Van egy csomó dolog, amit jól csinálok. És van rengeteg dolog, amiben nemhogy nem a legjobb, de még átlagos sem vagyok. Mégsem hagyom abba őket, egyszerűen azért, mert szeretem csinálni. De amíg idáig eljutottam, az nem két perc volt.
Anya, te miben vagy ügyes? – kérdezte egyszer, még óvodásként az egyik fiam, amikor arról beszélgettünk, hogy mindenki ügyes valamiben, és az a feladat, hogy ezt megtaláljuk. Először is nyeltem egy nagyot – valahogy azt, hogy miben NEM vagyok jó, sokkal hamarabb fel tudom sorolni, mint azt, hogy miben igen. Pedig van jó pár dolog, amiben sikerélményeim vannak. Például nagyon könnyen tanulok nyelveket, míg sokaknak szenvedés az angol, vagy bármelyik másik idegen nyelv, addig rám már egy kéthetes nyaralás alatt képesek rám ragadni az alapok. Aztán világéletemben szerettem táncolni, és talán nem is csinálok rosszul egy-két műfajt. A történelemben is aránylag jó vagyok, és abban is, hogy összeszedjem és újrafogalmazzam egy-egy témáról az információkat, ezért is választottam az írást hivatásomnak.
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni?
Emellett pedig természetesen ott van egy hosszú lista azokról a dolgokról, amelyekhez szemernyi érzékem sincs. Világéletemben képtelen voltam egy egyenes vonalat húzni a papírra, szenvedtem az iskola rajz- és technika órákon, és Michelin-csillagos séf sem mostanában lesz belőlem. A műszaki érzékem csapnivaló, és egy csomó olyan sport is van, amit nem nekem találtak ki.
Egészen sokáig úgy éreztem, hogy ami nem megy, azt egyszerűen nem kell erőltetni, és inkább arra kell koncentrálni, amit tudok, és amit szeretek. Ez egyébként, ha a másik hivatásom, a life coaching szemszögéből nézem, nem egy rossz alapelv. Miért ne alapozhatnánk arra, ami jól megy, és ami egyszerre gondoskodik a sikerélményről és a kihívásról? És miért ne hagynánk nyugodt szívvel abba azt, ami csak a kudarcot hozza az életünkbe, és amit emiatt nem is igazán jó szívvel végzünk?
Ami nem megy – de mégis érdemes megpróbálni
Igen ám, de e két szélsőség között van egy harmadik kategória is. Azok a dolgok, amelyekben nem vagyok igazán jó, de mégsem rakhatom ki a képletből, vagy az, amelyiket szeretném csinálni, de visszatart az ügyetlenségem.
Az első kategóriába tartozik nálam például a főzés. Nem vagyok egy kimondott konyhatündér, de nem szeretnék folyamatosan rendelt kaján vagy készételeken élni, mert az egészséges táplálkozást viszont fontosnak tartom. Azt pedig, hogy mindig étteremben együnk, egyszerűen nem bírná el a családi büdzsé. Vagyis marad az, hogy főzök, azt és úgy, amit és ahogy tudok. Egy új receptben általában azt keresem, hogy legyen egészséges és egyszerű, lehetőleg ne kelljen hozzá fél óránál többet a konyhában tölteni. Lassanként bővül a repertoár, és javul a minőség, pedig két válogatós kiskorú kritikus szemrevételezi minden este a művet. Viszont időközben kiderült, hogy sütésben például egész jó vagyok – az utóbbi években kétszer is díjjal tértem haza az iskolai sütiversenyekről, ehhez mit szóltok?
Ami nem megy – de örömet szerez
Közben pedig arra is rájöttem, hogy mi tartott vissza. Igen, a jó öreg maximalizmus. Amit már az iskolában szépen magunkba szívunk. Ahol ugye tanulmányi versenyek vannak, ahol a legjobbak mérik össze a tudásukat, meg felvételik, ahol a legjobbak közül is a legjobbnak kell lenni, a sportban pedig már eleve csak azok kerülnek képbe, akiknek esélyük van a versenyeken.
Pedig miért ne lehetne hobbizni, ha egyébként a tevékenység örömet ad? Miért ne ugorhatnék le néha az uszodába csak azért, mert élvezem a vízben végzett mozgást, még akkor is, ha Hosszú Katinkának aligha van félnivalója az időeredményemtől? Miért kell mindenütt magunkra venni a teljesítménykényszert és a versenyszellemet? Miért ne lehetne az amatőrök apró sikerélménye is sikerélmény? Miért ne jelentene sikert az, hogy ma kicsivel jobb vagyok mint tegnap anélkül, hogy bárki mással összehasonlítgatnám magam?
Úgyhogy pár éve örömmel járok futni, amit egyébként az iskolai tesiórákon mindig nagyon utáltam, most viszont kikapcsol. Fél óra énidő a kedvenc zenéimmel, a szabadban – kell ennél jobb? A nyáron a szabálytalan úszótechnikámat javítgattam, mindenféle oktatóvideók segítségével, és közben elképesztően jól éreztem magam a medencében. Sőt, néha nekiülök lakásdíszeket vagy fülbevalót készíteni. Azzal a kézügyességgel, ami nekem jutott. Művész aligha lesz belőlem valaha is, de minden ilyen tevékenység örömet szerez, flow-ba visz. Akkor pedig miért is ne csinálhatnám akár rosszul is?
Szerző: Csiki Judit
Nyitókép: Douglas Waters/Getty Images
