Anyaságom 5 legkomikusabb pillanata

Biztos mindenki érezte már úgy egy-egy szituációban, hogy jobb lenne a föld alá süllyedni. Mióta gyerekeim lettek, sokszor így vagyok ezzel én is. Szaporodtak körülöttem a kellemetlen, avagy komikus pillanatok. Jöjjön az 5 legemlékezetesebb!

Az élet legizgalmasabb időszaka – mondom ezt a magam harminc-egynéhány évével–, amikor szülővé válik az ember. Várakozunk, készülünk rá; elképzeljük, milyen lesz majd magunkhoz ölelni a kis szeretetgombócot és szilárd elveink vannak, hogyan is szeretnénk nevelni őt. Aztán megszületik, úszunk a rózsaszín mámorban, és alig várjuk, hogy felépítsünk egy közös életet.

Az elején szoknunk kell egymást. A várakozás ideje alatt azért valamelyest rá tud hangolódni az ember az előtte álló feladatokra, na, és sokat segítenek az ösztönök is. Olvashatunk könyveket, készülhetünk tudatosan, de a szülői szerepeket mégsem tudjuk úgy bemagolni, mint az iskolai tananyagot, amit álmából felébresztve is visszamond az ember. Nekem például komoly gondjaim vannak magával az álomból ébredéssel is.

Az első éjszakák és a felismerés: ANYA LETTEM!

Épp az igazak álmát aludtam, mikor halk gyereksírás ütötte meg a fülemet. Kiugrottam az ágyból, rohamtempóban közeledtem a kiságy felé, ahonnan ki is vettem a gyereket. Aztán percekig csak tartottam a kisfiamat a karomban és azon tanakodtam, mégis kié lehet ez a gyerek és mit kellene csinálnom vele. Aztán szerencsére dolgozni kezdtek azok az ösztönök. A hosszúra nyúlt szoptatási időszak extrém kimerültsége miatt sokszor még ma is előfordul, hogy éjjel a férjem hozza be és adja a kezembe. Én meg álomittas szemekkel, az ágy szélén gubbasztva kérdezem tőle, mintha nem a szokásos séma menne lassan két éve minden áldott éjjel: „Mit csináljak vele?”„Hát etesd meg!” – érkezik a válasz. Szerintem azt hiszi, direkt szórakozok vele, de éjjeli kalandjainkból én reggelre nem sok mindenre emlékszem; mindig jót derülök, amikor elmeséli ezeket a röpke párbeszédeket.

Hová is tettem?

A kimerültség miatt egyébként is sok balgaságot követ el az ember. Legutóbb például tegnap történt velem egy ilyen eset, amin jót mosolyogtam. Bedagasztottam a kenyeret, aztán szépen bebugyolálva az íróasztalra tettem, mert ott uralkodtak a kelesztést elősegítő legideálisabb állapotok. Letelt az idő, mentem is gyorsan a szobába: a tésztát viszont nem leltem sehol, hűlt helye árválkodott az asztal közepén. A nagyobbik tagadott: ő bizony nem látta. Nem is forszíroztam, valamilyen belső hang által vezérelve egyébként is a kicsire testáltam a bűnbak szerepét. Járkáltam a szobába, lázasan kerestem a kenyeret, hová dughatta ez a komisz kölyök. Morgolódtam magamban, biztos ki is borította, hogy lesz ebből eztán fogyasztható produktum. Ekkor rontott be a nagy: „Anya, ott van a fürdőszobában”. S valóban, ott pihent a szárítógép kellemes melegében, ahová fél órával ezelőtt áthelyeztem; csak közben magam is elfeledtem.

Egyébként sokszor elfordul velem, hogy nem találok dolgokat. Ezt általában a fáradtságra fogom; mondjuk az is igaz, nem ok nélkül teszem ezt. Napi 5-6 óra alvás, ráadásul több részletben, nem különösebben pihentető. Emellett az élő családi kalendárium pozíciót is kénytelen vagyok betölteni: négy ember helyett észben tartani, mikor, ki, hova megy, mit kell befizetni, vagy éppen kit és mit ünneplünk; valljuk be, cseppet sem hálás feladat. Mindegy is, nem mentegetőzöm, a lényegen mit sem változtat: a dolgok rendszerint szőrén-szálán eltűnnek azokról a helyekről, ahol hagyom őket, hogy egy természetük szerinti teljesen idegen helyen találjak rájuk. Vajat a kenyérkosárban, telefont a hűtőben, a kulcsomat és a bérletemet meg legtöbbször sehol sem.

Másfél éve például letettem egy doboz játékkártyát a szőnyegre; azóta sem lett meg, pedig már kétszer átrendeztem a nappalit.

Egyszer pedig egy egész ételhordónyi tejszínes húst vesztettem el. Anyukám küldte, amolyan vidéki szeretetcsomag gyanánt, ne kelljen már szegény lányának két gyerek mellett az elemózsiával bajlódni. De bizony a húsnak lába kélt, én meg tűvé tettem érte a lakást, mígnem már abban is kételkedni kezdtem, hogy valóban létezett. Három nappal később találtam rá a kamrában, az üres ételtartó dobozok között. Mondjuk úgy, hogy még idejében ráleltem, a szaga alapján már lassan vonzotta volna a környék vadállományát.

Babakocsi vagy bevásárlókocsi? Nekem mindegy.

Az ember egy idő után rutinosan végzi a gyerekek körüli teendőket. Zsigerből jön már minden mozdulat, és belénk égnek a legtöbbet használt szófordulatok. Így fordul elő velem minden bevásárlás alkalmával, hogy olyan ritmusosan ringatom a bevásárlókocsit, ahogy otthon a babakocsit szoktam. Néha még csitítgatom is, pisszegek neki, pedig nem is ül benne a gyerek. Vagy, ha látok valakit, aki ringatja a gyerekét, van, hogy ringok vele én is. Amikor pedig a kisebbik fiam etetem, minden falatnál reflexszerűen tátogok; próbáltam tudatosan kontrollálni ezt a tevékenységet, sajnos nem sikerült felhagyni vele.

Múltkor a gyógyszertárban kerültem elég kellemetlen helyzetbe az öntudatlan kijelentéseim miatt. Miután fizettem, leemeltem a dugig tömött szatyrot a pultról, aztán „gyere, babám, menjünk!” felkiáltással sarkon fordultam és elhagytam a terepet. Gyerek persze akkor sem volt velem.

A gyerekek egyébként különösen jól értenek ahhoz, hogy kellemetlen, vagy vicces szituációkba sodorják az embert. Nagyobbik fiam például valamiért rendkívül szimpatizál a borvirágos arcú, koravén bácsikkal. Akárhányszor elsétálunk a kisbolt előtt, kezet kell fogni velük, vagy ha épp érzelmesebb hangulatban van, nem fukarkodik az öleléssel sem. Mára olyan széles lett az ismertségi körünk ezáltal, hogy lépten-nyomon ismerős bácsiba botlunk, akárhová megyünk. Az egyiket különösen kedveli; őt nemes egyszerűséggel úgy hívja: a mi bácsink. Na, őt egyszer igen előzékenyen meginvitálta hozzánk ebédelni, és együttes erővel is csak nagyon sokára tudtuk meggyőzni arról, hogy a bácsi valójában nagyon jól érzi magát a barátai társaságában, és egyébként sem szereti a krumplifőzeléket. Amikor csemetémet először foglalkoztatta a halál gondolata, szobroztunk egy ideig a mi bácsink háza előtt. Mit ne mondjak, elég kellemetlenül éreztem magam ebben az önjelölt kukkoló szerepben, de annyira aggódott a bácsi testi épsége miatt, hogy meg kellett várni, míg adott valamilyen életjelet.

A megtagadott puszi története

Egyébként is elég szociális gyerek. Nincs is ezzel semmi baj, de néha azért akadnak kellemetlen helyzetek. Tavaly nyáron például, amikor csoportösszevonás volt az oviban, különösen szimpatizált az egyik fiatal óvó nénivel. Öleléssel, puszival búcsúzott tőle, az én mellem meg dagadt a büszkeségtől, lám, milyen aranyos és kedves ez a gyerek. Mígnem egy délután nekem szegezte a kérdést: „Anya, te miért nem adsz puszit az óvó néninek? Nem szereted?” Hebegtem-habogtam, mondhattam neki, hogy felnőtteknél ez nem szokás, mindhiába; hajthatatlan volt a kérdésben. Mert, ahol szeretet van, ott akad puszi is, felesleges tiltakozni. Óvó néni legalább annyira zavarban volt, mint én, most akkor lesz-e puszi, vagy sem. Mert hát csak nem kéne itt az óvoda udvarán egymás nyakába borulni. Nem lett puszi, maradjunk ennyiben. De komoly szókratészi érvrendszert kellett rögtönöznöm, mire eljutottunk a kívánt végkifejletig.

„Most meg hová mész?”

Aztán vannak azok a történetek, amelyekre sajnos semmilyen épkézláb mentséget nem találok; nem hiába mondják sokan, hogy néha olyan vagyok, mint aki álomvilágban él. Múltkor például két perc elég volt hozzá, hogy elveszítsem mindkét gyerekem. A játszótéren homokoztunk hármasban, mikor egy kislány úgy döntött, csatlakozik hozzánk. Lapátoltam hát, hol egyiknek, hol pedig a másiknak, aztán azt vettem észre, hogy már csak a kislány nyújtogatja felém a homokozó formáját. Konstatáltam, hogy míg én egy teljesen idegen leányzót szórakoztatok, az én gyerekeim már a játszótér másik felében kergetőznek. Ha pedig a múltkori állatkertes produkciómra gondolok, még most is fültőig pirulok. Történt ugyanis, hogy kisebbik csemetém bemászott a szurikátákat elkerítő kordon mögé. Nem volt veszélyben, közte és az állatok közt volt üveg, de hát gondolom, okkal van ott a kerítés, így sopánkodni kezdtem. Mivel igazoltan botlábú vagyok, szóltam a férjemnek, mentse meg a gyereket. Bőszen magyaráztam neki, már másodszor kértem, füle botját nem mozdította. Kezdtem morcos lenni. „Nem hallod? Hozd már ki a gyereket!”- förmedtem rá. Szemem sarkából láttam, ahogy szépen lassan elindul a másik irányba. „Most meg hová mész?” – kiabáltam utána. Egy tök idegen férfi nézett vissza rám; kiderült, a férjem helyett mindvégig őt ostromoltam. Megfordultam, és szépen csendben, lángoló fejjel, egyetlen heroikus mozdulattal kimenekítettem a gyermeket.

Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Emely/ GettyImages

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Legnépszerűbb cikkek: