A témához hűen online kávézás közben beszélgettem a Rumbarumbamm - Ez egy kibaszott karanténnapló írónőjével, aki annyi vidám percet adott nekem első könyvével, hogy megbocsájtottam neki, amiért velem ellentétben nem rajong A Grace Klinikáért.
Évek óta óriási rajongója vagyok Helen Fielding: Bridget Jones naplója könyvsorozatának, így amikor megláttam a „Az új Bridget Jones. Vagy Lena Dunham. Vagy Fleabeg. Vagy mindhárom” – feliratot Benedek Ágota „Rumbarumbamm – Ez egy kibaszott karanténnapló” című regényének borítóján, azonnal tudtam, hogy el kell olvasnom a rózsaszínben pompázó kötetet. A mű tulajdonképpen blog formájában született meg, amelyet a tévésorozatok, filmek és reklámok írásával foglalkozó Ágota a kijárási tilalom bevezetése után, március 16-án önmaga szórakoztatására indított el, és egészen május 17-ig vezetett. A koronavírus-járvány és a karantén sokak által megélt pillanatait szókimondóan és humorosan elmesélő bejegyzések hamar népszerűek lettek és október 6-án végül nyomtatott formában is megjelentek a Libri Kiadó gondozásában. Már a címadás bizonyítja: Ágota egyáltalán nem fél kimondani azt, amit gondol, hiszen ezzel az Urban Dictionary szlengszótárból kölcsönzött kifejezéssel (Rumba Rumba) a halálos fenékbe erőszakoláshoz hasonlítja a pandémiát. A szerzővel a közösségi távolságtartás szabályait betartva, egy online kávézás közben beszélgettünk.
– Akkor szerettem bele a könyvedbe, amikor azt a részt olvastam, hogyan diagnosztizáltad az interneten, mi a baj az ujjaddal – és arra gondoltam, na végre valaki felvállalja, milyen tragikomikus hatással tud lenni az emberre a Google-doktor!
„Befeküdtünk az ágyba, nyugalomban, félhomályban, én pedig úgy döntöttem, hogy mivel békésen vagyunk, eljött az ideje, hogy rákeressek az interneten, mi van az ujjammal.
Gondolom senkit nem döbbentek meg, ha elárulom, hogy másfél perc múlva ordítva bömböltem a Peti mellkasán, hogy Raynaud-szindrómám van, és bár nem olvastam végig a cikket, hogy az pontosan mi, ezer százalék, hogy az van, mert megláttam a szövegben, hogy vannak emocionális okai! A Petinek ilyenkor nagyon nehéz, mert szoktam érezni, hogy azzal zsonglőrködik, hogy egyszerre legyen megnyugtató és visszatartsa a röhögést. De mindig sikerül neki.” – Benedek Ágota
– Én mindig ehhez nyúlok! (nevet)
– Az írásaid ereje többek között éppen ebben rejlik: egy kicsit ugyanis mind magunkra ismerhetünk a soraidban. Ráadásul jót nevethettünk azokon a hétköznapi dolgokon, amelyeken egyébként sokszor kiborultunk, mert érezzük, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel a gondolatokkal… Mikor döbbentél rá először, hogy a blogodnak közösségépítő hatása van?
– Borzasztóan érdekes, hogy részében-egészében mennyire sokan felismerik a blogban vagy a könyvben azt, ahogyan ők maguk is élnek. Rengeteg üzenetet kaptam ezzel kapcsolatban. Persze nem megfejthetetlen az említett közösségi élmény az írásaim olvasása közben – de mégis lenyűgöző az, hogy teljesen más korú, nemű, karakterű emberek beszélnek nekem arról, egy-egy sorom olyan, mintha őket jellemeztem volna.
Azt hiszem, jó érzékkel tapintottam rá valami univerzálisra.
De az is fontos, hogy éppen ebben a hangnemben, hangulatban mentem neki a mindennapok akadályainak vagy a nehezebb időszakoknak. Az emberek, úgy tűnik, szeretnek kapcsolódni ahhoz a gondolathoz, hogy nincsen kontrollunk semmi felett, egyetlen eseményre sincsen ráhatásunk – ha valamire, akkor erre egészen biztosan rádöbbentett minket a koronavírus-járvány, de azért egyetlen dolgot befolyásolhatunk, azt, hogy miképpen dolgozzuk fel a történéseket. Ezt a tanulságot mindenki a magáévá teheti. A felszabadító-, és a közösségépítő hatás, amit sokszor emlegetnek a blog kapcsán talán ebben is rejlik: teljesen nyilvánvalóan odatoltam az emberek elé, hogy így is meg lehet élni egy-egy szituációt. Ez megkönnyebbülést adhat az olvasóknak, mert rádöbbennek arra, hogy tulajdonképpen ők is felfoghatnák így, csak rajtuk múlik. Erre egyébként maguktól is rá tudnának jönni, de azért jó, ha néha ad egy mankót az ember.
– Ha már szóba hoztad azt, hogy mi dönthetjük el, hogyan dolgozzuk fel a történeteket… Eszembe jutott, hogy rengeteg szenzációsan vicces mém jött velem szembe az elmúlt hónapok során a koronavírus-járvány kapcsán, ami próbálta a humoros oldalát megfogni a pandémia eseményeinek. Sokszor eszembe jutott, mikor épp hangosan felnevettem az egyik ilyenen, vajon illik ezt tennem?
– Ez is egy érdekes kérdés és megint csak ahhoz a témához vezet el minket, hogy miként dolgozunk fel valamit. Hiszen az első pillanatban egyáltalán nem látszik, hogy valamiből egy jó vagy egy rossz történet lesz. Ha a koronavírus első napjától fogva arra koncentráltam volna, hogy itt az apokalipszis és magamhoz öleltem volna a kutyámat, meg a fél pár szennyes zoknijaimat (Most úgy tűnik, mintha csak ennyi értékem lenne az életben és ez majdnem igaz is! – Ágota), aztán sírva szorongtam volna a sarokban, az egy borzalmas sztori lett volna. De én inkább az asztalhoz ültem a fél pár zoknijaimmal és írtam róluk. És látod, most itt ebben a pillanatban azon nevetgélünk, amit átéltem a karanténban. Mindez azért történhet meg, mert nem bújtam el szomorkodni a sarokba…
– Megváltozott benned valami, amikor realizáltad, mennyien követnek? Éreztél ezután egyfajta nyomást amiatt, mit és hogyan írsz le, vagy teljesen el tudtad engedni ezt a megfelelési kényszert?
– Sokszor szóba került már, hogy a pszichológusom javaslatára kezdtem el írni a blogot, és ha valami terápiás volt, akkor éppen az, hogy megtanultam elengedni az azzal kapcsolatos kommenteket, hogy mit írok. Rá kellett jönnöm, hogyan ignorálhatom azokat az elvárásokat és követelőzéseket, amik kívülről jönnek – akár még a sajátjaimat is. Tisztában vagyok vele, hogy a bejegyzések minősége és színvonala nem volt kiegyenlített a 65 nap alatt. Voltak napok, amikor ez zavart, és előfordult, hogy nagyon szerették azt, amiről úgy éreztem, nem elég jó a többihez képest. De tovább kellett lépnem, hogy magára a találmányra fókuszálhassak: ami pedig nem más, mint hogy mindennap úgy és arról írok, ahogyan épp érzem magam.
– Folyamatosan gyűjtötted a reakciókat, amelyeket a bejegyzéseidre kaptál. Volt olyan, amelyik különösen szíven talált?
– Amikor arról írtak nekem az emberek, hogy magukat olvassák ki a sorok között, mindig megdöbbentem. Egyrészt arra gondoltam, mi a f*sz, mégsem vagyok olyan különleges? (nevet) Másrészt elgondolkodtató az a tény, hogy az origónkban mégiscsak elképesztően hasonlóak lehetünk. Az mindig hihetetlenül jólesett, amikor azt írták, hogy rossz kedvük volt, de jobb lett az aktuális bejegyzéseim olvasásától. De olyan üzenetet is kaptam, hogy a blogom az egyetlen dolog, ami feldobta a napjukat. Még ha ez túlzás is (Remélem, hogy az!), akkor is szuper volt olvasni, mert azt éreztem, valami hatalmasat tettem.
– Kicsit te váltál a terapeutává!
– Igen, vagy inkább a blog!
– Bár a forgatókönyvíráskor is beleviszed magad a történeteidbe, ezúttal egyértelműen sokkal jobban kiadtad magad. Könnyebb így megnyílni, hogy gyakorlatilag nem látod, kiknek árulsz el magadról bizalmas dolgokat?
– Nem a fizikai korlátok könnyítették meg ezt, hanem az az attitűd, elmeállapot, amibe akkor kerültem, amikor írtam ezeket a bejegyzéseket. Ez egy olyan mindentől elkülönülő szellemi tér volt, amiben nem gondolkoztam azon, mi van kívül.
– Természetesen az is elkerülhetetlen volt, hogy több hozzád közel álló személy is szerepeljen a blogon. Ki volt a legfőbb kritikusod a feltüntetett emberek között?
– A legfőbb kritikusom már évek óta az a Badits Ákos nevű rendező, akivel együtt készítettük az Űrpiknik című filmet. (Remélem, hogy ez 2021 elején végre debütálhat majd a mozikban – ha a Covid is engedi.) Ákos egyfajta cenzúrás hang az írásaimban, egész egyszerűen azért, mert ő ismeri a különböző hangjaimat és lelkiállapotaimat. Éppen ezért, mindig elküldtem neki a bejegyzéseimet megjelenés előtt, hogy elkerülhessek két dolgot: azt, hogy túlságosan offenzív legyek, vagy dühös hangot üssek meg.
– Úgy tudom, voltak fenntartásaid azzal kapcsolatban, hogy a könyved borítóján a fent említett híres írókhoz hasonlítanak.
– Azért jöttem zavarba, amikor a kiadó mondta, hogy nyomjuk rá ezeket a neveket a borítóra, mert azt éreztem, hogy nem vagyok méltó erre. De meg kellett értenem, hogy ez nem az én beskatulyázásomról szól és nem is egyfajta kijelentés arról, milyen karakter vagy alkotó vagyok. Ezek pusztán referenciapontok a potenciális vásárlóknak, ha meglátják a boltban a könyvet. De már a blog írása közben kaptam üzeneteket arról, hogy az említett nők stílusára, humorérzékére emlékeztettem az olvasóimat: forgatókönyvíróként sokat jelentenek ezek a sorozatok és alkotók, így simogatta a lelkem ez a típusú visszajelzés.
– Van egy furcsa paradoxon az életben, ami mellett nem tudok elmenni a Rumbarumbamm kapcsán: gyakran halljuk, a férfiak olyan nőt keresnek, akinek jó a humora, ám akire ez igaz, könnyen belekerülhet a „havercsaj” kategóriába. Szerinted miért nem férhet össze még ma sem a nőiesség és a humor? Miért tartanak attól a nőtől, akinek férfias a humora?
– Én magamon leginkább azt tapasztaltam, hogy hiába képzelte el elméletben egy férfi, hogy olyan nővel szeretne együtt lenni, aki határozott, erős, vicces, szókimondó, őszinte – a gyakorlatban nehezen viselte ezt el. Ebben a kérdésben szerintem az a kulcsfontosságú, ki mennyire biztos a saját nőiességével és férfiasságával kapcsolatban. Én azt tapasztaltam (de ez csak a saját véleményem, nem egy általános szociológiai tanulmány kivonata a férfiak és a nők működéséről) hogy azok a csávók, akik szeretik a humoromat és élvezik azt, ahogyan én létezem a környezetükben, nem tartanak attól, hogy ez elnyomná a férfiasságukat.
– Vagy hogy túlragyogod őket…
– Ez így is-úgy is megtörténik, mert egy ragyogó kis csillag vagyok az égen! (nevet) Mondom ezt úgy, hogy éppen olyan zokni van rajtam, amiből kilóg a nagylábujjam…
– Érzek egy kettősséget azzal kapcsolatban is, hogy ha a nő ki mer mondani dolgokat, akkor megítélik, de igazából azért is, ha hallgat róla…
– Számomra ennek a legzavaróbb megnyilvánulása az, amikor nők egymás között egy edzőterem öltözőjében arról sugdolóznak, kinél van tampon – mintha ez egyfajta drog dealelési akció lenne. Pedig a menstruáció nem szégyen, csak sajnos át van ezzel itatódva a társadalmunk…
– Miről írna most Benedek Ágota, ha még élne a blog? Ha jól láttam az Instagramodon, az Emily Párizsban sokakhoz hasonlóan téged is beszippantott…
– Borzalmas az a sorozat, de az egyik legjobb barátomnak az az elmélete, hogy azért nézi mindenki most ezt (akkor is, ha minősíthetetlen), mert Emily legalább elutazhat valahova… És nem olyan péksüteményeket eszik, mint amiket én fotózok a Sparban! (nevet) A blogot egyébként lezártam, nem írom tovább, a tartalma a könyvben olvasható. Számos üzenetet kapok, hogy szeretnének hozzáférést kapni az oldalhoz, de nem tudok adni, mert nem aktív már. Egyébként az is felmerült, hogy lesz folytatása (ezt a lehetőséget nem is zárom ki!), ezért nap mint nap készítek jegyzeteket arról, amik történnek. Valószínűleg továbbra is az aktualitásokból rugaszkodok majd el.
– Az sem titok, hogy film vagy sorozat fog forogni a könyvből.
– Most arról folynak a tárgyalások (és én is annak drukkolok), hogy a sorozat valósulhasson meg. Az biztos, hogy én leszek a forgatókönyvírója és produceri szerepet is vállalok benne. De hogy én játszom-e majd el önmagamat, még kérdéses. Mindig azt fogom szem előtt tartani, mi lesz a legjobb ennek az anyagnak, mivel a saját sorozatomat nem szívesen rontanám el – ennek megfelelően fogok cselekedni.
– A 65. napi bejegyzésben azt is elmesélted, az adaptáció hírének hallatán többektől megkaptad azt a visszajelzést a karantén alatt vezetett blogodról: „De hát…de hát ezt én is meg tudnám csinálni!” Mire te felteszed a kérdést: „Korrekt. Csak miért nem csinálod? Miért nem csinálod azt, amit tudsz, ahelyett, hogy amiatt vagy mérges, amit én tudok?”
– Gyakran találjuk magunkat abban a különben egészen emberi állapotban, hogy amiatt bosszankodunk, más egyre előrébb lépeget valamiben, amiben ő jól tud működni, ahelyett, hogy arra koncentrálnánk, amiben mi vagyunk a legjobbak. Ez megint csak arra egy figyelemfelkeltő gondolat, hogy az ember megválaszthatja a saját attitűdjét és azt, miképpen dolgozza fel, ami vele történik. A versenyeztetés egy kegyetlenül dermesztő dolog, én ebből évekkel ezelőtt ki is csekkoltam – már nem is emlékszem mikor.
Engem nem érdekel, milyen a teljesítményem másokhoz mérve. Teljesen hamis útnak tartom, ha valaki a saját elért dolgait a másikéhoz méri folyamatosan, mert ez rengeteg keserűséget és csalódást okoz. Nekem erre lett egy szemellenzőm.
– Nemrég azt írtad Instagramon: „A Librinek elmondtam, hogy azért király, hogy megjelenik ez a könyv, mert kitaláltam, hogy ha esetleg jól megy, akkor esélyem lesz kollaborálni azzal a mindenmentes jégkrémszendvicset gyártó márkával, amit mostanában fedeztem fel és szerelmes vagyok belé. Erre „a Libri” megköszörülte a torkát, hogy ennél kicsit nagyobb ívet szánnak nekem, ami az írást illeti, de örülnek, hogy van motivációm” Mi a helyzet ezzel az álmoddal?
– Úgy tudom, lassan megkörnyékezik őket, de közben elkezdett olyan jól menni a könyv, hogy egyéb ambícióim is lettek. Talán a jégkrémekről áttérek a növényi alapú száraztésztákra! Aztán, ha már én lettem a lencse tészta és a zöldborsó lisztes tészta arca, utána még az is lehet, hogy ráteszem a kezem a vegán sajtokra, mert azt veszem észre, hogy nem tesz jót nekem a tej. (nevet) Tele vagyok álmokkal és elérendő célokkal. Az, hogy ezeket sikerül-e megvalósítanom, csak a jövő tudja nekünk megmondani.
– Vagy a folytatásból kiderül!
Nyitókép: Földi Ádám
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- „Azzal, hogy megértjük és elfogadjuk a világ sokszínűségét, mi magunk is többek leszünk.” – Földvári Andrást, az Elmentem világgá! című könyv szerzőjét kérdeztük
- „Mindenki kreatív, de az évek alatt szép lassan kitanítanak belőle” – Szlafkai Évát, az Élj kreatívan! című könyv szerzőjét kérdeztük
- „A regényírás a szórakozásom, és amíg van kedvem mesélni, addig szeretném csinálni” – Mörk Leonórával A herceg és a lányka című könyve kapcsán beszélgettünk
