Rengeteg ok van, ami miatt fájdalmat, bánatot érezhetünk. Ezek azok a dolgok, amik emberivé tesznek és formálnak minket – persze csak akkor, ha nem fojtjuk magunkba. A felismerés azonban már fél siker.
Az elfojtások korát éljük. Legyél kemény! Katonadolog! Ne sírj! Engedd el! Naponta hangoznak el az ilyen mondatok mindannyiunk szájából. És bár zömében bátorításnak szánjuk, valójában mind az elkerülést ösztönzi. Sajnos az érzelmeink elfojtását iszonyatos mértékben befolyásolja a kultúra, amelyben élünk. Manapság szinte elvárás, hogy a lehető leggyorsabban visszatérjünk a normális működéshez, pedig a lelkünk mélyén valahol érezzük: nem lehet, nem tudunk mindent egy vállrándítással elintézni. A külvilág sürgeti, hogy szedjük össze a darabjainkat és ezt a nyomást minden téren érezzük. Mit csinálunk hát? Az érzelmeink mélységei helyett maximum a borospohár fenekére nézünk. Úgy teszünk, mintha fájdalom, bánat és gyász nem létezne. Leggyakrabban akkor, amikor a leginkább foglalkoznunk kellene vele.
Természetes, hogy ha veszteség, gyász, árulás vagy fájdalom ér minket, akkor a félelem belénk hasít, rideg markából pedig nem ereszi szívünket. Úgy érezzük, a víz alá nyomták a fejünket és nem érezzük magunkat biztonságban. Ez stresszt és gyötrődést hoz, amivel szembenézni nehéz, ezért gyakran választjuk a könnyebbik utat, hogy nem törődünk vele. Csakhogy amit eltemetünk, egyszer majd megerősödve tér vissza, olykor betegség formájában is.
Honnan ismered fel az elfojtott bánatot?
Az elnyomott érzéseink rengeteg formát ölthetnek, épp ezért olyan nehéz felismerni mindaddig, amíg egy betegség vagy komolyabb tünetek formájában felszínre nem törnek. Vannak azonban jelek, amelyek árulkodhatnak arról, hogy egy trauma vagy válság átélését nem tudtuk a megfelelő módon feldolgozni.
Tagadás: Egy nehezebb időszak során sokszor a legnehezebb a saját érzéseinkkel szembenézni. Gyakran komoly erőfeszítések árán is, de hajlamosak vagyunk blokkolni, visszatartani, sőt egyenesen tagadni az érzelmeinket, s azt mutatni a külvilág és magunk felé is, hogy nincs itt semmi látnivaló.
Elzárkózás: Erőteljes jele lehet az elfojtott bánatnak az, ha elkezdjük kerülni azokat az embereket, szituációkat és helyeket, amelyek negatív emlékeket ébresztenek bennünk vagy negatív érzéseket válthatnak ki belőlünk.
Fake it till you make it: Van az angol nyelvben ez a kifejezés, ami annyit tesz, hogy úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, egészen addig, amíg be nem következik. Ilyenkor megkísérelünk meggyőzni másokat és saját magunkat is arról, hogy tökéletesen urai vagyunk a helyzetnek.
Figyelemelterelés: Ha azt veszed észre, hogy valaki folyamatosan, már-már kényszeresen lefoglalja magát különböző tevékenységekkel, amelyek elfordíthatják a figyelmét a gyászról, fájdalomról, egy jó jel lehet arra, hogy a pótcselekvéssel próbálja elfedni bánatát.
Halogatás: Amikor nem akarunk szembenézni a fájdalommal, hajlamosak vagyunk elhalasztani, lemondani mindent, ami a traumával kapcsolatos. Ez főleg gyász és szakítások eseténél nyilvánvaló, amikor valaki nem hajlandó az elveszített személy holmijának átválogatására, a szakítással kapcsolatos ügyek vagy a hivatalos papírok intézésére.
Gyógyszerek: Sajnos a legnagyobb fájdalmak közepette az is előfordul, hogy valaki tudatmódosító szerekhez fordul – legyen az alkohol, nyugtató vagy neadjisten komolyabb drog – a fájdalomtól való elszakadásra. Ez ráadásul további életzavarokhoz vezet, mert az érzések akkor is várnak rá, amikor kijózanodik.
Mit tehetünk?
Barátaink, munkatársaink, szeretteink közül sokan nem mutatják bánatukat, de olykor mi magunk vagyunk azok, akik elutasítják az érzést. De ha tudjuk, hogy később más mentális vagy egészségügyi problémánk is származhat belőle, akkor mit tehetünk azért, hogy elkerüljük a nagyobb bajt? Hogyan segíthetünk magunkon és másoknak?
Szünetek: A bánatban, fájdalomban, gyászban való részvétel nem azt jelenti, hogy non-stop elmerülsz benne. Foglalkozz vele, engedd meg magadnak, hogy érezd, de időnként teret adhatsz a hobbidnak, baráti látogatásoknak, egy kis munkának, vagy filmezésnek is.
Órarend: Viccesen hangzik, de annyira felpörgött világban élünk, hogy szinte alig van időnk úgy igazán elmerülni a minket ért érzelmekben. Aki hajlamos arra, hogy elvesszen a teendők sűrűjében és inkább a figyelemelterelésre szánjon időt, az tudatosan is betervezhet időszakokat a feldolgozásra. Legyen meg a tere és a helye annak, amikor a régi fényképeket nézegeted, elmerülsz a gondolataidban vagy naplót írsz.
Segítség: Sokan még mindig szégyellnek támogatást kérni a bajukra. Nyilván egy arra alkalmas, gondoskodó baráttal való beszélgetés is sokat jelenthet, de a legcélravezetőbb mégis az, ha felkeresünk egy szakembert. Nincs azzal semmi baj, ha támogatást keresel, sőt! Ne félj megtenni az első lépést, hiszen egy terapeuta szakértő segítséget nyújthat a traumák feldolgozásában, az elfojtott érzéseid felismerésében, de az esetlegesen ebből fakadó függőségek kezelésében is.
