Inspiráló instázók sorozatunkban ezúttal egy kifejezetten fontos ügy került a fókuszba: Tóth Eszter, az El a kezekkel alapítója az utcai zaklatással, illetve a női egyenjogúsággal kapcsolatos gondolatait is megosztotta velünk.
Az LMTQ+ közösséggel és a nőkkel szembeni diszkrimináció olyan jelenség, amely ellen világszerte egyre többen és egyre hangosabban szólalnak fel. Tóth Eszter, politológus hallgató, az El a kezekkel alapítója már egészen fiatalon elkezdett foglalkozni a komoly társadalmi problémákkal. „Nem olyan nehéz női egyenjogúsági kérdésekkel és az utcai zaklatás problémájával foglalkozni, ha gyakorlatilag napi szinten tapasztalja az ember” – kezdte Eszter, aki 4-5 évvel ezelőtt indította el saját blogját. Ekkor úgy érezte, Magyarországon nincs olyan platform, amely ezekkel foglalkozik. Később csatornát váltott, és ma már az Instagram oldalain harcol azért, hogy egy nyitott, elfogadó társadalomban élhessünk.
Harc a sztereotípiák ellen
Eszterről elsőre nem sokan gondolnák, hogy aktívan részt vesz a legkülönbözőbb társadalmi mozgalmakban. „Az én esetemben két alapvető, nagyon káros sztereotípia találkozik. Az egyik, hogy azokhoz a nőkhöz, akiknek a külseje feminin, azonnal egy bizonyos személyiségtípust társítanak. Például azok a nők, akik nagyon igényesen, csinosan öltözködnek, a hagyományos értelemben véve nőies ruhákat hordanak, kutatásokkal alátámasztható, hogy a körülöttük lévő – főleg férfiak – kevésbé tartják őket intelligensnek.” De nem ez az egyetlen sztereotípia, amellyel rendszeresen találkozik. „Igazából a női egyenjogúsági mozgalomnak, az értékrendjének és képviselőinek negatív színben való feltüntetése egy olyan patriarchális sztereotípia, amely arra épül, hogy a nőket elriassza vagy eltávolítsa a törekvéseiktől. Ezt úgy érik el, hogy a feminizmust taszítónak vagy társadalmilag ultraradikálisnak állítják be. De én vagyok az élő példa: attól, hogy valaki a megjelenésében nagyon feminin, még lehet feminista. A külsőnek nem szabadna meghatároznia, hogyan ítélünk meg egy embert.”
El a kezekkel!
A saját tapasztalatai, illetve a témában végzett kutatásai megerősítették abban, hogy teremtenie kell egy olyan platformot, ahol bárki felszólalhat, megoszthatja a történetét másokkal. Idén júniusban hozta létre az El a kezekkel Instagram-oldalát (@elakezekkel), ahol már közel 5000 fős közösséget hozott össze. „Együtt az utcai zaklatás ellen. @tothmeszti x magyar nők” – Eszter már a leírásban egyértelművé teszi, hogy az El a kezekkel oldalán mindenki közös célt képvisel és egymás támogatása, bátorítása a legfontosabb ügyük.
„Olyan közösséget szeretnék, vagyis szeretnénk teremteni, ahol a nőknek nem kell attól félniük, hogy hátrányos megkülönböztetés éri őket miután megosztják saját történetüket. Itt fel sem merül az áldozathibáztatás gondolata. És erre hihetetlenül nagy szükség van. Több globális és hazai kutatás is bizonyítja, illetve az a felmérés is alátámasztja, amit én végeztem el. Itt a 968 válaszadóból 778-an állították, hogy érte őket áldozathibáztató reakció. Nemcsak idegenektől, hanem a partnerüktől, a családtagjaiktól vagy barátoktól is. A nők egyébként is ritkán jelentik a hatóságoknak, hogy utcai vagy szexuális zaklatás áldozatává váltak. Ha áldozathibáztató magatartással szembesülnek, még jobban eltántorodnak attól, hogy beszéljenek erről.”
Mi számít áldozathibáztatásnak?
Eszter szerint az áldozathibáztatás az egyik legnagyobb probléma, amivel szembe kell néznünk. Különböző fajtái, fokozatai léteznek, de a legtöbb embernek a kifejezésről valószínűleg a „nem kellett volna ilyen kihívóan öltözködnöd” kezdetű megjegyzések jutnak az eszébe. Eszter szerint ennél sokrétűbb, hogy mit tekinthetünk áldozathibáztatásnak. „Érdemes egy kicsit távolabbról megközelíteni a kérdést. Az áldozathibáztatás része annak a kultúrának, amely az utcai zaklatásnak létjogosultságot enged. Az utcai zaklatás nem egy önálló, más társadalmi jelenségektől teljesen független tényező, hanem szerves eleme az erőszakkultúrának. És ezt a patriarchális társadalom informális szabályozóeszközként használja: a nők önképének, önértékelésének, önállóságának, szabadságának, a társadalomban elfoglalt helyének behatárolására. Szerintem minden olyan magatartás áldozathibáztatás, amely a fókuszt az elkövető helyett az áldozatra helyezi. Ide sorolható az is, ha valaki azt mondja – még ha jó szándékkal is –, hogy 9 óra után legyen nálad gázspray. Mert ugyanazt az energiát arra is fordíthatná, hogy kérdőre von egy férfit, aki megbámul egy nőt, kellemetlen megjegyzést tesz a külsejére vagy esetleg az akarata ellenére megérinti. Az áldozathibáztatásnak rengeteg olyan szintje és formája van, ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy megkérdezik, miért voltál miniszoknyában.”
Eszter az El a kezekkel oldalán nagyon sokszor látja, hogy azok a 9-12 éves kislányok, akiket zaklattak az utcán legtöbbször úgy írják le a történetüket, hogy azt érzik, tenniük kellett volna valamit, máshogy kellett volna reagálniuk. Az is gyakori, hogy felelősnek érzik magukat, hogy ez másokkal ne történhessen meg. „Ez is annak az eredménye, hogy a társadalom inkább az áldozatokra, és nem az elkövetőkre összpontosít.” Eszter szerint hatalmas probléma, hogy ez a fajta gondolkodás az életünk része. Az utcai zaklatásról nem tudunk teljesen hiteles adatokat kapni, mert nehezen mérhető, hiszen nem jelentik a nők. Pedig egy átlagos nővel napi szinten 1-3 alkalommal is megtörténhet. A fütyörészések és beszólások pedig annyira a mindennapjaink részévé váltak, hogy nem gondoljuk, ez is zaklatás. „Nem hinném, hogy bárki azt hiszi, hogy a nők után füttyentés egy kedves gesztus. Ez egy toxikus maszkulin viselkedés, amely során a férfi a nőt szexuális tárgyként kezeli.”
Már a sokkoló sztorik sem lepik meg
Bár Eszter szeretné azt mondani, hogy már a legszörnyűbb sztorik sem döbbentik meg, ez nem igaz. „Szerintem mi, nők, már ott tartunk, hogy a nők elleni erőszak különböző formáin nem tudunk meglepődni. Mert mindent láttunk, hallottunk, átéltünk. De ettől függetlenül vannak olyan dolgok, amelyeket nem vesz észre a társadalom. Mindenki tudja, hogy létezik utcai zaklatás. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a nők és azon belül az interszekcionális kisebbségek – a queer személyek, az etnikai kisebbségekhez tartozók – fokozottan érintettek. De vannak olyan nőcsoportok is, akikkel szemben az utcai zaklatás és az erőszak egyéb formái még inkább rejtve maradnak. Ilyenek például a terhes és a kisgyerekes nők” – mesélte Eszter. „Az utcai zaklatók senkivel sem kivételeznek. Nem számít, hogy éppen terhes vagy, kisgyerek társaságában sétálsz, esetleg valamilyen testi fogyatékossággal élsz együtt. Ez mutatja igazán, hogy mindig csak a hatalomgyakorlásról szól a zaklatás. Sosem arról, hogyan néz ki egy nő. Nem tudom elképzelni, hogy egy hét hónapos kismamát azért érjen zaklatás, mert túl kihívóan öltözött fel.”
Mivel már serdülőkor előtt, 8-9 évesen is elképesztően sok atrocitás éri a fiatal lányokat, elindította az #ElAKezekkelALányainktól kampányt. „Az utcai zaklatás minden formájának van következménye (a szorongásos betegségektől az evészavarokig). Ezek a problémák halmozottan érinthetik azokat a nőket, akik veszélyeztetett csoportba tartoznak: a kiskorúaknak még fejlődik az énképük, na, ezen ejt hatalmas csorbát a zaklatás.” Sőt a közösség segítségével felméréseket is végzett, amelyekből hasznos információkhoz jutott. „Azzal kapcsolatban is megkérdeztem a nőket, hogy Budapest melyik részein, helyszínein éri őket a legnagyobb arányban zaklatás. Ha ezeket az adatokat rosszul használom fel, helytelen formában osztom meg, akkor csak azt érem el, hogy a nők még jobban az önvédelemre helyezik a hangsúlyt. Ami egyébként már most is abszurd, minden mozdulatunkat áthatja az elővigyázatosság. Nincs arra szükség, hogy még több kitérőt tegyünk, és még több helyet próbáljunk meg elkerülni. A begyűjtött adatokat ideális esetben arra kellene felhasználni, hogy a várostervezésben, a biztonsági intézkedések megalkotásánál figyelembe vegyék a döntéshozók. Ebből egyértelmű lenne, melyik városrészeket, utcákat kellene jobban kivilágítani, vagy utcai kamerákkal ellátni.”
Kire (nem) számíthat az ember?
Egy másik, az oldalon végzett felmérés pedig éppen az áldozathibáztatáshoz kapcsolódott. Az eredmények annyira nem, de a szavazatok aránya még őt is meglepte. A kitöltők több mint 80 százaléka állította, tapasztalt már ilyen magatartást. „A saját tapasztalataim és a nemzetközi felmérések miatt arra számítottam, hogy a többség a partnert fogja megjelölni a hibáztatás forrásának. De a legtöbben a barátaikat jelölték meg, ezt követték 175 szavazattal a szülők.”
„Egészen elképesztőnek, dühítőnek tartom, hogy a baráti közösségek sem védik meg a nőket és nem állnak ki a zaklatott mellett. A barátait az értékrendjük, az élethez való hozzáállásuk alapján válogatja az ember – legalábbis jó esetben –, ha ők diszkriminatívan viselkednek és áldozathibáztató magatartást tanúsítanak, akkor a zaklatást átélő sokkal nagyobb eséllyel mondja, érzi, hogy ő volt a felelős a történtekért. Ezért olyan szomorú ez az adat. És ezért olyan sürgető, hogy változtassunk a zaklatás, illetve az áldozathibáztatás megítélésén.”
Nyitókép: Kalmár Krisztián
