Az önkéntes karantén 54. napját töltöm. A „Meddig tart még?” kérdésemre továbbra sem kaptam választ, viszont a járvány 5 dologra is megtanított az eltelt idő alatt.
– Hány darab van még?
– Úgy 600.
– Rendben, akkor én majd forgatom, Éva fűzi bele a gumiszalagot.
– Nem rippoltad (jelentése kézzel simára lapítani a varrást – a szerk.) ki rendesen, ez így nem jó.
– Ó, anya! A maximalizmusod még ilyenkor is!
Édesanyám varrónő. Úgy másfél hete azt a feladatot kapta, hogy otthonról készítsen el 1000 darab M2-es maszkot. Leszabták, neki „csak” össze kell varrni. Aztán jöhet bele a „mosási”, meg a gumiszalag. Másfél méterre a nővérem, másfél méterre anya, apa, steril kezek dolgoznak szorgosan, haladni kell. Az egész munkafolyamatban a rippolás az egyik legnehezebb: türelmesen simítani az öltéseket, hogy a végeredmény egy szép és egyenletesen bevarrt felület legyen. Van olyan pillanat, amikor a hideg ráz az egésztől, és dühösen teszem fel magamban a kérdést: – Miért kell ezt csinálnunk? Aztán jó arra gondolni, hogy ez az egész csomag itt akár 1000 embert is meg tud majd védeni. Vagy legalább minimálisan segít elhessegetni a félelmünket.
Azt a félelmet, ami az elmúlt két hónapban mindenféle invitálás nélkül beköltözött hozzánk. Naponta téma egy pohár bor felett, videóhívásnál, telefonbeszélgetésnél, hogy vajon meddig tart még a járvány, mi lesz, ha vége lesz, elkapjuk-e mi is vagy hogy vajon a környéken beteg-e valaki? És nem tudjuk a választ. Senki sem tudja. Nem is érdemes hosszasan beszélgetni erről, maximum csak annyira kell bő lére ereszteni, amíg épp ki nem dühöngjük magunkat, és kis időre el tudjuk engedni, hogy aztán folytathassuk a látszólag sértetlen és megszokott kis életünket. Ugyanakkor azt hiszem, ebben az időszakban van egy nagyon fontos feladatunk is. Mármint mindenkinek, egyénenként. Elgondolkodni. Mert el kell tennünk jó mélyen a zsebünkbe valami tanulságot ebből az egészből, hogy amikor majd a végéhez érünk, elővehessük és emlékeztessük magunkat. Én erre az 5 dologra fogok visszagondolni:
1. Igenis van, amikor a ruha teszi az embert
Mármint a maszk. A téglalap alakú rongydarab két hónapja az öltözékünk fő kiegészítője (hál’istennek egész sok embernél), ami készülhet sufnituningban melltartóból, régi kiselejtezett ruhából; van, akin egyszer használatosat látok és van, aki még arra is figyel, hogy mindenképp sikkesen lépjen az utcára: legyen a maszk is márkás. Függetlenül attól, hogy melyik mennyire véd, vagy épp mennyire lehet káros, én inkább megpróbálom más oldaláról nézni a dolgot. Egyfajta gesztusként, törődésként tekintek rá, a maszk viselésével jelezzük talán azt is, hogy a saját biztonságunkon kívül a másik biztonsága is érdekel. Milyen jó, hogy képesek vagyunk végre egyszer másokra is gondolni.
2. A koronavírust nem érdekli, mennyi pénzed van
Azelőtt napi szinten meghatározta az életünket az, hogy mennyi pénzünk van. Még mielőtt berobbant volna a járvány, az „elég” sokunknál azt jelentette, „legyen még több”, nem kíméltük magunkat, a szervezetünket, stresszeltünk, rohantunk, versenyeztünk. Most a legtöbben inkább arra koncentrálunk, hogy az egészségből legyen több, lélegeztetőgépből, maszkból, kesztyűből, kézfertőtlenítőből. Talán ez egy fejbekólintás a vírustól, hogy egyszer és mindenkorra rájöjjünk arra, a testünk sokkal nagyobb odafigyelést érdemel.
3. Amikor az „én” helyére lép a „mi”
Este nyolckor tapsolunk az udvaron, az erkélyen, kitartásra biztatjuk azokat, akik minden egyes nap áldozatokat hoznak másokért. Soha nem látott világszintű összefogásnak lehetünk szemtanúi, érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Maradhatna ez így? Az „én” és az „enyém” helyett mostantól lehetne olyan, hogy „mi” és a „miénk”?
4. Tudomásul venni, hogy nem tudunk mindenre „ráZOOMolni”
Hallak, látlak, mégsem vagyok ott. Munkamegbeszélések, magánbeszélgetések, sőt a gyerekek oktatása is átkerült az online térbe, és milyen jó is, hogy van lehetőségünk áthidalni a távolságot. De nincs ott az a tanító, amikor a gyerek nem érti a nyelvtan feladatot, nincs ott az anya, amikor a lány szorong és kellene egy kis vigasz, nincs ott az a nagymama, hogy fánkot süssön az unokának, hogy aztán együtt egyék meg. Az internet sok mindenért kárpótol, de a közelséget, a meghittséget, az emberi érintést még egyetlen egy technikai kütyü sem tudta helyettesíteni. Viszont pont a helyzetnek köszönhetően most van lehetőségünk ezeket átértékelni, és a jövőben egy olyan társadalmat, közösséget felépíteni, ami sokkal humánusabb, megértőbb és elfogadóbb másokkal szemben.
5. Hinni kell abban, hogy amit csinálsz az jó, és van értelme kitartani
„Nem veszem fel a maszkot, mert kiröhögnek.” „Ezt nem lehet bírni, muszáj elmennem valahová.” „Lassan már véget érhetne ez a karantén!” Ó, hányszor hallottam ezeket a mondatokat az elmúlt hetekben! Igen, most ismerszik meg, hogy valaki mennyire kitartó, mennyire tud tisztességesen az elejétől a végéig végigcsinálni valamit, függetlenül attól, hogy ki mit mond vagy épp ki nevet ki kit.
Olyan ez mint a rippolás: türelmesen simítani az öltéseket, hogy a végeredmény egy szép és egyenletesen bevarrt felület legyen. Mert már semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen, de majd amikor a végéhez érünk, én biztos akarok lenni abban, hogy a tőlem telhető lehető legtöbbet, a maximumot kihoztam a dologból.
Nyitókép: woohoo.
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- „Ez a nyugalom kellett nekem” – Mindenhol jó, de a legjobb otthon! a woohoo. karanténblogja, 4. rész
- „Honvágyam van. Kéne vissza a régi életem.” – Mindenhol jó, de a legjobb otthon! a woohoo. karanténblogja, 3. rész
- ‚‚Érzem, ezúttal én is ismeretlen terepre tévedtem’’ – Mindenhol jó, de a legjobb otthon! a woohoo. karanténblogja, 2. rész
