Pár nappal ezelőtt mi is önkéntes karanténba vonultunk a gyerekekkel. Univerzális stratégiával nem szolgálhatok ugyan, de leírom, mi hogyan próbáljuk ebből a helyzetből kihozni a maximumot.
Amikor megvettük ezt a házat és én a kiskertért kardoskodtam, még nem gondoltam, hogy egyszer ekkora hasznát vesszük majd ennek a talpalatnyi földnek. Most viszont hálát adok érte. Az utóbbi napok kényszerű szobafogságát valószínűleg az idegeim is sokkal nehezebben viselnék, ha nem tudnánk kiereszteni a gőzt ezen a maximum 20 négyzetméteres területen.
Bár hetekkel ezelőtt még csak legyintettem a járványról szóló rémhírekre, mára mi is a Maradj otthon! mozgalom lelkes hívei lettünk. Két egészen pici gyerekkel a négy fal között az ember kénytelen átértékelni a lelki békéről alkotott fogalmát. A gyerekek hangosak, a helyzet komoly, én pedig feszült vagyok. Nemcsak az egészségünk forog kockán (bár nyilván ez az elsődleges), hanem a megélhetésünk is: sok-sok családhoz hasonlóan nálunk is komoly fejtörést okoz, hogy a következő hónapokban hogyan teremtjük majd meg a betevő falatot. A legaggasztóbb az egészben, hogy váratlanul, egyik napról a másikra alakult ki a helyzet, így készülni sem lehetett rá; jelen körülmények között pedig mozdulni sem tudunk semerre.
Egyébként a gyerekek egyelőre nyaralásnak fogják fel, és nem is nagyon szeretném megingatni őket ebben a hitükben. Nem hiszem, hogy be kellene vonni őket a külvilágban zajló egészségügyi és gazdasági folyamatokba. Nem nézünk tévét – nem csak most, egyébként sem–, így nem szűrődik be a pánik a nappalinkba. A szememre lehet vetni, hogy burokban tartom őket, de jelen esetben ezt nem bánom. Nem arról van szó, hogy a vírus tabu téma nálunk; sokszor faggatnak, sőt, néha én kérdezek rá, van-e valami ezzel kapcsolatban, amiről szeretnének beszélgetni. De nem zúdítom a nyakukba a világhálón keringő sok hamis és valós információt. A karantént pedig egyelőre jobban bírjuk, mint vártam, de a békés együttélés érdekében vannak olyan szabályok, amikhez még a válsághelyzetben is ragaszkodom.
Az a fránya napirend a lelke mindennek
Nem állok nádpálcával az ajtóban 9 óra 1 perckor, hogy édes fiam, miért nincs még rajtad a ruha. De valamilyen napirendet azért csak követnünk kell, hogy ne folyjon ki a kezünkből az az idő, ami hirtelen a nyakunkba szakadt. Nagyjából a következőképp néz most ki egy napunk. A gyerekek valamivel nyolc előtt kelnek. Kilencre túl vagyunk a reggeli rutin bűvös háromszögén (ami a fürdőszobai teendőket, a reggelit és az öltözést takarja), aztán tízóraiig szabadon garázdálkodhatnak a lakásban. Ebben az időben általában még türelmesek egymással, így nem nagyon kell fegyelmeznem őket; jobb napokon tudok haladni még a házimunkával is. Ebédig az udvaron vagyunk, aztán egy-másfél óra csendes pihenő következik. A délután nagyjából a délelőtti forgatókönyv szerint zajlik, annyi különbséggel, hogy beiktatunk valamilyen kreatív tevékenységet. Este pedig közösen választanak egy „hosszú mesét”, vagy két rövidebbet.
Két gyerek, két különböző életkor
Persze, a kicsi legtöbbször a nagyot majmolja, de nem szabad elfelejteni, hogy a két különböző korú gyereknek teljesen más igényei vannak. A kétéves dacol: vele napjában százszor meg kell vívni a határkijelölés szokásos köreit. Nem, nem vagyok a tekintélyelvű nevelés híve, de hiszek abban, hogy a gyereknek meg kell tanulnia, mit szabad és mit nem. Már csak azért is, hogy a saját szabadságát a későbbiekben az így kijelölt határok közt kellő biztonsággal kamatoztathassa. Ez a tanulási folyamat hosszadalmas és sajnos nem mindig kellemes, mégis végig kell menni az úton, még akkor is, ha tudom, hogy a most befektetett munka évek múlva hozza csak meg a gyümölcsét. Na, és ott az ötéves, akinek már nem azt kell megtanítani, hogy ne nyúljon a forró sütőhöz és ne dobálja a wc-be a játékokat. Neki bizony komoly kérdései vannak: hol a medúza szája, miért dörög az ég, vagy mit eszik a lappantyú? Ezekre mind válaszolni kell, még akkor is, ha ez utóbbinak például még csak a létezéséről sem tudtam.
Igyekszem úgy alakítani a napirendünket, hogy mindkét gyerek életkorának megfelelő tevékenységi formák helyt kapjanak benne. Gyurmázni, festeni, kézműveskedni például mindkettő szeret. Ezek mind olyan elfoglaltságok, amik amellett, hogy remek unaloműzők, alkalmasak arra, hogy különböző textúrákkal és technikákkal kísérletezzenek. Festettünk mosogatószivaccsal papírtányérra, amit aztán virág alakban vágtunk ki, és próbálkoztunk már a krumplinyomdával is (bár ez a technika még tökéletesítésre szorul). Pinteresten remek tippeket lehet találni arra, hogyan foglaljuk el a gyereket úgy, hogy közben ki sem mozdulunk otthonról. Életkor, tevékenységi forma szerint lehet keresgélni; én a későbbiekre gondolva már el is mentettem néhány hasznos ötletet. Nagyfiam imádja a foglalkoztatókat, a kicsi rajzolni szeret, én pedig kimondottan hálás tudok lenni ezekért a negyed órákért, amit csendes egyetértésben, testvérharcok nélkül töltenek el. Előkerültek a szekrényből a társasjátékok is, valamelyik délután pedig versenypályává változtattuk a konyhaasztalt: egy marék szétszórt lisztben versengett egymással az összes itthon fellelhető kisautó.
Olvasni nem most fogok
Néha irigykedve nézegetem az #otthonolvasok kihívás képeit. Nekem most nem sok időm jut a könyvekre – azokra legalábbis, amiket saját kedvtelésből olvasnék–, és ezt kifejezetten nehezen viselem. De lemondásomért cserébe nagyon hálás vagyok a csodaszép tavaszi időért. Valljuk be, verőfényes napsütésben azért csak jobb hangulatban telnek még a bezártság napjai is. Elővettük a kismotort és a futóbiciklit és lassan a többi jármű is felkerül majd a pincéből. Együttes erővel letakarítottuk a kerti játékokat, virágot locsoltunk, fociztunk és aszfaltkrétáztunk is már. Egy szó, mint száz: egyelőre nem unatkozunk.
Ezt az időszakot próbálom arra felhasználni, hogy olyan dolgok is előtérbe kerüljenek, amikre a hétköznapi rohanásban ritkán érünk rá. Végre eljött a hosszabb esti mesék ideje; nem kell szigorúan betartani a lámpaoltás idejét, hiszen másnap nem kelünk korán. Van időnk egymásra, és arra, hogy olyan dolgokról is elbeszélgessünk, amire több idő kell, mint egy délutáni séta az oviból hazafelé. De tudok mondani egy csomó más pozitívumot is: a gyerek kiszáradt bőre egész szépen helyrejött már, mert nem csak napi kétszer – reggel és este – tudom kenni, sőt ébresztőórát sem kell állítanom esténként (bár eddig még mindig felkeltem a szokott időben, de a lehetőségem épp meglenne arra, hogy lustálkodjak).
Csak pozitívan…
Mielőtt azt mondanátok, nem érzem a helyzet komolyságát, és nyaralásnak fogom fel a válsághelyzetet, elmondom, hogy ez egyáltalán nincs így. Tisztában vagyok azzal, hogy emberéletek forognak kockán, és minden tiszteletem az egészségügyi dolgozóké, akik állják a sarat. Én a saját lemondásaimmal igyekszem hozzájárulni ahhoz, hogy ez az időszak mielőbb véget érjen; ebbe beletartozik az is, hogy nem élünk közösségi életet és a nagyszülők segítsége nélkül szervezzük meg az előttünk álló heteket. Pedig a papa, akivel csibészkedni lehet, nagyon hiányzik. Meg persze a közös séták a nagyival, na és mamával a kertészkedés (meg még vagy ezer dolog, amit napestig sorolhatnék).
Én minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a gyerekekkel töltött idő alatt a saját aggodalmaim a lehető legjobban a háttérbe szorítsam. Ami azért is nehéz, mert naponta kismilliószor gondolok a vidéken élő szeretteimre, az idős nagymamámra és a műtét után lábadozó anyukámra: ők vajon jól vannak? Bosszant, hogy még csak segíteni sem tudok nekik, hiszen azzal teszem a legtöbbet értük, ha távol maradok tőlük. Telefonon beszélünk ugyan, de igazából nem tudom, hogyan viselik a jelenlegi körülményeket. Így sokszor én is feszültebb vagyok, és nem minden helyzetben tudok higgadtan reagálni. Mindenesetre igyekszem a szokásosnál jobban figyelni a gyerekek igényeire és picit rugalmasabban kezelni bizonyos dolgokat – mondjuk az esti mesenézési időt–, és szemet hunyok az olyan apróságok felett is, hogy napjában háromszor esek át a nappalit beborító játékkupacon.
Mindent ugyanúgy csinálunk tehát, ahogy eddig is, annyi különbséggel, hogy nem megyünk el itthonról és nem találkozunk másokkal. Többek között ezért is igyekszem így alakítani a dolgot, hogy a gyerekek minél kevesebbet érezzenek a minket körülvevő feszültségből. A kortársak hiánya előbb-utóbb gondot okoz majd, de most még élvezik a kialakult helyzetet. Tegnap este fürdésnél megkérdeztem a nagyfiamtól, mi az, ami a „szokványos életéből” hiányzik neki? Azt felelte: semmi. Mindezek alapján úgy tűnik, nálunk egyelőre nem olyan rossz a helyzet.
Nyitókép: Catherine Delahaye/GettyImages
