Anna Jarvis társadalmi aktivista a saját édesanyja tiszteletére hozta létre az anyák napját, de hamarosan megbánta tettét. Az élete hátralévő részében az ünnep kereskedelmi és politikai kizsákmányolása ellen kellett küzdenie.
Évekkel azután, hogy megalapította az anyák napját, Anna Jarvis betért a philadelphiai Wanamaker áruház egyik éttermébe. A kezébe vette az étlapot, és látta, hogy a kínálatban az „anyák napi saláta” is szerepel. Megrendelte az ételt, de amikor felszolgálták, felállt, földhöz vágta a tálat és az asztalon hagyta az árát. Jarvist dühítette, hogy az a tiszta lelkű ünnep, amelyet ő teremtett meg már nem létezik. Szerinte a kereskedelem teljesen tönkretette az anyák napja varázsát.
Az ünnep születése
Az amerikai polgárháború idején Anna anyja, Ann Jarvis nővérként dolgozott és a frontvonalban megsebesült katonák ellátásával foglalkozott. Emellett megalapította az Anyák barátságának napját, aminek az volt a célja, hogy békét teremtsen az északi és a déli csapatokat támogató nők között. Miután az idősebb Jarvis 1905-ben elhunyt, lánya újra és újra elolvasta azokat a köszönőleveleket, amelyeket a háború alatt kapott. Annát büszkeséggel töltötte el, hogy anyja milyen sok embernek segített és szeretett volna megemlékezni róla. Halálának évfordulóján Anna ötszáz fehér szegfűt küldött a nyugat-virginiai kisváros, Grafton templomába anyja tiszteletére, és Philadelphiában is ünnepséget szervezett az anyák számára.
A fehér szegfű-láz
Anna Jarvis több promóciós kampányt is indított, ezeknek köszönhetően az anyák napi ünnep koncepcióját rövidesen országszerte és világszerte is megismerték. Jarvis szinte minden napját az ünnep népszerűsítésének szentelte és rengeteg támogatója akadt. De voltak, akik erősen ellenezték, kigúnyolták az ötletét. 1909-ben Henry Moore Teller szenátor „gyermeki” és „teljesen abszurd” kezdeményezésnek nevezte. Jacob Gallinger pedig egyenesen sértőnek tartotta az ünnepet. A kritikusok azonban nem tartották vissza Jarvist, aki 1914-ben elérte, hogy az anyák napját nemzeti ünneppé nyilvánítsák.
A mozgalom egyik legnagyobb támogatója a virágipar volt, Jarvis nagy összegű adományokat kapott a cégektől. Ráadásul a nyilvános szereplések alkalmával gyakran fehér szegfűt tűzött a mellére – amely édesanyja kedvenc virága volt – így ez vált az anyák napi törekvések jelképévé. Az üzletekben a májusi ünnep előtt rekordsebességgel fogyott a szegfű, az újságokban hamarosan megjelentek a virág felhalmozásáról és a haszonszerzésről szóló cikkek. A virágipar később azzal az ötlettel állt elő, hogy tovább növeli az értékesítést azzal, hogy új szokásokat vezet be. Ezután a fehér virágokat azoknak a vásárlóknak ajánlották, akiknek az édesanyja már elhunyt, egyébként a piros, illetve a rózsaszín és narancssárga színeket javasolták.
Küzdelem a kereskedelmi érdekek ellen
Az ötletgazda megelégelte, hogy a jeles nap felett egyre jobban átvette a hatalmat a kereskedelmi érdek. Hiszen ő azt akarta, hogy az anyák napja „az érzelem, ne a profit napja legyen”. Az 1920-as években Jarvis szembefordult korábbi támogatóival és felszólította az embereket, hogy hagyjanak fel a virág-, illetve ajándékvásárlással. A virágüzleteket, az üdvözlőkártya-gyártókat és az édességipart „sarlatánnak, banditának, kalózoknak és csótánynak nevezte, akik kapzsiságukkal aláásnák az egyik legártatlanabb, legnemesebb, illetve legigazibb mozgalmat és ünnepet”.
A virágeladások visszaszorítása érdekében több ezer fehér szegfűt készített gombokból, amelyeket ingyen küldött el különböző női érdekeket képviselő csoportoknak, lányiskoláknak és egyházi gyülekezeteknek. Megpróbálta védjegy alá helyezni az „anyák napja” és a „szegfű” szavakat, de kérelmét elutasították. Így nem maradt más választása, mint perrel fenyegetni a virágüzleteket. A Florist Telegraph Delivery (FTD) egyesület erre úgy reagált, hogy részesedést ajánlott neki az anyák napi szegfűeladásokból. De Jarvist ezzel még jobban feldühítették. Annak sem örült, hogy 1934-ben az Egyesült Államok Postai Szolgálata egy különleges anyák napi bélyeget adott ki. A képen egy váza szegfű is szerepelt, és Jarvis szerint ez csak egy újabb reklám volt a virágipar számára.
Jarvis mindenkit arra buzdított, hogy a jeles napon látogassa meg édesanyját, vagy ha erre nincs lehetősége, küldjön neki egy személyes üdvözlőlapot. „Egy nyomtatott kártya nem jelent semmit, csak azt, hogy lusta vagy írni annak a nőnek, aki többet tett érted, mint bárki más ezen a világon” – mondta Jarvis. „Minden anya szívesebben olvassa a fiától vagy lányától kapott legrondább firkát, mint bármilyen díszes üdvözlőlapot.”
A sors iróniája
A nő az évek alatt mániákussá vált, szinte belebetegedett abba, hogy az anyák napi ajándékozást megszüntesse. Olyan jótékonysági szervezetek ellen harcolt, amelyek az anyák napját használták fel adománygyűjtésre. A rendőrök sikoltozva hurcolták ki az Amerikai Háborús Anyák találkozójáról, és többször letartóztatták, mert megzavarta a békét a szegfűárusító helyek közelében. Felszólalt Eleanor Roosevelt ellen, aki anyák napi adománygyűjtést szervezett – olyan jótékonysági szervezeteknek, amelyek az anyák és a csecsemők magas halálozási arányának visszaszorításáért küzdöttek. Emellett gyakran házról házra járt és aláírást gyűjtött egy anyák napja ellenes petícióhoz.
Jarvis utolsó napjait magányosan töltötte, a Marshall Square Sanitariumban, egy pennsylvaniai gyógyintézetben. Itt hunyt el 1948. november 24-én. Mivel hatalmas adósságot halmozott fel, egyedül nem engedhette volna meg, hogy négy évet tölthessen az intézményben. Sosem mondták el neki, hogy a számláit egy hálás virágárusokból álló csoport fedezte.
Forrás: Mental Floss
Nyitókép: Photo and Co/Getty Images
