„Az alapítványunk is olyan, mint a csapatsport, egy egész közösségért dolgozunk” – Drávucz Ritával beszélgettünk

Olimpikon, világ- és Európa-bajnok, világkupa-győztes, többszörös magyar és olasz bajnok, BEK-győztes, sokszoros gólkirálynő, a magyar női vízilabda válogatott korábbi csapatkapitánya. És elsősorban, anyuka.

Feltűnő jelenség, magas, csinos és mindig mosolyog. Pedig nem mindig van oka rá, 10 éves kislánya ugyanis egy ritka, gyógyíthatatlan betegséggel küzd. A sport azonban kitartásra és elszántságra is megtanítja az embert, amire nem csak a medencében, az életben is sokszor van szüksége Ritának.

– Amikor te kezdted a vízilabdát, akkor még inkább a férfiak sportja volt. Hol kaptál hozzá kedvet?

– Testnevelés tagozatos iskolába jártam Szolnokon, versenyszerűen úsztam, de egyszer csak meguntam. Tizennégy évesen az ember már keresi a kihívásokat, és akkor indult a női vízilabda. Minden barátnőm ment, ami komoly motiváció volt, és hát az sem volt hátrány, hogy sok jóképű srác is volt az uszodában. Megtanultuk a labdát kezelni, az első korosztályos bajnokság után pedig már hívtak az első osztályba játszani, Kecskemétre.

– Mi kell ehhez a sporthoz leginkább? A kitartás, a szorgalom vagy tehetség a legfontosabb?

– A kihívás keresése, a bizonyítási vágy, hogy ha kap az ember egy lehetőséget, akkor elég bátor-e ahhoz, hogy belevágjon. Hiszen ezzel a lehetőséggel iskolát váltottam, kollégista lettem, ami akkor komoly váltás volt az életemben. Kerestem az utam, és minél több dologba szerettem volna belekóstolni. És amikor azt mondják, hogy ebben jó lehetsz, hogy kitűnhetsz a többiek közül, az komoly hajtóerőt ad ahhoz, hogy bele tudj kapaszkodni és tudj érte dolgozni, küzdeni. A bizonytalanságba, ismeretlenbe ugrottam bele, eljöttem a szülői házból, a kíváncsiságon túl kellett hozzá az önmegvalósítás is.

– Amikor elkezdted, akkor gondoltad, hogy ez esetleg az egész életedre hatással lehet?

– Á, dehogy! Amikor áthívtak, akkor azt tudtam, hogy a következő évben junior Európa-bajnokság lesz, és hogy a felnőtt csapat előző évben világbajnokságot nyert. A sportág akkor kezdett a női vonalon is eredményes lenni, de akkor még nem volt olimpiai sportág, így ez nem volt perspektíva. Illetve akkor még azzal sem voltam tisztában, hogy létezik olyan, hogy élsportolói pálya. Ez menet közben alakult. Aztán kiderült, hogy 2000-ben, a sydney-i olimpián már ott lesz a női póló, amit megelőzött egy nagyon komoly, másfél éves összetartás, felkészülés. A Margitszigeten laktunk, reggel, délben, este edzettünk. Az érettségi utáni éveimet erre tettem fel, mert bár elkezdtem a főiskolát, de összeegyeztethetetlen volt az intenzív edzésekkel. Nehezményezte is az édesanyám, aggódott, mi lesz velem. Végül akkor nem jutottunk ki, később elvégeztem a főiskolát.


– Öt év után már az olasz bajnokságban játszottál, az soha nem volt opció, hogy végleg kint maradj?

– Tizenkét évig játszottam kint, Lericiben, Szicíliában, Firenzében és Reccóban is. Szakmailag óriási kihívás volt, nagyon jó évek voltak ezek. Mindig ott volt lehetőségnek, hogy maradhatnék, de a szívem folyamatosan hazahúzott. A család, a barátok itthon voltak, emiatt mindig volt bennem hiányérzet, ugyanakkor Olaszországban is sok barátot szereztem.

– Az élsportról köztudott, hogy rengeteg lemondással jár. Te is annak éltél meg bizonyos dolgokat?

– Bizonyos dolgokat igen, mert szerettem volna azokat az élményeket megélni, amit például az osztálytársaim, barátaim. Kicsit más ütemben éltem, magántanuló is voltam, annyit utaztam. A szalagavatón sem vehettem részt, utólag kaptam meg a szalagot, és már mentem is tovább. De sok osztálykirándulás is kimaradt. Persze volt, ami pótolta, ha nem is ezeket, de más élményeket szereztem, még úgy is, hogy nem napozni és pihenni, hanem keményen edzeni és meccsekre mentünk a tengerpartra. Ha valami fontos és teszünk érte, akkor ott mindig van lemondás is. De ha tudsz vele élni, akkor új lehetőségeket is kapsz. Mindig úgy voltam vele, hogy ha szembejön egy lehetőség, amivel nem élek, attól hiányérzetem van. Inkább kipróbálom, maximum visszalépek, de az biztos, hogy megpróbálom. Nem szoktam félni vagy megijedni a kínálkozó lehetőségektől, inkább bátran szembenézek velük.

– Amikor élsportoló lettél, hogyan képzelted el a családot, a gyerekvállalást az életedben?

– Onnantól kezdve, hogy olimpiai sportág lett a női vízilabda és rendszeresen részt is tudtunk venni rajta, négyéves ciklusokban gondolkodtunk. Mindig az adott versenynaptárunkhoz próbáltam szervezni az életemet. Londonban szerepeltem utoljára olimpián, 2012-ben, akkor már férjnél voltam, tehát adta magát, hogy vagy akkor, vagy négy év múlva jöhet a baba. Így is lett, s nyitva hagytam a kérdést, hogy vissza tudok vagy akarok-e menni, hogy milyen anyai érzéseim, ösztöneim lesznek, hogy egyáltalán ott tudom-e majd nyugodt szívvel hagyni órákra, napokra, edzőtáborokra a picit, mert ez nagyon nagy feladat. A sport nagyon megterhelő fizikailag, és emellett még ott vannak a lelki terhek is. A kevés alvás, a pici igényeinek szem előtt tartása, nagy belső küzdelem egy édesanya számára, még akkor is, ha van segítsége. Erre nincsen recept, ezt mindenkinek magának kell éreznie, hogy képes-e rá, vagy nem. S ha igen, milyen áron. Mi ad neki több kihívást, motivációt, elégedettséget. Hogy a sportban keresed-e még a további kihívásokat, hogy gyerekkel együtt is bizonyítani akarsz-e. Nálunk ez egyértelmű lett, miután Flóra kétoldali dongalábbal született, így rögtön kaptam feladatot. Gipszelésekre, fejlesztésekre jártunk, kéthetes kora után ötnaponta gipszelték. Nem értem rá azon gondolkodni, hogy érdemes lenne-e visszamennem az uszodába.

– Mennyire estél kétségbe akkor?

– Egyrészt nagyon, másrészt viszont nem volt időm ezzel foglalkozni, annyi nem várt feladat jött a betegséggel. Az alvás, etetés nyugodt kezdeti időszaka nálunk az első pillanattól jócskán kiegészült, nagyon komoly utat jártunk be, ami azóta is tart. Flórát többször műtötték, komplett gipszsorozatot kapott, egy éves koráig szinte folyamatosan összekötött sínt kellett hordania. Ebben az időszakban kezdtem el a sportmenedzser MSC képzését, terheltem magam, sőt a saját vállammal is folyamatosan gyógytornára kellett járnom. Az nagyon hamar egyértelmű lett, hogy sokkal fontosabb feladataim vannak mostantól az életben a vízilabdánál, mert mindig jött egy újabb nehézség. Egy ideig nem volt a mozgásfejlődésben elmaradása, de nem állt fel, amikor már fel kellett volna.

– Mi volt a diagnózis?

– Sokáig nem volt, pedig rengeteg orvosnál, neurológusnál, genetikusnál voltunk vele, de nem igazán kerültünk közelebb a megoldáshoz. Nagyon borzasztó volt ez a bizonytalanság. De nem voltam hajlandó feladni egy percig sem, mindig mentünk tovább. Így kerültünk Debrecenbe, egy genetikus doktornőhöz, aki pár perc után azt mondta, hogy szerinte ez Charcot-Marie-Tooth rendellenesség, de a vérelemzés ad majd erre választ. Külföldre, egy speciális vizsgálatra küldték a mintát, jó pár hónap elteltével kaptunk diagnózist, és onnantól tudjuk, hogy mivel állunk szemben.


– Mivel álltok szemben? Mit lehet tudni a CMT-ről, ami viszonylag ritka rendellenesség?

– Érdekes módon a diagnózis hozott egy kis megnyugvást, hiszen onnantól tudtuk, hogy mi az oka annak, hogy Flóra nem jár és szalad úgy, mint a korosztályában a többi gyerek. Ez egy rendkívül összetett betegség, több típusa van, de mindegyiknél más a génháttér, és a tünetek is teljesen mások, az életkori megjelenése is, emiatt nagyon nehéz diagnosztizálni. Komoly utat jártam be addig is, és ez folyamatosan tart, ezért is hoztam létre 2020 decemberében a WONDERFLORA & CMT Alapítványt, mert tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. Az alapítványt ugyanis megelőzte egy zárt Facebook-csoport létrehozása, annak érdekében, hogy a sorstársak segítsék egymást, szerettem volna egy közösséget létrehozni, hiszen én is tele voltam kérdésekkel. Rendszerben kezdtem gondolkodni, mert azt láttam, hogy nem elég, ha én egyedül kijárok valamit. Van honlapunk, orvosi, gyógytornászi, és gyógypedagógusi háttérrel egyeztetett szakmai anyagunk. Kapcsolatban vagyunk külföldi szervezetekkel, folyamatosan tanulmányozom az aktuális híreket, minden fellelhető információnak utánajárok, legalábbis amennyit az időm enged. A bizonytalanságnál ez már egy fokkal jobb helyzet, mert a kezdetekben azt sem tudtuk, hogy mi az, amivel segíthetünk Flórának. Például sok tünet hasonló volt az SMA-hoz, amikor először kimondták, hogy szűrnék arra is, az elég komoly sokk volt.

– Mi a következő lépés, hol tart most Flóra?

– A következő lépés Flórának egy ortopéd, rekonstrukciós műtét, amikor a két lábfejét kell megműteni. Ez egy két és féléves folyamat, volt már egy időpontunk, de akkor csak a lágyrészeket műtötték volna, amihez kértem külföldről több szakvéleményt is. Amerikában találtam egy olyan specialistát, akinek ezen a területen 30 éves tapasztalata van. Sajnos a műtét nagyon drága, ezért elindítottunk egy gyűjtést, ami most az összeg felénél tart. Az adó 1%-át is fel lehet ajánlani a cél érdekében. Nagyon hálásak vagyunk minden egyes felajánlásért, és dolgozunk tovább, hogy minél több érintett kaphasson segítséget.

– Meddig kell a műtétnek megvalósulnia?

– Annak köszönhetően, hogy folyamatosan járunk fejlesztésekre Flórával, és elkezdtük a robotikus járásterápiát, egyre többet van függőleges pozícióban. De már akkora a deformációja, hogy a lábfején jár. A cél az, hogy a talpa lekerüljön a földre, hogy stabilan tudjon járni. Jelenleg, ha nincsen rajta az ortézis, akkor kifordul a bokája, amivel nem lehet normálisan fejlesztésekre sem járni. Át kell helyezni a szalagokat, de az ízületekhez is hozzányúlnak és a csontot is érinti a műtét. Ez lábanként 6 órás műtét lesz, több beavatkozást végeznek egy műtéten belül. Sok tapasztalat nincs még arra, hogy ilyen nagyfokú deformációval 9-10 éves gyerekeket operálnak, de amik vannak, azok nagyon jó eredményeket hoztak. Nagyon szükségszerű lenne már a műtét, mert a növekedési kiugrás előtt kellene, hogy sor kerüljön rá. Egyelőre fogalmunk sincs, hogy ez a helyzet milyen változásokat fog hozni Flóránál, de az biztos, hogy nem lehet sokáig húzni az időt. Nem is adom fel egy pillanatra sem, hogy ez megvalósul. Los Angelesbe kell kijutnunk, hogy a doktor megműthesse Flórát. Ráadásul a kórház CMT-kutatóközpont is, az orvos vezetésével. A témával kapcsolatosan megszerzett tudást pedig szeretném itthon kamatoztatni. Mert az lenne a fantasztikus, hogy ne csak Flórának legyen jó, és őt műtsék meg kint, hanem hogy itthon is legyen ennek a problémának specialistája.


– Ha összejön a műtét, azzal végleg megoldódna a probléma?

– Sajnos erre nincs egyértelmű válasz, de egy időre biztosan. Viszont, ha csak lágyrészeket műtötték volna, akkor annak mindig utána kellett volna nyúlni. Én abban bízom, hogy ez végleges megoldás lesz, amit a folyamatos fejlesztésekkel szinten tudunk tartani. Már csak azért sincs arra időnk, hogy megvárjuk, amíg Flóra 18 éves lesz, mert közben az idegek sorvadnak, ha nem használja a lábait, eddig nem szabad eljutnunk!

– A fejlesztések, kezelések nyilván nem mindig fájdalommentesek. Hogy viseli ezeket Flóra?

– Mivel születése óta része az életének a fejlesztés, és nem menet közben jött, számára ez a természetes. Egész jól viseli, annak ellenére, hogy nem mindig fájdalommentes a kezelés. De a betegség miatt nagyon fáradékony is, ezért arra is folyamatosan kell figyelni, hogy ne terheljük túl. Ezt nekem nagyon nehéz, mert nem én érzem, nem tudom, hogy meddig lehet feszegetni a határait. Tudatosságra neveljük, meg kell tanulnia, hogy mit kell, és mit tud tenni saját magáért. Jár úszni, robotikára, jógázik, két helyre viszem fejlesztésekre, kap pszichés támogatást is, ezekkel egy bizonyos szinten tudjuk tartani, önállóan már pár lépést meg tud tenni. A falmászást is vissza kell hozzuk az életébe, mert közben a keze is gyengül, de a törzsizmot is kell erősíteni, olyan dolgokra van szüksége, ami kompletten fejleszti. Az a nehéz, amikor azt mondja, hogy nem akarja, nincs kedve, hiszen egy gyerekről beszélünk. De neki mindezt muszáj, mert a rendszeresség elengedhetetlen.

– Te most ezzel foglalkozol főállásban?

– 3 évig voltam Flórával gyesen, folyamatosan hordtam fejlesztésre, úszásra, először speciális iskolába járt, de azt már az óvodában is lehetett látni, hogy nagyon penge, gyorsabb ütemben haladt, mint a többiek. Fél évet járt a Mozgásjavító iskolájába, amikor rátaláltam a Gyermekek Házára, ami egy alternatív, befogadó iskola, most ott negyedikes. Én korábban voltam a MOB-nál, aztán a Sportért Felelős Államtitkárságon, most pedig a II. kerület sportjáért dolgozom, emellett viszem az alapítvány ügyeit. Megtanultam a grafikakészítést, szerkesztem a honlapot, közösségi platformokat, tartom a kapcsolatot az érintettekkel, az önkéntesekkel. Bevontuk a szakmát, online hazai és egy nagyszabású, sikeres nemzetközi konferenciát szerveztünk a témában, mert az ismeretterjesztés is nagyon fontos. Sok szakterületet érint a probléma, ezt mind próbáljuk a tapasztalatainkkal összegezni. Kétévente szeretnénk ezt a konferenciát megszervezni, mert nagyon hasznos volt. Felemelő érzés úgy létrehozni valamit, hogy azzal sok más érintettnek is segíthetünk. Az ismertségemnek köszönhetően nagy médiamegjelenést kaptunk, az alapítványunk is olyan, mint a csapatsport: egy egész közösségért dolgozunk. Mert ez már nemcsak Flóra ügye, hanem egy közösségé is, ami lelkileg nagyon sokat hozzáad az egészhez, hiszen a sorstársainak is tudunk segíteni. Néha, ha visszanézek az elmúlt három évre, akkor látom, hogy mennyi mindent megvalósítottunk már, rengeteg lépést tettünk előre és komoly dolgokat tettünk le az asztalra. Mindenki a munkája mellett tevékenykedik, én a Szerencsejáték Zrt.-nél is vállaltam nagyköveti szerepet, ahol az akadálymentesített játszóterek ügyét és a szemléletformálást karoltuk fel. Ez mind visszakapcsolódik hozzám, a sportolói múltamhoz, a kitartáshoz, a küzdéshez, a segítségnyújtáshoz, valamint Flóra, és sok más érintett gyerek jövőjéhez. Az alapítvány, bár rengeteg feladatot ad, számomra nem munka, hanem misszió.

Flórának és az Alapítványnak itt tudsz segíteni:

  • WonderFlora & CMT Alapítvány
  • Számlaszám: 11742300 – 21449149 – 00000000
  • SWIFT: OTPVHUHB   IBAN: HU40 1174 2300 2144 9149 0000 0000
  • Közlemény: WonderFlóra adomány
  • Adószám: 19288631-1-42

Nyitókép: Drávucz Rita és kislánya Flóra

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk: