Közeleg a gyereknap, ezért úgy döntöttünk, elmorfondírozunk, kicsit és a múltba révedünk. Megvizsgáljuk, mi mit kaptunk gyerekként a szüleinktől, és mi az, amit anyaként szeretnénk továbbadni a gyermekeinknek.
Gyermekkorom tavaszai ma is élénken élnek emlékezetemben. Ahogy a gyenge napsugarak kicsalogatták az első virágokat, én már húztam is a cipőm és bizony vissza sem tértem a négy fal közé, míg a fűszálak hegyén dér nem csillogott. Várt rám a sok felfedeznivaló, megannyi varázsvilág, melyekben képzeletbeli és valódi elemek rendkívül jól megfértek egymással. Dínómaradványok és kincsek után kutatva felástam a kertet, fából kígyót faragtam és napokat töltöttem azzal, hogy dédnagymamám ruháit magamra aggatva egy seprű hátán lovagoltam. Szerencsére nem kedvezett a széljárás, így hivatásos boszorkány nem lettem, ennek ellenére persze rendkívül jól szórakoztam.
Gyereknap akkor
Ma sem feledem azt az izgalmat, amellyel én vártam kicsiként május utolsó vasárnapját. Ezt a napot ugyanis minden éven a nagyszüleinkkel a fővárosi állatkertben töltöttük; később, mikor már elég nagyok lettünk hozzá, vidámparkkal is bővítettük a programot. Kora reggel a táskánkba hideg élelmet csomagoltunk és ott toporogtunk a családdal a kis Suzuki mellett, indulásra készen. Vidéki lányként már az is óriási változatosságot jelentett, ha elkísérhettem nagypapámat a szomszéd faluba szivattyút venni, így a fővárosi kiruccanás álmaim netovábbja volt. Nem a ketrecbe zárt állatok látványa, vagy a dupla adag fagyi vonzott annyira, sokkal többet jelentett számomra, hogy az évnek ezen a napján a nagyszüleim szemébe is boldogság költözött. A hétköznapi élet minden gondját-baját a kapukon kívül hagyták, és pont úgy élvezték ők is ezt a kirándulást, mint mi.
Ha visszagondolok, nagymamám egy vasmarkú, szívós és szigorú asszonyként, nagypapám egy ellentmondást nem tűrő, ám igazán lágyszívű férfiként rémlik fel előttem. Katonás rend és fegyelem uralkodott nálunk. Kicsit valahogy mindig kilógtam emiatt a sorból: nem mehettem iskola után a barátnőimhez divatbemutatósat játszani, sőt, lányos ruháim sem igazán voltak, mindenfajta dzsender különbségre fittyet hányva a szomszéd Barnabástól örökölt melegítőnadrágok és ingek sorakoztak a szekrényemben. Talán ez is közrejátszott abban, hogy míg a többi lány a Spice Girls tagjainak bőrébe bújhatott az iskolai tehetségkutatón, én az egyszemélyes Horváth Rozi magánszámomat adtam elő.
A sajátosan szigorú nevelési elvek ellenére nagyon hálás vagyok nekik, hogy lefektették az érzelmi biztonság alapjait az életemben. Nem rajongtak körül és az érzelemnyilvánítás verbális eszközeit sem használták túl gyakran, de szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy szeretnek. Egy hosszú, munkával teli nap után sem hallottam fáradtságra panaszkodni őket, és ha napközben nem is volt idejük foglalkozni velem, az estéket mindig együtt töltöttük.
Híd a generációk között
Nagymamám nevelési elveinek sarkalatos ellenpontja volt az, amit anyukám képviselt. Számomra ő testesíti meg a karrierista nő képét, minden előnyével és hátulütőjével együtt. Rendkívül erős, karakán személyiség, sokkal modernebb felfogással és kompromisszumkész hozzáállással. Ugyanakkor végtelen maximalizmusa és a benne munkáló tettvágy kiragadott a gyerekkoromból egy jókora szeletet, sokáig úgy éltünk egymás mellett, hogy a hétvégéket leszámítva nem is találkoztunk.
Mikor a serdülőkor küszöbére értem, éreztem először azt a belső feszültséget, amit ezek az egymásnak gyökeresen ellentmondó értékrendek gerjesztettek bennem. Szüntelen harc folyt a két énrészem között és nem kevés munkámba került, míg rájöttem, hogy egyszerre mindkét oldal elvárásainak nem tehetek eleget. Maradt tehát az arany középút: kicsit ebből, kicsit abból kiemelve építettem fel a saját identitásomat.
Ilyesfajta öntudatossággal felvértezve indultam hát el a szülővé válás rögös útján. Igyekeztem rendkívül következetesen meghatározni azokat az elveket, amiket a gyereknevelésben követni szerettem volna. Sokszor elhangzott a számból a mondat: én majd másképp csinálom, persze utólag kiderült, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű hátat fordítani a mintáknak. A napjainkban tért hódító transzgenerációs kutatások is rámutatnak arra, hogy az általunk elfogadott viselkedési minták, értékrendek, gondolkodási sémák nem mindig tudatos választáson alapulnak. Sőt, identitásunknak vannak olyan elemei, amelyeket tudattalan folyamatok révén teszünk magunkévá. Hiszen nem csupán szavainkkal, tetteinkkel kommunikálunk, sokszor a ki nem mondott dolgok is éppolyan információs értéket hordoznak.
„Néha megijedek ha megszólalok meghallom az anyámat”
Hiába próbáljuk tehát a legbelsőbb félelmeinket eltitkolni, a bennünk lévő szorongást ugyanúgy továbbadjuk utódainknak. Így lehetséges az, hogy egyes családi traumák generációról generációra öröklődnek – még akkor is, ha a kiváltó ok már feledésbe merült–, egészen addig, míg valaki fel nem oldja a kimondatlan konfliktust és ezzel meg nem szakítja a láncot. Bár próbáltam néhány dologban sarkalatosan elhatárolódni felmenőimtől, a hétköznapokban sokszor azon kapom magam, hogy őseim viselkedési mintáját követem. Néha szigorú vagyok, mint nagymamám, máskor anyukám türelmetlenségét vélem felfedezni magamban; s persze a mindkettőjükre jellemző makacsság és maximalizmus – mintegy generációkat átívelő kapocsként – ugyanúgy sajátom nekem is.
A nagyobb fiam sokszor görbe tükröt tart elém: mindig mosolyt csal az arcomra, amikor egy-egy szófordulatában, problémamegoldó stratégiájában önmagamat vélem felfedezni. Úgy haladunk előre, akár egy hömpölygő folyó: visszük magunkkal tudásunk legjavát, és a következő generáció megtartja belőle a hasznosítható részeket. De azt se felejtsük el, hogy a világ is folyamatosan változik. Balgaság lenne részünkről, ha a szüntelenül alakuló körülményekhez nem próbálnánk alkalmazkodni. Hiába ragaszkodom gyermekkorom fontos elemeihez, hiába szeretném átmenteni azokat a dolgokat, amiben örömöm leltem, ha az adott szituációban ez nem megvalósítható. A gyerekkor nekem a felhőtlen szabadságot jelentette, de voltak keretek – térben és lehetőségekben is–, melyek között mozognom lehetett. Anyaként nagyjából én is ezt a mintát szeretném követni, de úgy, hogy közben nem feledkezem meg arról: immár gyökeresen megváltoztak a feltételek, a gyerekekkel és a szülőkkel kapcsolatos elvárások folyamatosan formálódnak. Kicsit néha úgy érzem, mintha a sötétben tapogatóznánk és így próbáljuk feltérképezni egymás igényeit. Ahhoz pedig, hogy a jövőben eredményesek legyünk, azt sem szabad elfelejtenünk, honnan is indultunk.
Gyermeknap van. Anyaként az a feladatom, hogy az emlékek tárházát szebbnél szebb élményekkel gazdagítsam, hogy valami olyat adjak a fiaimnak, amire évtizedek múltán is szeretettel emlékezhetnek. Nagy bánatomra az állatkert hagyományát nem sikerült megőriznem. De lett helyette saját közös családi programunk. A fiúk születése óta minden gyereknapot a tűzoltóságon töltünk, tömlővel célba lövünk, megmásszuk az óriási monstrumokat. S mikor a tűzoltó autók szirénázva körbejárják a háztömböt, ugyanúgy állok megbabonázva, mint hajdanán fagylalttal a kezemben a víziló ketrece előtt.
Nyitókép: Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Mi konstans sírva vigadunk, míg körülöttünk virágzik a boldogság kultusza
- Így ne legyél tökéletes anya
- Egy tányér bánat – a túlevés érzelmi háttere
