Ma már teljesen megszokott, hogy néha-néha beugrunk a KFC-be, eszünk egy Subway-szendvicset vagy éppen megreggelizünk a McDonalds'-ban. Azonban hosszú út vezetett idáig.
A készételek létezése igazából évszázadokra nyúlik vissza, az ókori Róma éttermei, a thermopolia néven ismert kifőzdéktől kezdve a kenyér-, leves- és húsárusokig, akik az antikvitás óta népesítették be a világ nagyvárosainak utcáit. Azonban a mai tipikus gyorsétkezést alkotó hamburgerek, sült krumpli, csirkeszárnyak és turmixok mind-mind Amerikából erednek. De hogy vált ez az egész egy globális iparággá?
Az automaták felemelkedése
A modern gyorséttermek előfutárainak azokat az automatákat tekintjük amelyek a 20. század elején látták el az északkeleti amerikai városlakókat. Lényegében ezek önkiszolgáló étkezdék voltak, ahol az éhes vendégek érmék bedobásával vehettek ki előre elkészített ételeket az automaták falain található üvegablakos rekeszekből. Az új, alkalmi étkezési formával a történelem során 1895-ben Berlinben találkozhattunk először, majd az 1902-ben Joe Horn és Frank Hardart étteremtulajdonosok révén Philadelphiába is megérkezett. Mondanunk sem kell, koncepció azonnal nagy sikert aratott. Horn és Hardart 1912-ben bevezették szolgáltatásukat a New York-i Times Square forgalmas negyedében, és további több mint 80 helyszínen terjeszkedtek. Azonban az automaták népszerűsége hanyatlásnak indult. Ahogy a városlakók a második világháború után egyre inkább a külvárosokba költöztek, a szolgáltatás lassan eltűnt.
Az első „gyorsétterem-lánc”
Adam Chandler „Drive-Thru Dreams” című könyve szerint először egy bizonyos Walt Anderson nevű szakács 1916-ban kezdett el kis, négyzet alakú hamburgereket sütni Wichitában, Kansas államban. Bár az amerikaiak akkoriban vonakodtak a darált hús fogyasztásától, miután Upton Sinclair 1906-os „A dzsungel” című regénye leleplezte a húsfeldolgozó ipart, Anderson megnyugtatta őket azzal, hogy nyilvánosan készítette az ételeit. A helyiek gyorsan megszerették a mindössze 5 centes hamburgereket és a tulajdonos hamarosan két új standot nyithatott. 1921-ben az ingatlanközvetítő Billy Ingrammel társult, hogy egy negyedik üzletet is létrehozzanak. Az már egy kis kastélynak tűnő épületben kapott helyett, ahonnan a egyébként „White Castle” név is ered. Ahogy pedig egyre több konkurens hamburgerstand jelent meg, Anderson és Ingram úgy döntöttek, hogy láncukat az egységességgel különböztetik meg. A vendégek bármelyik helyen is étkeztek, ugyanúgy készített hamburgereket és kávét fogyaszthattak, fehérre festett falak, rozsdamentes acélpultok és egyformán öltözött felszolgálók között.
Új szinten a kényelem
Miközben a kansasiak megismerkedtek a White Castle-lel, a texasiak egy újfajta étkezési szolgáltatással találták szemben magukat. A dallasi Pig Stand sertéshúsos szendvicseire vagy barbecuera vágyó látogatóinak ugyanis még csak ki sem kellett szállniuk autójukból az evés miatt. Rendeléseiket mosolygós autós felszolgálók vették fel, majd szállították oda nekik a kész ételeket. Mivel az amerikai utak autóinak száma 1920 és 1931 között 9 millióról 23 millióra nőtt, így nem volt meglepő, hogy a drive-in éttermek az elkövetkező évtizedekben a helyi tájkép szerves részévé váltak. Az autósok igényeinek következő kiszolgálási fázisa az 1940-es évek végén megjelenő drive-thru éttermekkel jött el. Bár nem világos, hol született meg az ötlet, gyakran a Missouri állambeli Springfieldben, a Route 66 mentén található, 1948-ban nyílt Red’s Giant Hamburgot említik az úttörőként.
A McDonald’s átírta a játékszabályokat
Mindeközben persze az iparágban egy másik változás is zajlott. Richard és Maurice McDonald 1940-ben, San Bernardinóban, Kaliforniában egy sikeres hamburger drive-in éttermet építettek fel, de végül nagyobb hatékonyságra törekedtek vállalkozásukban. 1948-ra a testvérek megszüntették az autós felszolgálókat és a gyorsrendelő szakácsokat, az ételkészítést egyedi állomásokra osztották, leegyszerűsítették a menüt és az edényeket, az üvegeket pedig eldobható változatokra cserélték. Az általuk „Speedee Service Systemnek” nevezett rendszer lehetővé tette, hogy még nagyobb profitot érjenek el. Közvetlenül ez inspirálta az olyan versenytársakat is, mint például Keith G. Cramert, aki 1953-ban megnyitotta a Burger Kinget.
Ebben az időben az Interstate Highway System fejlesztése és a külvárosokba való költözés, amely az automaták hanyatlását is elősegítette, egy olyan gyorséttermi boomot is elindított, amely már nemcsak a hamburgerekre összpontosított. Harland Sanders ezredes 1952-ben franchise-szerződéseket kezdett kötni éttermekkel a Kentucky Fried Chicken receptjének értékesítésére. Dan és Frank Carney testvérpár 1958-ban bemutatta az első Pizza Hutot Wichitában. Glen Bell 1954-ben hamburgerekről tacókra váltott, mielőtt 1962-ben Downey-ban, Kaliforniában megnyitotta a Taco Bellt. A 17 éves Fred DeLuca pedig Peter Buck atomfizikussal társult, hogy 1965-ben Bridgeportban létrehozza a Subway szendvicsláncot. Mivel a fogyasztók egyre több választási lehetőséget kaptak, a gyorséttermi vállalkozók arra törekedtek, hogy üzleteiket országosan és külföldön egyaránt bővíteni kezdjék. Az első nemzetközi úttörők közé tartozott a KFC, amely 1955-ben Kanadába, 1963-ban pedig Mexikóba is elvitte az ezredes titkos receptjét.
Egy fejlődő iparág
A 20. század előrehaladtával a gyorséttermek különféle marketing- és promóciós technikákat alkalmaztak, hogy még több vásárlót vonzzanak be. Az immár megszűnt Burger Chef volt az első, aki egy hamburgert, sült krumplit és italt tartalmazó menüt kínált. Előrelátóak voltak az 1973-ban debütált „Fun Meal” (mókás menü) gyerekmenüvel is, persze azt nem sikerült megakadályozniuk, hogy a McDonald’s 1979-ben országosan is bevezesse a Happy Mealt. Míg a közép-atlanti Rays Kingburger azt állítja, hogy 1972-ben ők voltak az elsők, akik reggelit kínáltak, a McDonald’s már bizonyos helyszíneken megelőzte őket. A gyorséttermi óriás 1972-ben egyébként tovább fokozta a tétet azzal, hogy bevezette az Egg McMuffin szendvicset, majd 1977-ben országosan is bemutatta reggeli menüjét.
Az elkerülhetetlen változás
Míg a Burger Chef újítói már 1974-ben salátákat kínáltak, a Wendy’s 1979-ben bemutatta salátabárját, addig a nagy franchise-ok többnyire ugyanazt a magas só- és kalóriatartalmú ételeket tették étlapjaikra, Így folytatódott ez mindaddig, amíg a 2001-es Fast Food Nation című film és Morgan Spurlock 2004-es dokumentumfilmje, a Supersize Me felhívta a figyelmet a növekvő elhízási arányokra, valamint a gyorsételek gyártása és fogyasztása által okozott környezeti problémákra. Bár a gyorséttermi láncok többsége nem követte a Burger King példáját, amely 2002-ben vegetáriánus pogácsát vezetett be, egy 2004 és 2015 közötti, húsz népszerű láncot vizsgáló elemzés iparági erőfeszítéseket mutatott a menük egészségesebb tételekkel való bővítésére. Az olyan láncok megjelenése, mint a CAVA, a Veggie Grill és a Native Foods, valóban tápláló lehetőségeket kínált a gyorsszolgáltatású ételekhez. Ma, függetlenül attól, hogy a fogyasztók alacsony kalóriatartalmú grillezett csirke wrapet keresnek, vagy a régi bevált hamburgert és sült krumplit, a gyorsétkezés továbbra is rendkívül népszerű.
Nyitókép: IMDb
Forrás: HistoryFacts.
Ha tetszett a cikkünk, ezek is érdekelhetnek:
- A bűnös város: Las Vegas nem is olyan csodálatos története
- 100 éves a Metro Goldwyn Mayer – Így élt túl a stúdió egy egész évszázadot
- Atlantisz elveszett birodalmának rejtélye
