A táska bepakolva, uzsonnásdoboz a kézben, kattan a zár, indulás. Szeptember másodikán újra megnyílnak az iskolák kapui, de ez a dátum nemcsak a gyerkőcnek és a szülőnek fontos, a pihenő után a tanító is szép ruhát ölt és fejest ugrik a tanévben.
Újra itt a szeptember. Őszinte leszek, ez a nyár úgy elrepült, hogy szinte észre sem vettem. Biztosan a gondosan összeállított tanítónénis bakancslistámnak is köszönhető, amit bármennyire is igyekeztem, végül nem sikerült maradéktalanul teljesítenem. De nem bánom, mert így legalább az őszi szünetre is lesz néhány izgalmas, kipipálandó programom. Csodával határos módon, amint nyilvánosságra került a cikkem, a házunk felett megjelent egy szivárvány. Mosolyogva gondoltam végig, hogy talán ez volt az egyik olyan dolog a listámon, amit egyáltalán nem tudtam befolyásolni, mégis azonnal teljesült. Ezen kívül fújtam szappanbuborékot, számoltam hullócsillagokat és szürcsöltem házi készítésű ribizliszörpöt is, de hát minden jónak vége szakad egyszer, ez a nyár is elmúlt.
És most itt ülök a tükör előtt, reggel fél hétkor és azon töröm a fejem, mit vegyek fel, mert ugye, farmersortban mégsem mehetek suliba. Arról nem beszélve, mivel az elmúlt két hónapban megengedhettem magamnak, hogy reggel ne keljek korán, így a bioritmusom is kissé felborult, félálomban pedig még nehezebb 25 perc alatt összekapni magam.
Gondolnád, hogy a fenti sorokat egy vidéki tanítónéni írta? Pedig igen, mert nem csak a kis diákoknak jelent nehézséget az iskolakezdés. És félreértés ne essék, ez egyáltalán nem panaszkodás, sőt.
A nap, amit alig vártam – Helló újra, tanári asztal!
Ha nem is a szó szoros értelmében, a pedagógusoknak már augusztusban becsengetnek. Alsós tanítóként én is izgatottan vártam az első napomat. Hasonló érzés ez, mint amikor diákként anno újra találkoztam az iskolatársakkal. Miután boldog új évet kívántunk egymásnak a kollégákkal, élménybeszámolók tömkelege és a nyáron elért barnaságunk összehasonlítása következett. Érdekes módon ennyi kihagyás után is percek alatt sikerült ráhangolódni a következő tanév teendőire. Bár a tanári asztalomon a naptár még mindig június végét mutatott, mellé már az új tanévre elkészített tanszerlistát és a tankönyvekhez készített tanmeneteket is gondosan bekészítettem. A ráhangolódásban az is segített, amikor az iskolakapun begurult a postakocsi roskadásig megpakolva az új tankönyvekkel. Válogatás, számlálgatás és az új könyvek illata. Ilyen egy évkezdés.
Ők az én gyerekeim (is)
2006 óta dolgozom ebben a hátrányos helyzetű gyermekeket foglalkoztató általános iskolában. Kezdetben óraadó voltam, majd osztályfőnök lettem, és ma már a második osztályomat viszem végig az alsó tagozatban. Hogy mi motivál évről évre? Miért nem bánom a korai kelést, az állandó ricsajt, a hosszú, fárasztó napokat? Mert végre újra láthatom őket. Kíváncsi vagyok a gyerekek arcára, hogy mennyit nőttek a szünet alatt és várom az élménybeszámolóikat is. Tanítónak lenni számomra nemcsak egy hivatás, ez egy életfeladat, újabb és újabb kihívásokkal. Talán az is közrejátszik ebben, hogy hátrányos helyzetű gyerkőcöket oktatok, néha anyjuk helyett anyjuk vagyok. Amellett, hogy megtanulunk betűt írni, számolni, én ott vagyok nekik akkor is, ha szükségük van valakire, aki meghallgatja a problémáikat. Sőt, olyan is előfordul, hogy csak szótlanul ülünk egymás mellett a nyolcévessel, mert neki éppen erre van szüksége. Egy felnőtt megnyugtató közelségére, aki biztos pont az életében. Van olyan, akinek ünneplő ruhát hozok, amit én vasalok ki, ha pedig valakinek beázik a cipője mire beér a suliba vagy télen, szánkózás után, a szekrényben mindig vár rá egy tartalék lábbeli. Fogom a kezüket minden helyzetben, farsangi jelmezt varrok vagy átválogatom a színes filctollaikat. De nem bánom, mert ők az én gyerekeim (is).
Új órarend, új kalandok és az imádott osztályterem
Belépve a termünkbe, kicsit olyan mintha hazaérkeznék. Természetesen azért, mert osztályfőnökként a kötelező szemléltető anyagok kivételével mindent a saját ízlésem szerint alakítottam ki. A játszósarok, ami évek óta fontos része a teremnek és, ami azért jött létre, hogy az elsőseimnek könnyebb legyen az óvoda-iskola átmenet, úgy néz ki ez örökre ott marad, mert még a látogatóba érkező felsősök is imádják. A kreatív sarok, a közös munka egyik vidám színtere, a könyvespolcunk telis-tele könyvekkel. Most még minden olyan csendes és üres, a folyosóról nem a tanulók lármája, hanem a tanítók munkazaja hallatszik. Felkerülnek a falra a nyári szünetben elkészített új dekorációk, megvalósulnak az új elképzelések, amik talán majd megkönnyítik a gyerekek dolgát, az új tananyag befogadását. Én általában ilyenkor dobozolom be az előző tanév színes rajzait, betelt füzeteit, gondolva itt a jövőre, mert egyszer majd, ha felnőnek biztos kíváncsiak lesznek arra, mit alkottak kicsiként.
Elkészültem, engem is vár az iskola. Felvettem az ünneplőmet, a táskámat a kávésbögrémmel, a tízóraimmal és útnak indulok. Én ugyan a tanári asztal másik oldalán, az új órarendünkkel a kezemben, de ugyanolyan lelkesedéssel vágok neki az új tanévnek, mint a nyári szünet alatt hatalmasat nőtt kisiskolásaim.
Köszöntelek szeptember!
Szerző: Dakos Éva
Nyitókép: Jeremy Bishop/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Édes gyermekkori nosztalgia – Leltár a kilencvenes évekből
- Bakancslistás első helyezettek: újságíróink álom úti céljai következnek!
- „Hajtott, dédelgette a karrierjét, aztán megállt, mert elfáradt.” – Előzd meg a kiégést és lassíts!
