A testvéri kapcsolat élethosszig tartó támasz vagy örök rivalizálás?

A testvérek között elszakíthatatlan kötelék van, de teljesen természetes, ha néha úgy érzed, hogy szívesebben lennél egyke.

A gyerekkori emlékektől kezdve, az egymás őrületbe kergetéséig nagyon színes és széles a skálája a testvérek között előforduló érzelmeknek. Az azonban biztos, függetlenül attól, hogy ki milyen viszonyban van a testvérével, hogy ez az egyik legértékesebb kapcsolat az életben.

Azt rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a címben feltett kérdés költői és a cikk végére sem lesz meg rá az általános, mindenkire érvényesíthető válasz. Hiszen mindenki tudna a családjából vagy a környezetéből olyan példákat hozni, amelyek mindkét eshetőséget lefednék.

Egyke vagy tesó?

Valószínűleg nincs olyan testvér a földön, aki egy-egy hevesebb vita vagy hajtépés után ne játszott volna el a gondolattal, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha egyke lenne. Mert minden játék, ajándék, szülői szeretet csak az övé lenne, nem kellene semmin osztoznia. Valóban, sokkal egyszerűbb lenne minden, viszont pont emiatt unalmasabb és szürkébb is.

Testvérnek lenni csodálatos kaland, ami természetesen nem jelenti azt, hogy minden szép és jó, vagy hogy mentes lenne a különböző akadályoktól, féltékenységtől, erőfitogtatástól, irigységtől és kihívásoktól a kapcsolat. A testvért azért szeretjük, mert ő a testvérünk, és nem azért mert ne lennének hibái. Ahogy senki sem tökéletes, úgy tőle sem lehet elvárni ezt.

Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy az elmúlt pár hétben tudtam meg, hogy a baráti társaságomból többen is eltávolodtak a testvérüktől. Volt, ahol csak egy hirtelen felindulást követett egy hiszti, amit napokkal később, higgadtan képesek voltak megbeszélni, de akad olyan is, ahol évek óta nem beszélnek egymással, és ez az állapot sajnos már az egészségükre is kihat. Érthetetlen módon ennek tudatában sem enged egyikük sem.

A történelemből és a világirodalom remekműveiből is tudjuk, hogy sajnos a testvéri kötelék nem mindig a legszorosabb emberi kapcsolat. Csak a vérségi viszonyra való tekintettel senkit nem lehet arra „kényszeríteni”, hogy elviseljen valakit, akit egyébként látni sem szeretne, nemhogy egy fedél alatt élni vele. Sokszor a szülők is hibásak a testvéri kapcsolat megromlásában, mert gyakran – akarva vagy akaratlanul –, rivalizálásra, egyfajta versenyhelyzetre késztetik a gyerekeiket, amitől jobb eredményeket vagy jobb teljesítményt várnak. Esetleg az egyik gyerek  – többnyire az első vagy a legkisebb – a kedvenc, ami óhatatlanul is kivételezett helyzetbe hozza őt, és aztán jó eséllyel rá is játszik, ami felerősítheti köztük a távolságot.

Az estek többségében ezt a sokszor felesleges versengést a testvérek egy idő után kinövik vagy „átlátnak” a helyzeten, és nem a szülők, hanem egymás szövetségeseivé válnak. Hiszen a testvérek azok, akik a legjobban ismerik egymást, akik tisztában vannak a másik összes gyenge- és sebezhető pontjával, ahogy ismerik egymás erősségeit is. És ők azok, akikkel megoszthatjuk örömünket, bánatunkat, anélkül, hogy ítélkeznének felettünk.

Nekem szerencsém van, ikertestvérem van. Már az egészen kiskori képeinken is úgy fekszünk a kiságyban, hogy a kezünk, vagy a lábunk összeér. Nem így tettek le minket aludni a szüleink, de azt mondják, mindig addig „tornáztunk”, amíg el nem értük egymást. Természetesen nem mondom, hogy később is mindig ekkora volt közöttünk az összhang, mert rendesen volt civakodás is, de ez többnyire apró, jelentéktelen dolgok miatt történt. Olyan, szóra sem érdemes hülyeségeken, amin másnap vagy már aznap is, fetrengve röhögtünk. Együtt.

Sokszor rájátszottunk arra, hogy összetévesztettek bennünket, rendkívül mulatságosnak tartottuk ugyanis, hogy a „nagy és okos” felnőttek nem látják, hogy mennyire nem vagyunk egyformák. Könyvet tudnék írni a számos kis trükkünkről, amelyekkel megzavartuk a környezetünket, de szent meggyőződésem, hogy nem csak az ikerség az, ami ennyire szoros szövetségessé kovácsolt minket. Van persze, ami egyértelműen az ikertestvérek jellemzője, például egyből megérezzük 240 kilométernyi távolságból is, ha a másikkal valami jó vagy rossz történt. És vannak (ahogy voltak és valószínűleg lesznek is) olyan dolgok, amiket nem kell meg- vagy túlmagyarázni, mert szavak nélkül is működnek.

Születésem óta rettegek minden orvostól, injekciótól és bármitől, ami ezekhez szorosan kapcsolódik. Így akkor is teljesen lefagytam, amikor óvodásként felsorakoztattak bennünket, hogy szépen vonuljunk le az éppen aktuális oltásért. A testvéremmel nem kellett egyeztetnem, magától értetődően a segítségemre sietett: hősként beállt a sor elejére, hogy elsőként megkapja az oltást, majd félrevonultunk, pólót cseréltünk, és a ismét ott állt a sorban, hogy megkapja helyettem is. 5 évesként ennek nem éreztük akkor a súlyát, nem volt ebben semmi tudatosság, de az biztos, hogy azt már akkor felfogtuk: mindig támaszai leszünk egymásnak és soha nem a riválisai.

Nyitókép: Oliver Rossi/GettyImages

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: