Te hiszel önmagadban? Nincs azon semmi szégyellnivaló, ha nem mindig sikerül! A lényeg, hogy a kétkedés dacára is elindulj a saját utadon.
Máig irigykedve nézek azokra, akik bíznak a képességeikben és tudatosan haladnak előre az útjukon. Én nem ilyen vagyok. Hiába írok egy női magazinba, hiába pötyögök a saját blogomra, kapok pozitív visszajelzéseket a munkámmal kapcsolatban, folyamatosan megkérdőjelezem magam. „Van nekem ehhez tehetségem?” A válaszért pedig minden egyes alkalommal meg kell küzdenem. Magammal. Hiszen a tehetség jóformán édes kevés, ha az ember nem hisz a sajátjában.
Mint a fára mászás
Valahogy gyerekként nem kételkedünk önmagunkban. Ha játszani támad kedvünk, játszunk, ha rajzolni szeretnénk, rajzolunk, ha fel szeretnénk mászni egy cseresznyefára, nem kérdőjelezzük meg a képességeinket, uccu neki, már ott gubbasztunk a fa tetején. Én például a legnagyobb természetességgel írtam fogalmazásokat, meséket és verseket, sőt tizenegy évesen elszántan körmöltem tele tíz oldalt életem első – és azóta is befejezésre váró – regényével. Írni akartam, így írtam. Ha a tanárnő vagy az anyukám megdicsért egy fogalmazás miatt, akkor örültem neki. Ezért felmerül bennem a kérdés:
Miért van az, hogy ami gyerekként egyértelmű a számunkra, abban felnőtt fejjel kevésbé tudunk hinni?
Én az egyetemi évek alatt olyannyira meggyőztem magam arról, hogy nincs tehetségem az íráshoz, hogy az első gyakornoki munkám során értetlenül néztem a felettesemre, amikor azt mondta: „Neked írnod kell.” Fel is ajánlottak egy újságírói állást, amire kis habozás után nemet mondtam. Miért? Lehet már veled is előfordult, hogy visszautasítottál egy esélyt, mert azt gondoltad, nálad ezerszer tehetségesebb emberek vannak a világon, akik joggal megérdemelnék. Hátat fordítasz a lehetőségnek, és elindulsz egy teljesen másik úton pedig, amit keresel az ott van az orrod előtt. Bennem is ez játszódott le, amikor a marketing felé vettem az irányt. Multiról, multira, ügynökségről, ügynökségre szálltam, kétségbeesve kerestem ki vagyok, mit szeretek, miben vagyok tehetséges.
A kételkedés minden dacára
Talán azért nem merünk belevágni dolgokba, mert félünk a kudarctól. Inkább csendesen megbújunk, sosem lépünk ki igazán a fényre. Én egy jó darabig csendben voltam, mert rettegtem a visszajelzésektől, hogy nem leszek elég jó. Ráadásul az akkori ismerősi köröm is azt sulykolta, hogy a firkálásból nem lehet megélni. Azt hiszem ez a legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet: olyanokra hallgatni, akik valójában nem értenek ehhez, nem látnak bele. Ilyenkor az a legjobb, ha mindent lehalkítunk magunk körül és mindennél jobban befelé figyelünk. Belső hang. Hit. Erő. Ki hogyan nevezi. De az megsúgja, hogy valójában mire is vágyunk. Én is erre koncentráltam, majd nem sokkal később létrehoztam A Nő, vagy akit akartok nevű saját blogomat, ahova szépen lassan elkezdtem feltölteni az írásaimat. Sajnos, az a rossz hírem, hogy minden kételkedés dacára tennünk kell a céljainkért, tűnjön ez bármennyire is félelmetesnek, különben az álmaink örökre egy porosodó fiókba ragadnak.
Az öregek nem viccből mondogatták, hogy a kemény munkának előbb utóbb meglesz a gyümölcse. Ahogy én is elkezdtem hinni magamban, lépéseket tenni a céljaim felé, azok egyre közelebb kerültek hozzám. Több mint fél évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem: „Kisanyám! Pár hónap múlva egy női online újságba fogsz írni.” Valószínűleg hülyének nézem. Most mégis itt vagyok, és az a munkám, amit mindennél jobban szeretek: írhatok. Persze ez még nagyon az út eleje. De ha már a nulladik kilométer követ elhagyja az ember, akkor megveregetheti a saját vállát! Hiszen elindulni a legnehezebb. Utána valahogy belerázódik az utazásba. Nem mondom, hogy nem lesznek nehézségek, mert azok untig vannak, de rengeteget lehet tanulni belőlük. Számomra az első nagy lecke az volt, hogy a kételkedés csak elakadást szül, ami valóban azt fogja eredményezni, hogy nem leszek képes a céljaimért tenni. A második lecke, hogy a másoktól érkező dicséreteknek is örülni kell, hinni a bennük rejlő jó szándékban. Nem, nem azért mondja, mert elfogult, hanem azért, mert tehetségesnek tart! Sőt, nem árt olykor megdicsérni önmagamat, és ideig óráig elhinni, hogy tényleg jó vagyok. Ha kell ezt annyiszor mondogassuk saját magunknak, amíg el nem hisszük, amíg olyan természetesnek érezzük, mint gyerekként a fára mászást.
Nyitókép: Westend61/GettyImages
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- Nincs „régi én” és „új én”. Anyaként is az a nő vagyok, aki mindig is voltam
- Amitől félek, azzal dolgom van: 5 élethelyzet, amikor bátornak kellett lennem
- Nem luxus az, ha a lelkünket is elküldjük néha wellnessezni
