Ha kilók alapján kellene számszerűsíteni az életem, azt mondanám: az elmúlt pár évben voltam 70 fölött és 30 alatt is. Mit gondoltok, pluszkilókkal, vagy kórosan soványan éreztem boldogabbnak magam?
Néhány napja született egy nyilatkozat, melyben a fitneszguru titulust időtlen idők óta birtokló celebünk szó szerint megmázsálta a nőket – akár a földből kiforgatott marharépát –, és a nőiességük mércéjét, valamint a párkapcsolat szempontjából releváns értékeiket kilók formájában határozta meg. Belegondolni is szörnyű, mindezek hatására hány nő fordított önmagát ostorozva hátat a tükörnek, és hányan pozicionálták magukat tévesen a hasraütés-szerűen megnevezett 58 kilós álomalakhoz képest. Magam részéről annyit mondhatok: sokáig ízlelgettem az elhangzott szavakat, komótosan megrágtam, majd egy szolidnak nem nevezhető, cseppet sem nőies mozdulattal ki is köptem őket. Mert a nőiesség ennyire sarkított és lélekromboló, degradáló és tárgyiasított– egyébként meg teljesen alaptalan és felesleges – megfogalmazásával talán ez idáig nem is találkoztam. El is döntöttem, nem írok a témában; egyrészt azért, mert több értékes anyag született már, másrészt akkora ordas nagy baromságnak tartottam ezt a nyilatkozatot, hogy képtelen voltam komolyan venni. Egyszerűen nem hittem el, hogy létezik olyan ember, aki egy ilyen következetlen és megalapozatlan érvelésnek hitelt adni képes.
Aztán tegnap elképedve olvastam az egyik barátnőm elkeseredett üzenetét. Elmesélte, hogy a szoptatás alatt felszaladt rá pár kiló, és ezt a nőgyógyásza valamiért– öt hónappal a szülés után – kardinális problémának könyvelte el. A doktor egy kis csipkelődéssel, burkolt és közvetlen sértegetéssel jó nagyot taposott barátnőm egyébként is hajszálon csüngő önértékelésébe. Tette mindezt úgy, hogy korábban végigkísérte a terhességét is, így pontosan tudnia kellett azt, hogy a hormonproblémái ellenére milyen nagy odafigyeléssel és lelkiismeretesen csinálta végig a kilenc hónapot. Ahelyett, hogy azt mondta volna neki: „Ne törődj most ezzel, menj haza, élvezd ki ezeket a hónapokat, mert ez életed egyik legszebb szakasza és mikor eljön majd az ideje, ledolgozod a plusz kilókat is”. De hát a doktor úr is csak jót akart; én mondjuk, kétlem, hogy a lehető legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő – ruhátlanul a vizsgálóasztalon fekvő – páciens cikizése, földbe döngölése és megalázása bármely módon motiváló lenne.
Úgyhogy most mégis itt ülök a monitor előtt és rettenetesen mérges vagyok. Könnyebb lenne utat engedni a bennem fortyogó dühnek, magamhoz viszont nem érezném méltónak, így próbálom összerendezni és kicsit formába önteni a bennem dúló haragot. A fenti eset apropóján felbuzdulva, hónapok óta most először gondoltam rá, hogy meg kellene mérnem magam; elvégre illendő lenne tudni, az én döngő lépteim hány plusz kilót szállítmányoznak a hitvesi ágyba. Próbáltam megkeresni a múlt századból rám maradt analóg fürdőszobai mérlegemet, eredménytelenül. Aztán hagytam a francba az egészet, mert őszintén szólva, egyáltalán nem érdekel.
De ha valaki mindenképp számszerűsítve szeretne maga elé képzelni, nagyjából a 60 plusz/mínusz kettő tartományba tippelném magam.
Nem vagyok kimondott szépségideál, de azt mondhatom, nincs különösebb problémám a küllememet illetően. Az alakom nem tökéletes (sőt!), de hajlandó vagyok megbékélni vele. Egyszerűen azért, mert jól érzem magam a bőrömben; és nekem ennyi éppen elég. Mégis úgy gondolom, hogy elég nagy magabiztossággal és rálátással tudok a női test változásairól nyilatkozni. Az elmúlt években ugyanis a saját bőrömön tapasztaltam meg azt, milyen óriási átalakulásokra képes. Kicsit több, mint hat év alatt ugyanis közel ötven kilós tartományt jártam be, melynek két végpontján a 29-es és a 75-ös számnál állapodott meg a mérleg nyelve.
Hogyan jutottam el ezekig a szélső értékekig? Magam sem tudom. Gyermekkoromban szerencsére nem voltak súlyproblémáim; a vörös hajam, a szeplőim és a szemüvegem miatt így is cikiztek eleget. Nyúlánk, nyakigláb kislány voltam, anyukám nemes egyszerűséggel langalétának nevezett. Aztán serdülni kezdtem, apró zsírpárnák jelentek meg a testem különböző pontjain – sajnos pont nem azokon, amelyek egy korombeli lánynak előnyére váltak volna. Felnőttként pedig lehorgonyoztam az ötvenes tartomány közepe táján, és ehhez kisebb kilengésekkel sokáig tartottam is magam.
Nőnek lenni 29 és 75 kilósan
Lassan eljutok ahhoz a ponthoz, amiről hat év távlatából is nehezemre esik beszélni. Huszonöt éves koromban két és fél hónapot kórházban töltöttem. Írhatnám azt, hogy anorexiás voltam, vagy a cachexia, kóros soványság terminussal is illethetném a betegséget, mely szó szerint kihúzta a lábam alól a talajt. Egyszer majd tudatosan is időt szentelek arra, hogy a mélyből a felszínre bányásszam az ezzel kapcsolatos emlékeimet. Néhány dolgot viszont fontosnak tartok tisztázni: az ember nem az egyik pillanatról a másikra lesz anorexiás. Nem úgy keltem fel, hogy na, akkor mostantól kezdve beláthatatlan ideig nem fogok táplálkozni. Ez egy nagyon hosszú pszichés folyamat eredménye volt, és esetemben nem is épp a téves testmegítélés eredményeképp alakult ki. Egyszerűen arról volt szó, hogy a folyamatos, fokozott stressz hatására a szervezetem ezt a válaszreakciót váltotta ki. Először nem volt étvágyam, aztán már más tünetem is akadt, míg el nem jutottam arra a pontra, ahonnan egymagam képtelen lettem volna visszafordítani a testemet ért károkat.
Csak a jó ég tudja, hányszor aggatták rám a „hülye picsa, úgy kell neki” minősítést. Mondjuk a „barátod is elég beteg, ha ilyen testtel tetszel neki” sem volt éppen szívet melengető. Pedig nem arról volt szó, hogy esztétikai okokból, saját elhatározásom alapján fogyasztottam magam csontsovánnyá, hogy az így nyert – vélt vagy valós szépségemmel– a társadalom férfitagjai előtt tetszelegjek. Nagyon sokan ugyanis így gondolkodnak azokról, akik ebben a betegségben szenvednek. Inkább mondanám azt, hogy összecsaptak a fejem fölött a hullámok, és nem találtam a felszínre vezető utat.
Sok jelzőt lehet egy 29 kilós női testre aggatni, de ha nekem kellene kiválasztani őket, a szépség, kívánatosság, nőiesség biztosan nem szerepelne a felsorolásban. Sőt, nagyjából negyven kiló alatt mindennemű szexuális aktus fizikai fájdalmat okoz, így a mások által feltételezett motiváció – a hőn áhított szépségmodell elérése – testiség hiányában meglehetősen csekély mértékben lehet csak érvényes. Az anorexia fáj, rombol és kiszolgáltatottá tesz; arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem kellemes érzés összeaszalódva és magatehetetlenül a kórházi ágyon élet és halál közt lebegve vegetálni.
Alig egy évvel később már 75 kilós kismamaként a nőiesség egy egészen más pólusát tapasztaltam meg. Talán ha nem lenne ekkora kontraszt a két életszakaszom között, nem is éltem volna meg ennyire intenzíven és érzelem gazdagon ezt az időszakot. Dacára a súlytöbbletnek, sosem voltam még annyira kiegyensúlyozott és boldog, mint a fiam születését megelőző és azt követő hónapokban. És a nőiesség saját magam számára megfogalmazott ideájához is ekkor kerültem a legközelebb.
Mézes teát hozott és könyveket
Hogy ne csak a Nőket vegyük górcső alá, írnék néhány szót a Férfiről. Elvégre a közös kapcsolati értékek szempontjából nézve mindkét résztvevő félről szólni érdemes. Talán a legegyszerűbb, ha a bennem élő férfiideált is a szubjektivitás szemüvegén keresztül szemléltetem.
Mikor beteg voltam és kórházba kerültem, Zoli álmai állását hagyta ott miattam. Londonból hazarepült, és közel három hónapig minden nap mellettem volt. Mézes teát hozott és könyveket, pedig akkor már nem voltam abban az állapotban, hogy képes lettem volna értelmezni, mi lapul a sorok között. MP3 lejátszóra tette a kedvenc dalaimat, kézen fogva sétáltunk körbe az apró udvaron –bár egy idő után már járni sem volt erőm – s a történetei néhány percre feledtetni tudták velem a kényszerű kórházi fogságom kellemetlenségeit. Máskor meg csendben ültük végig a 2 órás látogatási időt, mert valahogy elfogytak a szavak és képtelenek lettünk volna egymásnak bármit is mondani.
Ez a férfi nem hagyott faképnél, mert 29 kilósan nem voltam elég kívánatos. Pedig akkor még nem volt szó sírig tartó hűségről, így akár dönthetett volna úgy, hogy más barátnőt keres. Neki is kínszenvedés volt ez az időszak, de nem azért, mert a benne dúló tesztoszteront nem tudta hol levezetni. Hanem mondjuk azért, mert fogalma sem volt, hogy a barátnője megéli-e a másnap reggelt. Egy évvel később pedig ott volt velem a szülőszobán, végig fogta a kezem; s szerintem akkor sem a saját időszakos cölibátusa miatti személyes sérelme járt a fejében.
Míg ezeket a sorokat gépelem, ez a férfi elment bevásárolni és hazahozta az óvodából a gyereket. Mosogat és vacsorát főz, és teszi mindezt azért, hogy ebben a néhány órában én azt csinálhassam, amiben ki tudok teljesedni, és amitől jobban érzem magam.
Nem szereti, ha kötött pulcsit hordok, vagy ha festem a szemöldököm, mégsem várja el, hogy lemondjak miatta ezekről. S ez ugyanúgy működik fordítva is.
Nem rajongok a bajszáért, mégsem érzem azt, hogy másfél centi arcszőr a házasságunkban törést jelentene.
Elfogadom, egyszerűen azért, mert fontosnak tartom, hogy jól érezze magát a bőrében. Az együttélés nem arról szól, hogy a másikat a saját elvárásaim szerint formálom; sokkal inkább arról, hogy a döntéseit tiszteletben tartva elfogadom, támogatom és szeretem őt.
Végezetül pedig csak annyit mondanék: nem attól lesz csinos egy nő, hogy milyen feszes a combja vagy formás az alakja, netalántán hány kiló felesleg van rajta, vagy milyen méretű ruhát hord. Hanem attól, hogy a saját belső szépségét mennyire tudja önmagában tudatosítani és megélni. S ha önjelölt fitneszatyáink is ennek a felszínre hozásán dolgoznának pont akkora elánnal, amekkorával az irracionális elvárásokat hirdetni képesek, az mondjuk az önértékelésünk és a társas kapcsolataink szempontjából is előnyösebb lenne.
Nyitókép: Artem Kovalev/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- A testpozitív mozgalom nem a kövérséget hirdeti, arra buzdít, fogadd el önmagad!
- Teszt: Mennyire vagy elégedett a testeddel?
- Ashley Graham – A szépség 90 kiló felett kezdődik?
