A Vámpírnaplók sztárja igazi mindful zenész – Michael Malarkey-vel beszélgettünk

A népszerű sorozat színésze január 10-én adta ki második nagylemezét, amivel európai turnéra indult, melynek egyik állomásaként Budapestre is ellátogatott. Interjúnkban elárulta, hogyan készült az új album, és azt is, mit jelent számára a slow-élet.

Emlékszem, hogy amikor 2009-ben felfedeztem a Vámpírnaplókat, már legalább 10 rész kijött az első évadból, amit azzal a lendülettel le is daráltam. Persze mai fejjel már nem biztos, hogy ráfüggnék az Alkonyatnál egyébként (jó)pár fokkal véresebb és drámaibb vámpíros-szerelmi sztorira, de akkor képes voltam hajnalban kelni, hogy az egyetem előtt megnézzem az aktuális legújabb epizódot. Az viszont biztos, hogy még most is imádom azokat a zenéket, amiket a sorozatnak köszönhetően ismertem meg. Tele van a playlist-em olyan dalokkal, amik egy-egy jelenetet színesítettek és erősítettek a háttérből – és olyan számokkal is, amit a Vámpírnaplók egyik állandó szereplője, az Enzót alakító Michael Malarkey adott ki.

A brit-amerikai származású Michael még jóval azelőtt, hogy belevágott volna a színészetbe, 5 évig egy hardcore banda, a Shadyside tagja volt, aztán ahogy bővültek a zenei ismeretei, más műfajok és a szólókarrier felé húzott a szíve. 2015 óta már 2 EP-je és 3 nagylemeze is megjelent – legújabb „Graveracer” című albuma idén január 10-én jött ki. A európai bemutató turnéjába a budapesti Dürer Kertet is beiktatta, így (a tinédzser énem nagy szerencséjére!) leülhettünk beszélgetni egy kávé felett. Általában él bennünk egy kép arról, hogy milyen lehet a valóságban az a sztár, akinek követjük és szeretjük a munkásságát – sokan pontosan azért nem szeretnének találkozni velük, mert félnek, hogy csalódni fognak bennük. Nos, Michaelből hiányzott minden allűr: éppen egyszerre érkeztünk a helyszínre, és amíg vártuk a szervezőket, azonnal odalépett, és bemutatkozott: ugye te jöttél az interjúra?

Az új album története

Bár az új lemez éppen 2020 elején jelent meg, Michael a beszélgetésünk elején elárulta, hogy ez csupán szerencsés véletlen, nem hisz a fogadalmakban, és babonákban. „Csak élem az életem: egyszerre egy napot. Próbálom jól csinálni, és közben kedvesnek lenni másokhoz.” Az albumot még júniusban vették fel Angliában, mindössze 8 nap alatt, és szerették volna, ha január 10-re, a londoni koncertre esne a bemutató show.

„Körülbelül negyven-ötven dalt írtam, és szelektálnom kellett, mi menjen a lemezre. Húszig lecsökkenteni könnyű, egyszerűen kihagyod azokat, amik túlságosan más irányt és stílust képviselnek – ugyanis szeretek kísérletezni. Aztán amikor eljutsz ide, akkor jön a nehéz része: ki kell választanod azokat, amiket a legjobban szeretsz.” Michael azt mesélte, hogy nem gondolkozik túl sokat azon, mit üzenjen a dalaival, csak kiírja magából, ami jön. „Nagyon őrült éveken vagyok túl: sokat dolgoztam, egyik helyről mentem a másikra. Sokszor voltam egyedül, ami egyáltalán nem rossz – van lehetőség az önreflexióra. Rengeteg számon dolgoztam ezalatt az idő alatt, minden nehézséget, amit átéltem, belevittem a zenémbe. De nem próbálok semmilyen üzenetet átadni, gyakran akkor jövök rá a mondanivalóra, amikor már kész vagyok velük, sokszor ekkor döbbenek rá, hogy mennyire rá voltam kattanva egy problémára.”

Amikor minden a helyére kerül

Aztán amikor meghallgatta a legjobb húszat, körvonalazódott benne, mik a visszatérő témák, amelyek mindent összekötnek. „Ilyenkor megvilágosodik az ember, és összeállnak a fejében a részek.” Bár a szelektálás nem volt könnyű, a dalok sorrendje annál könnyebben kialakult: már akkor tudta, hogyan kerülnek fel a lemezre, amikor a stúdióban rögzítette őket. „Az, hogy melyiket rakod első helyre, meghatározza, hogy miről is fog szólni az album. Ezért is olyan fontos, hogy hogyan döntesz, mert abból már kiderül, mi következik majd utána: azt üzeni, igen, erről fogsz hallani a következő 45 percben! Készülj fel, és élvezd az utazást!”

A kezdéshez hasonlóan a lezárás is abszolút egyértelmű döntés volt: Michael azt szerette volna, ha a „Bad’s Been Good to Me” szövegével engedheti útjára a lemezt, mert a dalszövege egyfajta beletörődést hordoz magában.

„Well, they got the blues, darlin’, but
Oh, we got the greys, yeah, I said
Bleed out with the color of red
And fade it away”

Michael ezzel arra szeretne utalni, hogy bár néhány dolgot elveszítünk talán örökre is, de ez rendben van, meg kell birkóznunk vele, hogy ilyen az élet. „A lemez annak a tapasztalása milyen kaotikus dolgok történhetnek, amikkel magadra maradsz, és amik között meg kell találnod újra, és más módon, hogy ki is vagy.” A „Graveracer” egyébként Michael saját Odüsszeiája is egy kicsit, hiszen amikor Puerto Ricon volt A kék könyv-projektforgatása ügyében, a Maria hurrikán miatt evakuálták a stábot – ezek az élmények formálták a lemezét is, hiszen a valós hurrikánok mellett a benne tomboló elől is menekülnie kellett.

A turnézás tanulságai

Ahogy mondja, a turnézás számára egyfajta nomád élet, ami megtanította arra, hogy el kell fogadnia mindent, ami jön. „Messze vagy az otthonodtól, állandóan úton vagy, és a bőröndödből élsz. De mégis szórakoztató. Végigjársz sok várost, megismersz sok embert, és remélhetőleg olyan emberekkel utazol, akiket szeretsz – mint én is.” Azonban amikor véget érnek a fellépések, nincs ideje arra, hogy befelé forduljon. „Akkor ideje megint apának lennem” – meséli nevetve. „Persze egy nehéz átalakulási folyamat, de megéri!’

Az elmúlt években arra is rá kellett jönnie, hogy nem fókuszálhat egy időben a zenei és a színészi karrierjére is: „Amikor filmet forgatok, csak azzal foglalkozok, de ha dalt írok, az egy teljesen más oldalam. Régen mindent egyszerre akartam csinálni, de abba beleőrültem. Az album részben pont erről szól, hogy túlságosan rohanunk, pedig le kellene lassítanunk. („Graveracer”, azaz running to the grave, vagyis rohanni a sír felé – a szerk.) Nehéz elmagyaráznom, miről szól a lemez, hiszen ezért írtam, ahelyett, hogy beszélnék róla, de azt hiszem, ez a mondanivalója.”

És hogy mit is jelentenek a slow pillanatok Michael Malarkey-nek?

„Megismerni helyeket, embereket, jelen lenni, lélegezni, emlékezni arra, hogy mi a fontos, a családdal lenni. Nincsenek terveim, céljaim és álmaim – de nem a szomorú értelemben. Csak ezt a módját ismerem az életnek, a mára fókuszálok. Hű akarok lenni önmagamhoz, bízok az ösztöneimben, és a saját utamat járom!”

Fotók: Dancs Enikő Bianka

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: