A zene az kell, mert közösségi élményt ad, gyógyít és feltölt. Én mindig is így gondoltam rá, de azt hiszem, a családom nem mindig értett egyet velem. És az a gyanúm, hogy ebben az én kezem is jócskán benne van. Szó szerint.
A zene ünnepe kapcsán eszembe jutott gyermekkoromnak azon időszaka, amikor a szüleimet briliáns hangszertudásommal „szórakoztattam” – mentségemre váljék, ártó szándék nem volt bennem, pusztán zenész akartam lenni.
A ’90-es években a vidéki oktatási intézményben, ahová jártam ugyanis kitalálták, hogy indítanak egy ének-tagozatos osztályt. Ez volt az első és az utolsó ilyen – utólag már értem, miért.
14 társammal minden nap, miután becsöngettek énekórára hangos furulyaszóval vártuk a tanárnőt. Zengett az iskola. A napi szintű ének, zeneelmélet-tanulás és hangszeres gyakorlás mellett még ráadásként a délutáni órákban én például szolfézsra és zongorára is jártam. Mondanom sem kell, az elején (sem) ment egyik sem olyan jól, de hát a gyakorlat teszi a mestert – gondoltam – éppen ezért bőszen gyakoroltam, még otthon is. Nagy volt az öröm, amikor egyik karácsonyra megkaptuk a nővéremmel a Casio szintetizátort, nem volt megállás, reggeltől estig vertük a billentyűket.
Így teltek a napjaink a családi házban, más sem hiányzott a szülőknek (na, meg az utcának) egy hosszú munkanap után, mint az én furulyázásom, sőt olyan is előfordult, hogy az iskolai ünnepség előtt még a szomszéd lányt is áthívtam, hogy együtt gyakoroljuk a kétszólamú darabunkat. A család az elején még tűrte, aztán egyszer-egyszer visszafogottan szóltak: mára elég lesz – de bizony volt olyan is, amikor már egyáltalán nem tudták elviselni az újra és újra ismétlődő Örömódát, ilyenkor felemelték a hangjukat: „Légy szíves, hagyd már abba!” – szóltak fel a földszintről.
Beethoven csodás darabja nálunk csak akkor nyert értelmet, amikor néhány év múlva a tesóm, majd én is kollégiumba költöztünk.
Aztán jött a hatalmas fordulat. Öt évvel ezelőtt a nővérem új hobbit talált: néptáncolni kezdett. Sőt, az utóbbi egy évben ukulelézni (gitár kicsi, négyhúros változata – a szerk.) tanul és a tagja lett egy nemrég alakult zenekarnak is. Amikor összejön a család, anya és apa mindig meghallgatja a legújabb zenéjüket, megnézik a táncokat, sőt, a fellépésein is igyekeznek ott lenni.
Tényleg örülök, hogy örülnek, de én azért minden ilyen alkalmat kihasználok arra, hogy szemrehányóan megjegyezzem:
– Nem értem, hogy nekem akkor miért is mondtátok anno, hogy „Légy szíves, hagyd már abba!”
Nyitókép: Clark Young/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Nem minden nap gyereknap, de amikor éppen az van, akkor ünnepelni kell
- Édes, gyermekkori nosztalgia – Leltár a kilencvenes évekből
- Te elmentél, én maradok tisztelettel
