Biológiai oka van annak, hogy akkor sem lépünk ki egy kapcsolatból, ha már nem vagyunk benne boldogok.
Az élet sokszor leginkább egy hullámvasútra hasonlít, amely a párkapcsolatokra is igaz. Teljesen normális, ha a sokadik közös év után nem érzed ugyanazt a magával ragadó szenvedélyt, ami a kapcsolat kezdeti szakaszára volt jellemző, de ettől még nem kellene, hogy totálisan elhidegüljetek egymástól.
Egy jól működő kapcsolatban is lehetnek nehézségek, vagy rövidebb-hosszabb krízisek. Még olyan halmozottan nehezített időszakotok is lehet, amiből nem látjátok a pillanatnyi kiutat. De honnan ismerheted fel, hogy érdemes adni még egy esélyt a kapcsolatnak vagy sokkal célravezetőbb, ha menekülőre fogod?
Egyedül nem megy?
Az ember társas lény, nem véletlen, hogy alapvetően mindannyian társsal képzeljük el az életünket. De sokszor nem csak a saját igényeink, hanem a társadalmi elvárások is óriási súllyal nehezednek a vállunkra. Sokan csak a külvilágnak próbálnak megfelelni, és ezért ragaszkodnak a nem működő, sokszor még mérgező kapcsolatokhoz is, van pedig, aki egyszerűen a magánytól retteg, emiatt köt számára bénító kompromisszumokat.
„A másokra szorulás, az egyedülléttől való félelem egyre általánosabb érzés. Ehhez adódik még a nőkre vonatkozóan az a külső nyomás, amely szerint a magányos emberek hibásak, nem értek el valamit az életben, nem szerethetők, vagy valamit rosszul csinálnak. Mintha bármi áron, de meg kellene találnunk azt a személyt, aki megment minket, akit fel tudunk mutatni annak ékes bizonyítékaként, hogy biztonságban vagyunk. A magánytól való félelem egy olyan társadalmi megtévesztés, amelyben felnőttünk és amelyben a nők a fő áldozatok. Pedig a mai világban, már egyáltalán nem a párkapcsolat az emberi lény kiteljesedésének egyetlen lehetősége” – mondja dr. Mattia Cis, érzelmi traumákra szakosodott pszichoterapeuta.
Miért félünk az egyedülléttől?
Egyszerűen úgy vagyunk kódolva, hogy nem akarunk egyedül élni. Hiszen párban, családban minden jobb, egyszerűbb és gördülékenyebb. Vagy legalábbis annak tűnik. De vajon tényleg így van ez? Ha nem találjuk meg a megfelelő partnert, akkor nem lehetünk boldogok? Sok összetevőből áll, hogy két ember hosszú távon is összeillik-e, főleg, hogy a korral, és a külső ingerek hatására még akkor is folyamatosan változunk, ha ez ellen kézzel-lábbal tiltakozunk. „Nem szabad folyamatosan az egyedüllét miatt aggódnunk, mert akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is azt választjuk ki, akit szeretünk vagy akihez valóban vonzódunk, hanem bárkit, csak hogy ne legyünk egyedül. El kell hinnünk, hogy szerethetők vagyunk, és csak akkor elköteleződni, ha úgy érezzük, annyira szilárd alattunk a közös talaj, hogy arra bátran építkezhetünk.”
Azonban gyakran megesik, hogy párkapcsolatban élünk és ahelyett, hogy jól éreznénk magunkat, a fellegekben repkednénk, boldogtalanok vagyunk, nem értjük, mi történik és folyamatosan szenvedünk. Pedig arra vágytunk, hogy ne legyünk egyedül, és amikor ott van mellettünk a másik, csak idegesít, zavar, és azt érezzük, hogy menekülnünk kéne. De mégsem tesszük, mert képtelenek vagyunk elhagyni a másik embert, félünk ettől a helyzettől, bénítóan hat ránk, hogy egyedül maradunk.
Van-e visszaút?
Amikor felmerül a kérdés, hogy visszafordítható-e a folyamat, akkor azt is mérlegelni kell, hogy egyáltalán van-e értelme visszafordítani? Hogyan értsük meg, hogy ez „csak” egy átmeneti válság, vagy a közös történetünknek vége van?
A válságos pillanatok átélése normális egy párkapcsolatban. Mindenkivel, a legjobb családokban is előfordul. Azok az emberi lények, akik találkoznak, nem egymást kiegészítő ikrek, ezért mindig van (és lesz is) eltérés, félreértés, csalódás vagy elmulasztott elvárás közöttük. Egy párkapcsolat tulajdonképpen két idegen ember közötti viszony, akik menet közben próbálják megérteni és megismerni egymást.
„A nehézségek minden pillanata egy kiváló alkalom arra, hogy jobban megismerjük egymást, és elmondjuk egymásnak, hogyan éreztük magunkat, mi történt és hogy tudunk-e segíteni egymásnak. Tehát nem az a cél, hogy állandóan jól érezzük magunkat, hanem az, hogy a párbeszéd eszközét fejlesszük először önmagunkkal, majd a másikkal, hogy a kapcsolat a különbségekben is épüljön, szilárddá váljon, készen álljon a nehézségekkel szembenézni. És legyünk tisztában azzal, hogy nem kötelesség együtt lenni” – fogalmaz a szakember.
Ha megértjük, hogy már nem tudunk jól együtt lenni, a kapcsolat egyik felet sem építi, akkor fel kell merülnie a szakítás lehetőségének. Nem egészséges valakihez csak azért ragaszkodni, mert évekkel korábban elköteleztük magunkat mellette. Nincs dráma, ha egy kapcsolat lezárul, még akkor sem, ha ez esetleg 20-25 év után következik be. „Attól, hogy egy kapcsolat nem örök, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy amíg tartott, csak rossz volt.”
Forrás: psychologytoday.com
Nyitókép: LightFieldStudios/ Getty Images
