tökéletes egyensúly van a nézőpontok között, és mindkét színésznek lehetősége van arra, hogy kiteljesedhessen a szerepében.

Alaposan megismerhetjük Connellt, aki a gimis focicsapat sztárja, mindenki szereti őt. Ráadásul annak ellenére, hogy az apját nem ismeri, anyja, Lorraine egymaga is hihetetlenül támogató otthont biztosít számára. Ő az „oka” annak, hogy a fiatalok jobban megismerik egymást, hiszen a nő Marianne családjánál takarít, fia pedig gyakran elmegy érte kocsival. Connell ugyanis az iskolában kerüli a lányt, aki nem tartozik a „népszerűek” közé, sőt, egyenesen kirekesztik – a srác pedig nem szeretne erre a sorsra jutni, még akkor sem, ha egyébként egyáltalán nem találja a helyét a„menő” baráti körében. Csak zárt ajtók mögött beszélget a lánnyal, mert „vele lenni olyan, mintha kilépne a normális életből, és behúzná maga mögött az ajtót.” Szentül hiszi, ha a haverjai megtudnák, viszonyuk van, deviánsnak tartanák, és abba az álomképbe ringatja magát, hogy megtarthatja magának mindkét világot.

Connellnek kezdetben szerencséje van, mert Marianne szó nélkül belemegy a feltételeibe, és senkinek nem beszél a kapcsolatukról. Eleinte nehéz megérteni, hogy valaki, aki olyan szabad szellemű, mint ő, akit nem érdekel mások véleménye, és nem fél egyedül lenni, miért fogadja el azt, hogy szégyellik felvállalni a nyilvánosság előtt? Ám megtudjuk, hogy a lány magabiztossága igazából nagyon mély sebeket rejt: elveszítette édesapját, aki verte őt, és az anyját, ráadásul a bátyja fizikailag és lelkileg is bántalmazza. Másra sem vágyik, mint hogy elkezdődjön az „igazi élete”, és ő is „normális” lehessen. Ez a két lelkileg sérült ember valahogyan mégiscsak egymásra talál, és olyan összhang alakul ki közöttük, amiről ők is tudják, nem fordul elő akárkivel.

„Régen néha azt hittem, olvasol a gondolataimban, jegyzi meg Connell.
Úgy érted, az ágyban.
Aha, bólint. Meg utána. De ez talán normális.
Nem az.”

A „Normális emberek” egyik csúcspontja számomra az, amikor Connell a végzős bálra álcaként egy másik lányt visz el, a haverjai pedig szembesítik azzal, tudják mi van Marianne és közte. „Connell abban a pillanatban megértette, hogy a titok, amiért feláldozta a boldogságát és egy másik emberét, végig lényegtelen és értelmetlen volt. Végigsétálhatott volna Marianne-nel akár kézen fogva is az iskola folyosóján, mi történt volna? Semmi. Senkit sem érdekelt.” A társadalomnak való megfelelés miatt elmarta magát a szerelme mellől, akivel a dublini egyetemen futnak csak össze újra. Ekkora már megváltoznak az erőviszonyok: Marianne a társaság középpontja, míg Connell nem ismer senkit. Megint összejönnek, majd ismét szakítanak – közben igyekeznek barátok maradni. A kettőjük közötti kapocs rendkívül különleges, mindig azzal a megnyugtató tudattal folytatják külön az útjukat, hogy biztosak abban, örökre ott lesznek egymásnak egyfajta háttérországként.

21. Század Kiadó, 3.990 Ft

A páros érzelmi kavalkádja annyira mellbe vágott, hogy még a második olvasat, és a sorozat megnézése után is csak kavarognak bennem a gondolatok Sally Rooney történetéről. Elképesztő, mennyire hatással lehet ránk a környezetünk véleménye, és az is, hogy képesek vagyunk háttérbe szorítani a boldogságunkat a társadalmi normák miatt. De miért is tesszük ezt? Létezik-e egyáltalán az az általánosan meghatározott „normális” élet, amit Connell és Marianne kétségbeesetten el akart érni? Persze más okok vezérelték őket: míg a srác az anyagi helyzete miatt érezhette úgy, hogy muszáj elnyernie mások szeretetét, addig a lány a családja elnyomása miatt akart kitörni az abnormalitás csapdájából. A felnőtté válásuk részeként Connell megküzd a depresszióval, amit a jövője kilátástalansága miatt érez, Marianne pedig lelki sérülése miatt alárendeli magát a férfiakkal való kapcsolatában, hagyja, hogy uralkodjanak rajta, behódol és megalázkodik. „Néha úgy gondolom, megérdemlem, hogy rossz dolgok történjenek velem, mert rossz ember vagyok” – mondja, és azt gondolja, ridegsége miatt képtelenség szeretni őt. Ekkor a kapcsolatuk dinamikája talán végérvényesen megváltozik: Connell felismeri, hogy bármit megtehetne a lánnyal, és akármit kérhetne tőle, még bánthatná is – Marianne pedig úgy érzi, „Connell lassan eljutott oda, hogy jobban beilleszkedett a világba, (…) miközben ő maga elkorcsosult, egyre távolabb került a kiegyensúlyozottságtól, olyasvalamivé vált, ami felismerhetően elértéktelenedett, nem maradt hát bennük semmi közös.”

A megváltás egy New York-i mesterképzés formájában jön el számukra, ami egy évre ismét szétválasztja őket – vagy talán örökre? A képzeletünkre van bízva, hogy túléli-e a szerelmük ezt a távolságot, de végső soron ez a kérdés igazából már lényegtelen.

„Az évek során ők ketten olyanok voltak, mint két kis palánta, amely ugyanabban a cserépben növekszik, egymás körül, elhajolva, hogy helyet hagyjon a másiknak, valószerűtlen helyzetekbe csavarodva. De végső soron ő tett valamit a fiúért, lehetővé tett egy új életet, és ez mindig jó érzéssel töltheti el. (…) A fiú jóságot adott neki, mint valami ajándékot, ami most már az övé. Eközben a fiú életében több út is megnyílt. Sok jót tettek egymással. Tényleg, gondolja, tényleg. Az emberek tényleg meg tudják változtatni egymást.”

A keserédes befejezést a magyar borítón is látható Henn Kim grafika fogja keretbe, mely egy szardíniásdobozban ölelkező fiatalt párt ábrázol, mintha megpróbálnák tartósítani az érzéseiket. „Ahogyan a konzerveknek hosszú szavatossági ideje van, úgy szeretnénk megőrizni a szerelmünket és ragaszkodni a szerelem emlékéhez, ameddig csak lehet”árulta el a művész alkotása jelentését. Connell és Marianne történetét pedig érdemes a szívünkbe zárni, örökre.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

I miss you, I can’t really talk to anybody the way I talk to you. @bbc @bbcthree @coreartist_official @normalpeoplebbc #normalpeople

Henn Kim / 헨 킴 (@henn_kim) által megosztott bejegyzés,

Nyitókép: woohoo.

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

 

Legnépszerűbb cikkek: