Milyen az, ha anya kivesz egy szabadnapot? Egyáltalán lehet szabadságra menni az anyaságból, vagy gondolatban úgyis mindig ott vannak velünk a gyerekek? Szerintem ez is, mint annyi minden, nagyrészt (de nem teljesen) fejben dől el.
„De hát hol a gyerek?” – kérdezte láthatólag megdöbbenve egy lakó a házból, amikor egyszer, friss anyukaként egyedül vágtattam le a lépcsőn, mert már épp nagyon szükségem volt egy kis kikapcsolódásra. Ugyanennek a lakótársnak valahogy nem jutott eszébe ugyanez a kérdés, amikor egy másik alkalommal két szatyorral baktattam felfelé a boltból, ugyancsak egyedül. A gyerek mindkétszer ugyanott volt: otthon, az apukájával. Viszont az első esetben, szatyor híján nem tudtam felmutatni az asszonyi kötelességteljesítés tárgyi bizonyítékát, így jogosnak vélte a megdöbbenést.
Száz százalékban anyának lenni
A közvélekedés nem titkoltan azt diktálja, hogy a gyerekek születése után egy anya idejét és gondolatait száz százalékban a gyerekek kössék le. Ám aki nevelt már kisgyereket, pontosan tudja, mekkora szüksége van minden anyának legalább egy kevés, de annál rendszeresebb énidőre ahhoz, hogy ne kattanjon meg a folytonos feladatoktól és a mozgástere beszűkülésétől. Ráadásul anyaként és coachként is meggyőződésem, hogy másoknak csak úgy tudunk adni, ha magunknak már adtunk előtte – szabadságot, énidőt, törődést. Röviden és egyszerűen: üres kancsóból, bármennyire is szeretnénk, nem lehet tölteni. A kiégett anya a családdal is kiégetten fog viselkedni, ha pedig mindezt normálisnak tekinti, akkor ráadásul tovább is adja a példát a gyerekeknek. Vagyis a kikapcsolódás nemcsak a mi érdekünk, hanem közvetve az egész családé.
Generációs örökség
Mondhatnánk, hogy szerencsénk van, hiszen a mi generációnk legalább már foglalkozik olyan dolgokkal, mint az énidő, a self-care vagy a kiégés megelőzése. Viszont súlyosan hordozzuk egyrészt azt a több generációs örökséget, amely szerint a rendes asszonynak nincs ideje magával foglalkozni, másrészt pedig azt a társadalmi nyomást, amelyik épp e generációs örökség nevében még mindig hajlamos megbélyegezni és önzőnek nevezni azt az anyát, akinek önálló időtöltései is vannak. Úgy érzem, ennek köszönhető az is, hogy ha egy anya végre eljut egy szabadnapig, akkor legalábbis illik kirántania a táskájából egy popsitörlő kendőt vagy egy játékot, jelezvén, hogy most sem kapcsolt ki teljesen az anyaságból.
Fejben dől el?
Egy szóval sem mondom persze, hogy az ösztönök nem efelé hajtanak. Minél kisebb a gyerek, annál nehezebb kikapcsolni az aggódást, még akkor is, ha egyébként teljesen megbízható emberre hagytuk (ráadásul az énidő mennyisége erőteljesen függ attól is, hogy tudunk-e bizonyos rendszerességgel ilyen segítőtársat találni). Erőltetni persze nem kell mindezt, de érdemes határozottan tudatosítani, hogy amikor saját programot csinálunk, nem elhanyagoljuk a gyereket, hanem részben az ő érdekében is igyekszünk feltöltődni.
Nálam például a fentebb emlegetett popsitörlő-kérdés meglehetősen hangsúlyos volt abban az időben, amikor még nem nőtték ki a gyerekeim az ilyesfajta babaholmikat. Mindig figyeltem rá, hogy ha felnőtt programom volt – legyen az akár edzés, akár egy kávé egy barátnőmmel – gondosan átpakoljak egy másik táskába, és szimbolikusan is átváltsak felnőtt üzemmódba.
Nem csak a gyerek feladata a leválás
Érdekes egyébként, hogy a hosszabb távolléteket, és a kötelező leválásokat mindig nehezebben éltem meg. Az óvodába például kis túlzással engem is be kellett szoktatni. De ahogy nőnek a gyerekek, úgy kell szépen, fokozatosan megbarátkoznom a leválás gondolatával is, hiszen ez a dolgok normális menete. És valószínűleg ettől is függ, hogy a felnövésüket és önállóvá válásukat kiüresedésként, vagy egy másfajta feladatokkal teli életszakasz, és egy másféle, remélhetőleg harmonikus kapcsolat kezdeteként élem-e majd meg. Ez pedig sem az én lelki egyensúlyom, sem pedig az övéké szempontjából nem lesz mellékes.
Nyitókép: Tara Moore/GettyImages
