1964. február 7-én, miután a legendás The Beatles először látogatott az Amerikai Egyesült Államokba, valami örökre megváltozott a zene világában.
A brit invázió kezdetben a The Beatles hihetetlen sikerének okán, a „Beatlemania” kódnév alatt zajlott, hiszen az említett zenekar már népszerű volt az Egyesült Királyságban, de azonnali vonzerejük az amerikai közönség számára olyasmi volt, amit addig senki sem látott. Tinédzserek ezrei várták üvöltve a Beatles repülőgépét a New York-i Kennedy repülőtéren, és még ezrek strázsáltak Plaza Hotel előtt, hogy elcsípjék kedvenceiket. Még Elvis Presley sem váltott ki ilyen szintű féktelen eufóriát, és ez kíváncsivá tette az embereket, különösen a sztárrajongó tinik szüleit, hogy kik ezek a bozontos hajú fiatalok, akik uralják az éter hullámait. Hiszen 1964 előtt csupán csak két brit kislemez ért el a Billboard Hot 100 listájának élére és mindkettő instrumentális volt. A Beatles népszerűsége viszont akkor utat nyitott Nagy-Britannia olyan ikonikus előadóinak, mint a The Rolling Stones vagy a The Who, ezzel megteremtve azt az új zenei korszakot, amelyet a brit előadók uraltak.
A The Beatles meghódítja Amerikát
1963 februárjában Dick Biondi chicagói DJ volt az első amerikai rádiós, aki bemutatta a The Beatles-t az Egyesült Államok hallgatóinak, ő játszotta le a zenekar első, Amerikában is megjelent kislemezét, a Please Please Me-t. A dalt persze hamar más rádióállomások is felkapták, de így is hónapok teltek el, mire a zenekar népszerűvé vált Amerikában. 1963. november 22-én reggel, a CBS News egy riportot sugárzott a The Beatles angliai sikereiről, viszont az estére tervezett műsorrészletet elhalasztották, amikor John F. Kennedy elnököt aznap meggyilkolták. Néhány héttel később Walter Cronkite úgy érezte, hogy az országnak szüksége van valamire, ami kizökkenti a kollektív gyászból, és végül mégis leadta a The Beatles történetét.
A The Beatles film hatása azonnal érezhető volt. Például annak levetítését követően a WWDC számtalan levelet kapott, hogy játsszák az együttes több zenéjét. Egyet ezek közül a Washington D.C. külvárosában élő, tizenöt éves Marsha Albert írt. Miután DJ Carroll James elolvasta a sorokat, megszerezte az I Want to Hold Your Hand című szám másolatát, és meghívta Albertet a stúdióba, hogy december 17-én együtt mutassák be a dalt. Ahogy előzőleg, akkor is szinte minden rádióállomás követte a példát. A kiadásért felelős Capitol Records pedig januárról december 26-ra hozta előre a kislemez megjelenését. Az eredetileg tervezett 200 000 példány helyett 1 millió példányt nyomtak, amiből 1964. január 10-re már egy darab sem volt a boltok polcain. A Beatlemania szinte szempillantás alatt meghódította az Egyesült Államokat, és elkezdődött a zene brit inváziója.
Diszkriminatív inspiráció?
Miután az Egyesült Államokban mindenki rákattant a The Beatles izgalmas új hangzására, számos, az Egyesült Királyságban már népszerű előadó számára is megnyíltak a kapuk a tengerentúlon. Annak ellenére viszont, hogy bár az ütemek frissnek és eredetinek tűntek az amerikai hallgatók számára, sok brit előadó az amerikai zenéből merített ihletet. Egészen pontosan azon fekete zenészek munkáiból, akiknek bőrszínük miatt kezdetben gyakran diszkriminációval kellett szembesülniük az iparágon belül. A brit zenekarok inspirációt találtak az olyan amerikai blues, rock and roll, és rhythm and blues előadókban, mint Chuck Berry, Muddy Waters, Little Richard és James Brown.
Az amerikai közönség, amely éhezett a The Beatles által népszerűvé tett hangzásra, az Egyesült Királyságból származó tucatnyi előadóban megtalálta, amit keresett. Így váltak népszerűvé a The Kinks, a The Animals, a Herman’s Hermits és a The Yardbirds zenekarok is. A külföldi közönség számára érdekes stílusuk és bájos akcentusuk csak növelte a vonzerejüket. A brit előadók elkezdték uralni az amerikai éter hullámait.
Színre lép a The Rolling Stones
Míg 1964-ben a Beatlemania teljes értékű brit invázióvá nőtte ki magát, addig az egyik legismertebb brit zenekarnak, a Rolling Stonesnak hosszabb időt vett igénybe, hogy elnyerje az amerikai közönség tetszését. A The Rolling Stones ma már vitathatatlanul ugyanolyan legendás, mint a The Beatles, de kezdetben a külföldi közönség egyáltalán nem volt rájuk kíváncsi. A Stones 1963 nyarán kezdett felkerülni az Egyesült Királyság zenei listáira, de 1964 nagy részét azzal töltötték, hogy próbáltak mély benyomást tenni az amerikai hallgatókra is. Ez az év októberében sikerült nekik, amikor az Ed Sullivan Show-ban való megjelenésük segítette a Time Is on My Side kislemezüket a Billboard Pop Singles lista 6. helyére juttatni. 1965 júniusában, tizenegy hónappal azután, hogy elérték első brit listavezető helyüket az It’s All Over Now című dallal, a Stones az (I Can’t Get No) Satisfactionnel az Egyesült Államokban is elcsípte az első helyet.
Hölgyek a reflektorfényben
Amikor a brit invázióról beszélünk, általában azokra férfi zenészekre koncentrálunk, akik uralták a színteret, de számos brit szóló női előadó is jelentős hatást gyakorolt az amerikai slágerlistákra és popkultúrára, és befolyásolta a jövő generációnak szólóelőadóit. Ezek közé a stílusos, tehetséges fiatal nők közé tartozott Dusty Springfield, Sandie Shaw, Petula Clark és Marianne Faithfull. Ők nemcsak bemutatták az amerikai közönségnek a „Swinging Sixties” londoni forradalmának divatját, hanem teljesen más képet is nyújtottak az 1960-as évek nőiességéről, mint azok a lányzenekarok, amelyek 1964 előtt az amerikai slágerlisták élén álltak.
Mindent elsöprő második hullám
A The Beatles utolsó amerikai koncertjét 1966-ban a San Franciscó-i Candlestick Parkban tartotta, mely egyben a brit invázió nem hivatalos végét jelentette. Az Egyesült Királyságból származó zenekarok viszont természetesen továbbra is átkeltek az óceánon, hogy új közönséget keressenek, és az 1960-as évek végére az amerikai zenei listák élén már vegyesen szerepeltek a két kontinens előadói. Bár a The Beatles abbahagyta a turnézást, továbbra is forgattak olyan fellépésekeet, amiket a televízióban le lehetett adni. Példájukon más brit zenekarok is inkább a rögzített műsorokat választották az élő televíziós fellépések helyett. Ezek a felvételek rövid, képközpontú videókká fejlődtek, amelyeket a televízióban játszottak le a zene népszerűsítése érdekében, ami nagy előnyt adott az Egyesült Királyságbeli zenekaroknak, amikor 1981-ben elindult az MTV.
Az amerikai előadók viszont ekkor még nem voltak felkészülve az új médiumra, így a zenecsatorna kezdetben nagy arányban csak Egyesült Királyságból származó zenei videókra támaszkodhatott. Egyes zenekarok videói még azelőtt debütáltak, mielőtt zenéjüket az amerikai rádióállomások egyáltalán játszani kezdték volna. Ahogy az MTV népszerűsége és elérhetősége nőtt, a hálózat elősegítette azt, amit „második brit inváziónak” neveztek. Azt olyan szintipop és new wave zenekarok vezették, mint például a Duran Duran, a Flock of Seagulls, a The Human League és a Culture Club. És milyen zseniális korszak volt az is.
Nyitókép: Getty Images
Forrás: HistoryFacts.
Ha tetszett a cikkünk, ezek is érdekelhetnek:
- Sztorik és slágerek: amikor az élet írja a dalokat
- Évtizedről-évtizedre: a múlt slágerei 1924-től
- Indul a nosztalgiavonat! 20 dal, ami már elmúlt húszéves
