Ismered azt az érzést, milyen világgá menni? Indultál már útnak tiszta szívvel, gyermeki naivsággal, vakon bízva az ismeretlenben? Vagy szöktél dühből, félelem ittasan, netán a tehetetlenség által vezetve? Nem tagadom, többször én is útnak eredtem.
Alig voltam három és fél éves, mikor először világgá mentem. Teljesen spontán elhatározás alapján indultam útnak, esélyeket sem latolgattam előtte, inkább csak gyáva nyúl módjára futottam, ahogy a lábam bírta. Történt ugyanis, hogy megszületett a húgom. Nagyon szerettem őt a teraszon ringatni, de nem ám a szokványos módon; anyukám mennyit szidott is érte!
A babakocsi karjára volt erősítve egy fonaldarab, én pedig azzal játszottam, hogy ellöktem magamtól a kocsit, majd a fonál segítségével húztam vissza magamhoz. Igen ám, de egyszer kicsúszott a kezemből a rövid madzag, s hiába kaptam utána, már nem sikerült megtartani. Mivel nem volt a terasz körbekerítve, így a húgom – mintegy méteres magasságból – fejjel a virágágyásba zuhant.
Mit volt, mit tenni, jobb ötlet híján futottam bele a vakvilágba; meg sem álltam az óvoda udvaráig, ahol elbújtam a bokrok közé. Meg nem mondom, mennyi idő telt el így, de jócskán sötétedett már, én pedig még mindig ott gubbasztottam egymagam. Sőt, eltökélt szándékom volt, hogy én biza vissza sem megyek. Tartottam is magam ehhez az elhatározáshoz, egészen addig, míg a szomszéd németjuhászát meg nem láttam a kerítés közelében somolyogni. Már kislányként is nagyon bátor tudtam lenni, pont addig, míg egy kutya fel nem tűnt a láthatáron (sajnos ez ma sincs másképp). Ennek bizony a fele sem tréfa, gondoltam magamban, majd a büntetés biztos tudatában, lógó orral hazakullogtam.
Világgá menni másodszor: Ilonka néni kertjébe
Mikor másodjára útilaput kötöttem, már a húgom volt a cinkosom, s pont annyi idős volt, mint én hajdanán. Ez bizony már szervezett szökési kísérlet volt; hogy megorroltam-e valakire, vagy miért gondoltam úgy, hogy ideje új lakhatás után nézni, sajnos nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy összecsomagoltam mindent, amit szükségesnek véltem: a plüssmacskám, ami nélkül nem tudtam elaludni, és mindösszesen egyetlen almát, kettőnknek.
Kézen fogva kiballagtunk a kapun, s a szabadság mámorában úszva útnak eredtünk. Éppen a második szomszédot hagytuk el, ahol az udvaron Ilonka néni gereblyézte a leveleket. Gyanúsak lehettünk neki, ahogy baktatunk egymás mellett, a hátamra vetett batyuval. A kerítés fölött kihajolva utánunk is kiabált: „Hát ti hová mentek?” Én büszkén kihúztam magam, mint aki épp forradalmi tetteket hajt végre, úgy feleltem: „Világgá”. „Hát, ha már eddig eljöttetek, pihenjetek meg kicsit”- már nyitotta is a kaput és invitált befelé minket. Nem tiltakoztuk, mert nagyon szerettünk náluk játszani. Ilonka néniéknél volt a környék legaranyosabb kutyusa, egy zsemleszínű keverék, nagy, fekete gombszemekkel. Náluk be lehetett bújni a góré mögé, s ha elég türelmes volt az ember, láthatta, hol osonnak a kukoricacsövek közt az egerek. S volt egy kisebb udvar is, olyan puha és selymes fűvel, hogy öröm volt benne hemperegni. Kapva kaptunk hát az alkalmon, rohantuk befelé. Ő meg persze szólt nagymamámnak, hogy ne keresse világjáró unokáit, vacsorára hazavisz bennünket.
Világgá menni harmadszor: az éj leple alatt
Harmadízben tizenkét évesen próbáltam világgá menni. Tökéletesen kidolgozott tervem volt, felkészülve minden eshetőségre, mégsem jutottam el a megvalósításig. Az év januárjában hunyt el Zámbó Jimmy. Elég érzékeny kölyök voltam, s annyira szívemen viseltem a Király tragikus halálát, hogy eldöntöttem, elmegyek a temetésre. Nagyon elszánt voltam, annak dacára, hogy a baleset napjáig azt sem tudtam, hogy a világon van, így – a halál gyermeki, konok tagadásán túl – semmiféle érzelmi kapocs nem volt közöttünk. Megkértem hát anyukámat, vigyen el. Ő kerek perec megmondta, nem megyünk sehová, télen ő nem vezet, pláne nem Pestre. Itt az idő világgá menni – gondoltam hát magamban–, s ha már nekiindulok, első utam a temetésre vezet. Az éj leple alatt akartam megszökni. Mi sem egyszerűbb, kérem szépen: kimászok a tetőablakon, leereszkedek a csatornán, s biciklivel eltekerek egészen Csepelig. Gondoskodtam mindenről: a térképen bejelöltem az útvonalat, a boltban pedig vettem három elemlámpát, amit majd a biciklimhez erősíthetek.
Mondhatnám, hogy a racionális gondolkodás szoros küzdelemben győzedelmeskedett a makacsságom felett, de úgy rémlik, szimplán csak gyáva voltam. Bebújtam hát anyukám mellé az ágyba, hogy esélyem se legyen meggondolni magam.
Amikor a gyereked dönt úgy, hogy elindul
S hogy milyen apropóból jutottak ezek a történetek az eszembe? Pár héttel ezelőtt azzal az elhatározással állt elém a nagyfiam, hogy ő bizony visszamegy a mamához. Mindezt közvetlenül azután döntötte el, hogy egy hétvégi kiruccanásból hazaérkezett tőle. Valószínűleg konstatálta, hogy itthon mit sem változtak az életkörülmények abban a két napban, amíg távol volt. Tehát továbbra is korlátozva van az édességfogyasztás mennyisége, s az örökmozgó öccse is folyton rajta lóg, két perc nyugtot sem hagyva neki. Durcásan megfogta a táskát, amit pár órával ezelőtt hozott vissza, aztán közölte, ő elindul. „Menj csak, fiam!” – adtam áldásom rá, leginkább azért, mert kíváncsi voltam, mi fog kisülni a dologból.
Meg is indult az ajtó felé, hangos nyögések közepette cibálta az óriási csomagot, talán ha két lépést haladt is előre, majd belátta, ez így nem fog menni. Lázas pakolásba kezdett, melynek végén arra az elhatározásra jutott, a fogkeféjén és a pizsamáján kívül semmit nem visz. Az ajtóból fordult vissza, nem hívnám-e fel a mamát, jöjjön vissza érte? „Késő este van, ilyenkor már nem tud visszajönni érted” – feleltem. Egy darabig még tanácstalanul állt a bejárati ajtóban, s ott láttam a szemében csillogni az első könnyeket.
Odamentem hozzá, megöleltem, ő rám borult, s hangos zokogással tört fel belőle a gyermeklét minden gondja-baja. Nem szóltam semmit, csak öleltem őt, míg alább nem hagyott a szipogás. Aztán elmondtam neki, mennyire hiányzott nekünk, az öccse egész hétvégén őt emlegette. Sütöttünk sütit is, azzal vártuk haza, s az a sok játék is csak árválkodott a polcon, míg távol volt. Pár perccel később már újra az eleven huncutság töltötte meg a nagy bociszemeket.
Mindig is sejtettem, hogy eljön majd az a nap, mikor öntudatra ébred, s hangot mer adni nemtetszésének. Feszegeti a határait, pont úgy, mint minden más, vele egykorú gyerek. Nem gondolom, hogy ez baj lenne, sőt. Ez az eset viszont ráébresztett valamire. Nagyon sokszor sematikusan gondolkodom: nem lehet semmi baja a gyereknek, hiszen mindent megadunk neki. Meleg, szeretetteli otthon várja, van mit ennie, s egy-két összezörrenésen túl hangos szó nemigen hangzik el közöttünk. Lehet, hogy én a tőlem telhető legtöbbet nyújtom neki, de mi van akkor, ha neki pont nem erre van szüksége? Ha épp panaszkodni akar, mert az oviban Bence elszerette a „feleségét”? Vagy rossz napja van, mert esik az eső, netán kelkáposzta volt ebédre.
Miért várom én tőle, hogy mindig jó kedve legyen? Pusztán azért, mert a bennem lévő séma azt sulykolja: egy gyereknek nincsenek gondjai, így boldog kell, legyen? Én sem tudok naphosszat örülni, sőt, előfordul, hogy hosszabb időre félreteszem a rózsaszín szemüvegemet. Bizony panaszkodni is szoktam, szégyenszemre még sírni is; olykor ok nélkül, vagy dühből. Mert néha ez a legjobb stratégia arra, hogy megkönnyebbüljek. Azt hiszem, néha meg kellene próbálnom bölcs ember módára hallgatni. Szótlanul mellékuporodni, vagy csak annyit mondani: „itt a vállam, fiam, dőlj ide bátran és ereszd ki a feszültséget”!
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Imgorthand/Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- A hús, aminek lába kélt és a megtagadott puszi története – Avagy anyaságom komikus pillanatai
- Édes gyermekkori nosztalgia – Leltár a kilencvenes évekből
- Ugráljon a pocsolyákban, krumpliszsákként guruljon a domboldalon – legyen igazi gyerek!
