Amitől félek, azzal dolgom van: 5 élethelyzet, amikor bátornak kellett lennem

Bátornak lenni sok helyzetben nem egyszerű, de ha sikerül kilépni a komfortzónánkból, óriási dolgokat is elérhetünk. És hogy mit jelent nőként bátornak lenni?

Ahol félelem van, ott van bátorság is. Ugyanakkor bátornak lenni nem csak azt jelenti, hogy legyőzöd a félelmed, hanem azt is, hogy szembenézel a múlt történéseivel és a jövő lehetőségeivel, ezáltal pedig elkezdesz fejlődni. Fejlődni barátnőként, kolléganőként, anyaként, főnökként, nőként.

Hogy miért írok most erről? 2019. december 14-én rendezik meg az idei TEDx Liberty Bridge Women konferenciát, amelynek idei témája: Bátor X Briliáns. Az eseményen – és az esemény után a YouTube-ra felkerülő videókban – csupa olyan előadót hallgathatsz meg, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy bocsánatkérés nélkül, a női erejüket mozgósítva megvalósítsák ötleteiket. Ezen felbuzdulva én is összegyűjtöttem életem azon történéseit, amikor bátorságot kellett gyűjtenem ahhoz, hogy változhassak, fejlődhessek és önmagam lehessek. Íme, életem öt mérföldköve:

1. Vidékről a fővárosba költözni

Négy és fél évvel ezelőtt otthagytam a kisvárosi nyugalmat és Budapestre költöztem. Tisztán emlékszem, mennyire izgatott voltam az első éjszakán, amit az albérletben töltöttem. Egyrészt azért, mert egy teljesen idegen lánnyal osztoztam harminc négyzetméteren, másrészt a legközelebbi buszmegállóig képtelen voltam egyedül eltalálni. Nem viccelek, folyton eltévedtem, zavartan keringtem a járdaszigetek között, rendszeresen összekevertem a villamost a trolival, a mozgólépcsőktől pedig egyenesen rettegtem. Sőt, egyszer a Keleti Pályaudvar forgatagában majdnem elütött egy biciklis, aki az utca kellős közepén elkezdett ordibálni velem. Annyira megilletődtem a váratlan kirohanástól, hogy sírva fakadtam. Hirtelen számtalan új inger ért, eltűntek a biztonságot jelentő ismerős arcok, az utcánkban található Katica ABC eladója, a szomszédunkban lakó történelem tanárom, ráadásul a családom sem volt mellettem. Egészen addig azt gondoltam magamról, hogy már felnőtt nő vagyok. Hát tévedtem. A felnőtté válásom a hetedik kerület szívében indult el és olyan apróságokban mutatkozott meg, mint felszállni a mozgólépcsőre, egyedül átutazni Pestről Budára, sötétben hazamenni a munkahelyemről vagy beülni egy számomra ismeretlen helyre és rendelni magamnak egy csésze kávét.

2. Kilépni egy mérgező kapcsolatból

Pár éve meghoztam azt az elhamarkodott döntést, hogy összeköltöztem egy olyan sráccal, akivel csupán néhány hete ismertük egymást. Egy ideig minden szuperül működött kettőnk között, de az exem szépen lassan kimutatta a foga fehérjét. Az apróságokkal kezdődött: Hogy áll a függöny? Miért vannak morzsák a pulton? Végül elpattant az agya és ordibálni kezdett velem, mindenért. Mindennek elhordott, a képességeimet ekézte, hogy én nem értek semmihez és örüljek, amiért ő velem van. Egyszer utazás közben felhívtam a figyelmét egy közeli benzinkútra, mire benyomta a satuféket és üvöltözve közölte velem, hogy ne beszéljek bele az ő dolgaiba. Mindezek mellett nem nézte jó szemmel, ha a barátaimmal vagy a családommal töltök időt. Sőt, egy idő után a külsőmre is megjegyzéseket tett, nem tetszett neki a frizurám, az alakom, az öltözködésem – még egy epilátorral is meglepett, hogy távolítsam el a pihéket, lehetőleg mindenhonnan. Sokáig fel sem tűnt, hogy  csak árnyéka lettem önmagamnak, tíz kilót fogytam, nem találkoztam a szeretteimmel, a napjaim a körül forogtak, hogy teljesítsek a párkapcsolatomban. Akkor nyílt fel a szemem, amikor megismerkedtem a mostani párommal, akinek nem volt egyszerű dolga. Annyira az exem hatása alatt álltam, hogy nem mertem kilépni a mérgező kapcsolatból. Egyszerűen féltem tőle. Végül egy reggelen, amikor egyedül voltam a lakásban, belém hasított a gondolat: Mégis mit csinálok? Bátorságot gyűjtöttem, sietve előhalásztam a bőröndömet, beledobáltam annyi ruhát amennyit csak tudtam, összeszedtem a legfontosabb dolgaimat, hívtam egy taxit és otthagytam mindent.

3. Örökre búcsút venni a párom édesapjától

Kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt veszítettük el a párom édesapját. Még most is tisztán emlékszem, hogy egy zöld köpenyben állok a debreceni kórház neonfénnyel kivilágított folyosóján, és a bátorságomat keresem. Előtte még sosem láttam haldoklót, nem tudtam hogyan viselkedjek, hogyan búcsúzzak el, egyszerre féltem és tehetetlennek éreztem magam. De abban biztos voltam, hogy ott kell lennem. Visszaemlékezve volt az egész helyzetben volt valami megmagyarázhatatlan erő, ahogy a párom nővéreivel kézenfogva körbeálltuk az ágyat. Jobban belegondolva talán azt a női erőt kerestem magamban, ami a születés és halál pillanatában jelen van. Hiszen régen teljesen természetes volt, hogy a női hozzátartozók asszonyok, lányok összegyűltek a haldokló ágyánál és közös ének formájában búcsúztak el szerettüktől. Édesanyám mesélte, hogy a nagypapa halálánál ő is hasonló helyzetbe került. Kétségbeesve hívta át a szomszéd Julika nénit, hogy nem tudja mit kell tenni, segítsen. Julika, aki falun nőtt fel és nem egy siratáson vett már részt, készséggel segített. A halál beállta után sorra utasította anyáékat, mi a teendő, ő maga pedig olyan rezzenéstelen arccal vágta szét a nagypapa öltönyének a hátulját, hogy a hullamerevség következtében fel tudja öltöztetni, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Tulajdonképpen, az is volt.

4. Terapeutához fordulni segítségért

Ezután szakemberhez fordultam a gondjaimmal. Persze a döntést nem volt könnyű meghozni, egyenesen harcoltam ellene. Néhány hónapba telt mire beismertem: nekem tényleg szükségem van rá. Már ahhoz is bátorság kellett, hogy elmenjek az első találkozóra, de az igazán kemény munka utána következett. Fél éven keresztül, hetente egyszer hangosan beszéltem a félelmeimről, aggodalmaimról, vágyaimról, amihez teljesen őszintének kellett lennem. Viszont az őszinte kitárulkozás és gyógyulás érdekében bátorságot kellett gyűjtenem, elég bátornak kellett lennem ahhoz, hogy szembenézzek a problémáim fő forrásával: magammal. A terápia végén nemcsak a fejemben sikerült rendet tennem, hanem arra is rájöttem, hogy szakember segítségét kérni egyáltalán nem kínos és ráadásul nagyon bátor dolog.

5. Karrierváltásba kezdeni

Minden reggel lelkesen indulok munkába, de ez nem volt mindig így. Ugyanis csak pár hónapja keresem írással a kenyerem, előtte egészen más területeken dolgoztam. Voltam nagy multinál marketing gyakornok, később ügynökségekhez keveredtem, belekóstoltam hirdetési rendszerekbe és a digitális projektmenedzsment területén is kipróbáltam magam. Mindeközben, amit valójában szeretek, az írást mellőztem. Annyira féltem attól, hogy kiderül nem vagyok elég jó benne, hogy inkább nem is foglalkoztam vele. Ráadásul a környezetemben folyton azt hallottam, hogy a nők állandóan önmegvalósítani akarnak, míg a férfiak komoly karriert építenek. Ez a visszajelzés arra buzdított, hogy megmutassam másoknak, én is át tudok vedleni üzletasszonnyá, ha nagyon akarok. Mondanom sem kell, három, Excel-táblákkal töltött év után rájöttem, nagyon rossz úton járok. Hosszas tipródás után elegendő bátorságot szereztem ahhoz, hogy otthagyjam a munkahelyemet és álláskeresésbe kezdjek. Annyit tudtam, hogy írni, önmegvalósítani és karriert építeni szeretnék, egyszerre. Hiszen erre én is képes vagyok. Igen, nőként.

Ha idén te is szívesen ellátogatnál a TEDx Liberty Bridge Women: Bátor X Briliáns konferenciára, ITT tudsz jegyet váltani! Még több részlet az esemény Facebook oldalán!

Nyitókép: Miguel Bruna/Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: