Vaksötétben vacsorázni? Elsőre félelmetes. – Ellátogattunk a Láthatatlan Kiállítás egyik programjára

Az érzékszerveinkkel információkat gyűjtünk a környezetünkből, így próbáljuk megfejteni, mi történik a körülöttünk lévő világban. Majd a tapasztalatainkból és az emlékeinkből felépítjük a saját valóságunkat. De mi történik, ha az érzékelésünk sérül?

Középiskolás voltam, amikor az egyik reggel a buszra várva megszólított egy idős férfi. Arra kért, hogy segítsek neki eljutni a gyógyfürdőbe. Bár érzékelt fényt és formákat, nehéz volt számára a közlekedés. A zötykölődő Ikarus-on magam mellé ültettem, és hallgattam a történetét. Nemcsak arról mesélt, hogyan veszítette el a látását, hanem a gyerekkoráról, a családjáról, az életéről. Derű sugárzott mindegy egyes mondatából. Ekkor értettem meg először, hogy egy látássérült ember élete nem pusztán nehézségekből és akadályokból épül fel, hanem ugyanolyan történetek, napi rutinok, apró örömök és bosszúságok láncolatából, mint nekem. Azóta eltelt húsz év, és már el is felejtettem ezt a találkozást. De a Láthatatlan Kiállítás légköre és az ott dolgozó látássérültek jelenléte újra előhívták ezt az emlékképet. Miután regisztráltunk a recepción, egy látássérült hölgy hívott minket az asztalához. Bemutatta a Braille írás rövid történetét, a felépítését, és végül egy erre alkalmas írógéppel le kellett írni a nevünket. Bár a látássérültek számára kialakított módszer számomra nagyon logikusnak tűnt és könnyedén papírra vetettem a keresztnevem pontokból álló karaktereit, a kevésbé érzékeny ujjbegyeimmel olvasni már nem tudtam azokat. Az asztal körül más párok is voltak, és érzékelhető volt az a feszültség, amit általában egy fogyatékkal élő ember jelenléte okoz. A kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugodni, és kérdéseket tettem fel a munkájáról, a látása elvesztéséről, amiről ő közvetlenül, nyíltan, és humorosan mesélt. Rövid időn belül szólítottak minket, és párokba rendeződve vártuk, hogy belépjünk egy ismeretlen, szó szerint láthatatlan világba.

Sötétség az alagút végén

Az ajtó mögött olyan dermedt sötétség fogadott, amire képtelenség felkészülni. Szinte azonnal egy kisebb pánikrohammal reagáltam. Azt hiszem, hogy túl gyáva voltam megfutamodni. Az első percben fogalmam sem volt, hogyan fogok ebben a vakító feketeségben kibírni 3 órát. De ekkor hirtelen poénok zápora hullt ránk. Egy finom, ismeretlen kéz megérintett és egy lakásba vezetett. Az egyetlen instrukció az volt: jobb kéz a falon! Indulhatsz! Bizonytalanul és csigalassúsággal vette kezdetét az este. Nagy kő esett le a szívemről, amikor felismertem a konyhabútort. Azt hiszem, sosem lett volna még ennyire kedvem hosszan elidőzni egy helyen. A bútorok és az eszközök ismerős formája biztonságot adott, de a kéz újra megragadott és továbbvezetett. Lassan újabb berendezési tárgyakat, anyagokat, felületeket tapogattam ki, míg végig nem értem a lakásnak berendezett tér minden helyiségén. Ezután következett az igazi bátorságpróba. Norbi, a vezetőnk, egy utcai zajokat és forgalmat élethűen megidéző térbe vezette a csapatunkat. Itt földbe gyökerezett a lában. Nem találtam semmit, amibe kapaszkodhattam volna. A bizonytalanságom és a félelmem a tetőfokára hágott.

Az élet ugyanúgy nyüzsög, csak épp nem látod

Ezután át kellett haladnunk a zebrán, meglátogattunk egy zöldséges standot, közben próbáltunk a rettenetes utcai zajban valami belső nyugalmat találni a haladáshoz. Majd egy erdei közegbe kalauzolt minket a látássérült vezetőnk. Az erdei hangok, a madárcsicsergés, a patakcsörgedezés végre teljes mértékben megnyugtattak. A korábbi félelmemnek és feldúltságomnak itt már nyoma sem volt. Még az sem bizonytalanított el, hogy egy rozoga hídon kellett átkelnünk. Biztonságban éreztem magam. A természet egy olyan láthatatlan szépségére lettem figyelmes, amit látóként ritkán érzékeltem a kirándulásaim során. A híd egy erdei szálláshoz vezette a csapatot. A faház tele volt érdekesebbnél érdekesebb tárgyakkal. Egy-egy agancs megtapintásánál azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen kevés dolgot érintünk meg. Sokszor beérjük a vizuális képpel, az első benyomással, és nem is vagyunk kíváncsiak a mélyebb ismeretre, vagy a dolgok valódi lényegére. Talán innen ered a rátapintani a lényegre kifejezésünk.

Miután elhagytuk a vadászházat, egy szoborparkban találtuk magunkat. A fából faragott formák mitológiai alakokat és kedvenc rajzfilmjeink hőseit idézték meg. A feladat az volt, hogy kitaláljuk, melyik szobor mit vagy kit ábrázol. Nem ment könnyen, de nagyon szórakoztató és vidám volt a hangulat. Szívesen megnéztem volna a figurákat fénynél is, de erre sajnos nem került sor.

Semmit a szemnek

Miután végigjártuk a kiállítást, elérkezett a várva-várt vacsora. Norbi átvezetett minket egy terembe, és egyesével egy 8 fős asztalhoz ültünk. Fényt ugyan itt sem érzékeltünk, de megnyugtató volt számomra, hogy az esemény hátralevő részét egy helyen tölthetem. Általában, amikor étteremben étkezünk, felmérjük az asztali terítéket és a dekorációt. A székek láttán máris elképzelésünk van arról, hogy kényelmes-e vagy sem. A vendéglő hangulata és a pincér megjelenése pedig meghatározó lehet az elfogyasztott étel megítélésében. A láthatatlan indiai vacsorát illetően nem volt prekoncepcióm. Örültem, hogy stabilan ülök, hogy a vaksötétben megtaláltam az evőeszközöket, és hogy végig tudtam enni a négyfogásos vacsorát anélkül, hogy leettem volna a ruhámat. Az étkezés során igazi mindfulness élményben volt részem. A nehezítő körülmények miatt persze kénytelen voltam lassabban étkezni. A figyelmemet nem térítette el egy felvillanó telefon, vagy rám szegeződő és zavarba ejtő tekintet. Apránként ismerkedtem minden egyes kanál levessel. Érdekes volt felfedezni az indiai fűszerek sokaságát, az étel hőmérsékletét és textúráját. A főételben a legnagyobb kihívást a köret elfogyasztása jelentette. A rizs, a villa, és a vaksötétség még távolról sem jó barátok, de megvan az a tulajdonságuk, hogy viccet űznek az emberből. Nem tudtam habzsolni, nem tudtam cseverészni evés közben, és így visszagondolva nem is volt rá szükség. Folyamatos jelenlétben voltam az étkezés alatt. Egy olyan élményben volt részem, amit megfogadtam, hogy átültetek a mindennapjaimba is. Ez nem azt jelenti, hogy azóta bekötött szemmel iszom a reggeli kávém. De igyekszem minden étkezéskor a teljes figyelmemmel, és gondolataimmal az étkezés élményére koncentrálni.

 A kiállítás előtt azt gondoltam, hogy elfogadó ember vagyok. A láthatatlan vacsorát követően viszont rádöbbentem, hogy még mindig van bennem előítélet, és gyakran vezet félre engem is az első benyomás. Ezentúl arra törekszem, hogy a világtalanok nyitottságával és kíváncsiságával szemléljem azt a különleges világot, amelyben élünk.

Nyitókép: Chalffy/GettyImages

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk: